Egyedül

Na, vasárnap végül is valóban hazajöttem. Gábor láztalan, de elég nyűgös volt, mert jönnek a fogai, de tudom, hogy Kati szívesen dajkálja (úgyis mindig az a baj, hogy nem engedjük, hogy annyit legyen kézben a baba, amennyit Ő akarná, hát most itt a karácsony).
Mondták, hogy a vasárnap meg hétfő éjjel még vacak volt, de legalább napközben már nem volt olyan nagyon gázos a dolog, bár darabosat még nem hajlandó kajálni, de az egyik felső foga kijött, így legalább már napközben nincs rossz kedve.
Dávid is tök jól elvan, úgyhogy pihenjek nyugodtan… amit aztán maradéktalanul meg is teszek.
A hétfő elment a „csodával”, hogy semmihez-senkihez nem vagyok kötve, későn (magamhoz képest, negyed nyolckor) keltem, délelőtt szütyögtem, összenyomogattam a palackokat a garázsban, kicsi porszívózás-felmosás, sok pletyi a barátnőkkel-anyuval, délután aludtam 3 órát egyhuzamban (illetve közben háromszor ébredtem félig fel, hogy hú, de sokat alszik a kisbaba…ja, nincs is itt…akkor szusz tovább), majd folytattam a nyár elején elkezdett filmsorozatomat, tornáztam, szoliztam….jól elvoltam, na.
Ma elmentem körmöshöz, majd a Kékezüsttel taliztunk egy kávéra (hát ez a Dalma…olyan haja van, hogy nem térek észre…), majd elmentem a lakásomhoz, hogy érzékeny búcsút vegyek a lakómtól (tényleg…nincs valakinek szüksége egy albérletre????), utána elmentem nászajándékot venni az unokatesómnak (szombaton lesz az esküvője), aztán találkoztam Tamással, akinek volt ma pár intéznivalója itt Pesten, hazahozott, majd indult is vissza a gyerekekhez, „hagylak, relaxálj nyugodtan”, mert ő ilyen. Ja, és közben Klári hívott Földvárról, hogy a fogzás-válság elmúlt, a kisbaba kétpofára tolja az almáspitét, úgyhogy most már lelkifurdalásom sincs.
Most megint sorozatnézés, torna, pedikűröztem, arcot radíroztam, ilyesmi… be kell valljam őszintén, jó így most…

Ja, és mondja T., hogy többeken látta, amikor mondta, hogy asszony most otthon van egyedül „szabin”, hogy megütköznek. Tudjátok, felvont szemöldök, „igeeeen???? Hogyhogy???? Méééér? És mit csinál?”… Natehát. Az ilyet, amennyiben dolgozó az illető, megkérdezném, hogy miért, Ő nem megy szabira???? Ha igen miért? Na, én pont azért.
Amennyiben az illető szintén gyerekekkel otthon levő anyuka, és így, és ilyet kérdez, olyankor szerintem az estek 90%ában az irigység mondatja ezt vele… és tök komolyan így gondolom.
Az ilyen mondatok, mint az „én nem tudnék megválni a gyerekemtől egy egész hétre” nálam ki tudja verni a biztosítékot (pláne, ha már többször hallottam az illetőt ordítani a tehetetlenségtől)…
Hálaistennek az én barátnőimnek ilyen meg se fordul a fejében, és engem csak az ő véleményük érdekel, meg persze Tamásé..és mentségemre legyen mondva, nyár elején Tamás vette fel, hogy tavaly milyen jót tett nekem, amikor egyedül voltam kicsit, legyen idén is…
Ja, barátnők…idézném egyiküket, szigorúan név nélkül, elég, ha engem fikáznak a népek:
„hát, tudod, néha úgy vagyok vele, hogy ha becsöngetne egy idegen, hogy elvinné pár napra a kölkeimet, jó alaposan megnézném, és ha nincs nála balta, és viszonylag tiszta-rendezett a ruhája, esetleg mosolyogna is eközben, akkor szerintem én odaadnám….”.
És higgyétek el, ez a lány is imádja a gyerekeit, eszméletlen türelme van, jól bírja a nem-alvást…de tudom, hogy sokat adna érte, ha ez az egy hét nála is leszervezhető lenne.
Mert igen, ehhez kell a családi támogatás, a nagyi, a férj, és az ő támogatásuk…Én köszönöm a saját népeimnek, hogy ez megoldható, hálás vagyok érte…(és picit magamnak, hogy nem nevelek anyuci szoknyáján ücsörgő, őt egy méterre se elengedő, „ragaszkodó” gyerekeket…)

Szóval nem, nem fetrengek álmatlanul, köszi :)