Arról, hogy mennyit kell tűrni egy férfinak

Na, ezen a hétvégén aztán rendesen próbára voltunk téve Apával! A dolog úgy indult, hogy az egyik lámpát még a múltkor meg kellett egy kicsit szerelnie Apának, emiatt a glettelés meg a festés egy kis javítást igényelt, amit meg is csinált újfent hősiesen, de akkor még jött az, hogy fel is kellett törölni a padlóról a gipszport, és Anya nemhogy csak simán felmosott volna, elvárta, hogy mi meg száraz ronggyal töröljük át az egészet, „nehogy a gyereknek vizes legyen a zoknija” (jó vicc, így mindkettőnk nadrágja lett vizes a térdén…ez tényleg sokkal jobb érzés, háhahááá). Na mindegy, ez is megvolt, örültünk. Aztán meg kérte, hogy a múltkor vásárolt szárítókötél kerüljön már végre a helyére… Amilyen pechje Apának volt, hiába nagy barkácsboltban lett véve az illető kötél, így is „made in China”, ami nem is volna baj, de tényleg csak annyit tudott, ill. annyit se, merthogy nem lehetett kifeszíteni! Mindegy, Anya halk tanácsára Apa visszavitte azonmód, visszaszerezte a pénzünket, majd csak ránézett Anyára, és szó nélkül visszaszerelte a régi kötelet… Viszont cserébe Anya sütött nekünk palacsintát, ami ugyan az ő kedvence, de gondolta, hátha örömet szerez vele… Én momentán nem voltam oda érte, Apa nagyon ette, nade ennyi meló után egy kicsit se csodálom… Én maradtam a paprikás párizsinál, és megfogadtam, hogy előbb szerzek nagykoromban magamnak kutyát, mint feleséget… (a képen a fehér kanapé miatt nehezen kivehető, de a fejem alatt az ott a kutya, és tök jól tűrte, hogy párnának használjam…próbálná ezt meg Apa Anyával…)