Dédinézőben

Ma úgy tűnt, hogy kezdek meggyógyulni a takonykórból, így Anya úgy döntött, hogy hagyjuk a Tündit nyugodtan takarítani, menjünk el látogatóba a Dédihez. Jó régen nem voltunk már nála, így éppen ideje is volt. Jól meg is leptem a Dédit, mert hiába rég volt, hogy nála jártam, úgy tűnt, hogy mindenre emlékszem, olyannyira, hogy első dolgom az volt, hogy a Papa által beszerelt tábori telefonon (ami a Mózes bácsihoz jelent állandó összeköttetést a Dédinek, értsd ezalatt, hogy a másik készülék oda van bekötve, és a Dédinek –vagy nekem- elég csak megtekerni a tekerőt, és nála csörög a másik ugyanilyen készülék, és ingyen lehet vele beszélni) felhívtam öreg barátomat, hogy jöjjön át velem játszani. Anya is meg a Dédi is rögtön eldobta magát, hogy milyen kis ügyi vagyok, de érdekes módon azzal már nem arattam akkora sikert, hogy a galériára is minden gond nélkül fel tudok mászni… Attól tartanak állandóan, hogy leesek, pedig nem. Szóval a Dédivel is sokat játszottam, meg aztán Mózes bácsival is, meg később jött a Zsuzsika is Tomival, csak arról már nem készült sajna fotó, mert lemerült a fényképezőnk… Dédi nagyon finom húslevest főzött, jól be is kajoltunk belőle, de sajna aludni haza kellett jönnünk, mert én ott a sok érdekes minden miatt nem tudok aludni, és Anya szerint, ha nem alszom nap közben, akkor estére nem lehet velem bírni… pedig lehetne ám, csak ahhoz egy aszkéta türelme kéne.. Hát tehetek én arról, hogy Anya evvel a tulajdonsággal nem rendelkezik???