Konyhatündér?

Ma konyhatündért játszottam délután (bár a magam részéről jobban szeretem, ha anya „igazi séf”-nek titulál, az nem olyan csajos, de a saját számból egy k,icsit talán fellengzősen hagzik, ezt elismerem, így most maradok a „konyhatündér”nél). Estére Apa palacsintát kért, a duci fajtát, aminek kimondottan használ, ha pár órával sütés előtt van bekeverve. Így délután Anya nekiállt a tésztát bekeverni, de én nem hagytam, hogy egydül kínlódjon, addig rángattam a gatyáját, amíg fel nem ültetett a pultra, majd a kezembe adta a keverőt, és sorban tette a tálba a dolgokat, közben a „tudom-hogy-nem-vagy-gyengeelméjű-kisfiam-deazért-szép-lassan-mondom-hogy-te-is-megértsd” hangon mondogatta, hogy éppen mit is tesz bele, én meg kevertem veszettül (itt jegyezném meg, hogy ha egyszer nagy leszek, és beszélni fogok, akkor senki ne csodálkozzon azon, ha majd alkalomadtán azt hallja tőlem, hogy toooooojáááááás, cuuuuuuukooooor, teeeeeeeej…. Anyám hatása). Anya el is csodálkozott, hogy milyen ügyes vagyok (mindig elcsodálkozik, pedig már megszokhatta volna). Szóval majdnem azt lehet mondani, hogy én egyedül kevertem be a tésztát, Apának el is meséltük, amikor hazajött, de a tanácsára azért a palacsinták kisütését rábíztam Anyára…és igazuk volt, sokkal jobban ízlett így a palacsinta, hogy tudtam, hogy én csináltam!!!