A gyerek nem szereti a csokit...

A gyerek nem szereti a csokit… Tudom, hogy ennek örülni kell, és bevallom, sokat is tettem azért, hogy így legyen (egy éves koráig TILOS volt a gyereknek csokoládé tartalmú dolgokat adni), ámde az én gyerekem, mint tudjuk, nem igazán rendelkezik se túl nagy súllyal, se túl nagy magassággal…és persze én is, mint minden más Anya, folyton aggódom azon (is), hogy a gyerek nem eszik eleget, és azért nem nő…szóval, azért bevallom, időről időre most már bepróbálkozom különféle csokikkal (na jó, nem táblás Milkával, nyilván, hülye nem vagyok, de kap rendszeresen (és rendszeresen nem eszi meg) Túró Rudit például….). Ma kellett menni a boltba, és valahogy láttam a gyereken, hogy nincs túl nagy kedve, ilyenkor jön a (tudom, nem túl helyes, de néha belefér típusú) gyengéd zsarolás, most például: „ha szépen felöltözöl, és eljössz Anyával a boltba, kapsz egy Pingit!” (Kinder Pingui, ha valaki nem tudná). A gyereknek fogalma sem volt arról, hogy az mifene, de láthatóan belelkesedett tőle, és gond nélkül eljutottunk a boltig, az ajtóban megszólalt, hogy Pingi, mondom jó, nem felejtettem el, megvettük, amit kell, aztán levettük a polcról a Pingit, megbeszéltük, hogy majd fizetés után megkapja. A pénztáros csajjal is boldogan közölte, hogy Pingi, aztán a fizetés után kibontottam neki, boldogan kiabálta, hogy Pingi-Pingi (mondom, még nem is látott ilyet). Ezután a zöldségeshez mentünk, addigra a Pinginek az egyik sarkából hiányzottt egy morzsányi, de olyan boldogan mondta a kiscsajnak is, hogy Pingi, mint aki aznap már a harmadikat falja… Bár a lányt nem tudta átverni, mert eléggé ismer már minket, csodálkozott is, hogy „Hát te meg csokit eszel?”, mire a gyerek bólogatott, és közölte, hogy Pingi. Ekkor már nagyon röhögtem, megvettük amit kell, hazajöttünk. Útközben nem nagyon láttam, hogy mit csinál, mivel az eső szemerkélt, így a tető teljesen föléje volt húzva, de az ajtóban láttam, hogy a Pingi fele már nincs meg, és mivel nem volt se a ruháján, se a kocsiban a feneke alatt, jó volt rá az esély, hogy a pocakban van. Na, mondom, hálistennek, végre egy csoki… Épp hogy beértünk, levetkőztettem, Pingit visszaadtam, mert kérte, csörgött a telóm. Lucaanyu hívott, 5 percnyi beszélgetés után mondom neki, hogy „Te, túl nagy a csend, és a gyerek csokival a kezében van valahol, én utánanézek”… hát…A gyerek a szobájában volt a kutyával, a Pingi maradéka a földön félig eltaposva, és hát…a kutya ugye természetes, hogy feleszi, amit a padlón talál, de sajna a gyerek meg utánozós fajta, és hát mit szépítsem…térden állva ő is próbál darabokat felnyalni a csokiból…hát nem tudtam, hogy hányjak, sírjak, vagy röhögjek, és sűrűn adtam hálát, hogy tegnap volt a takarítónő…kár, hogy mire a fényképezővel odaértem, már a gyerek is rájött, hogy kicsit kínos a szitu...

Ja, és ma megérkezett a csodaszép, Dorci ajánlására levaterázott zsiris hálózsák…marha nagy sikere volt, azonnal belemászott, és ebéd után már benne is aludt, bár méretileg még „kicsit” nagy rá…de asszem nem kicsit lett volna pipa, ha elveszem tőle…