G. sétálni indul

Mondom, hogy G. gondolkodik!!!

Ma délelőtt végre rávettem magam, hogy a babakocsiját átforgassam, márhogy az ülőke része előre nézzen, ne rám. Az elmúlt egy hónapban lázasan kerestem a kocsihoz kapott cd-t, amin mutatják, hogy hogy is lehet ezt megoldani, de persze nem találtam, ma reggel viszont leesett, hogy valszeg’ a youtube-on is ott van… ott volt, így kitoltam a kocsit a teraszra, és nekiestem. Sikerült is elsőre, pedig G. marhára közreműködött, nagyon izgatta a dolog, csak ugye vele kicsit nehezebb. Mondtam neki, hogy amint kész vagyunk, megyünk egy nagyot sétálni, és milyen jó lesz, látni fog mindent… a sétát tuti megértette (nagyon szeret menni), mert mikor végeztem a kocsival, és bementem a táskámért-kulcsomért (meg hogy egy gatyát felvegyek legalább), jó kis visongásra értem vissza: G. ugyanis úgy döntött, hogy ő ugyan nem vár rám órákat, majd jól „beül” egyedül a kocsiba…és mivel az ülőkére való felmászás még neki is nagy falat, gondolta, majd utazik a bevásárlókocsiban… Fogalmam sincs, hogy 2 perc alatt hogyan tudta magát így behajtogatni, de megoldotta… Esküszöm, kiszedni tovább tartott, mivel beakadt, de igazi, rendes, a gyereke minden mozdulatát megörökíteni akaró anyukához méltóan előbb lefotóztam… Jó, közben vernyogott, de a látványt leírni úgy se tudtam volna jól… Majd a pszichológusa kianalizálja belőle később…

(„Hát igen… hányattatott gyerekkorom volt… Az anyám sosem segített azonnal, amikor szorult helyzetbe kerültem. Szívtelen volt már akkor is… először mindig röhögött, ami már önmagában nagyon rosszul esett, aztán volt képe bíztatni, hogy „kisfiam, még egy kicsit akkor maradj így, anya hozza a fényképezőt”, amit persze sose talált meg elsőre, én meg csak vártam, hogy majdcsak megment, de nem, ő csak fotózott, és élvezte, hogy nem tudok ellenkezni… Doktor úr, van még remény? Tud rajtam segíteni? Vagy legalább anyámon?????”)