Ma reggel a nagyi felajánlotta, hogy amíg Tündi takarít, addig Ő délelőtt egy kicsit rendbeszedi nekünk elöl a sziklakertet (ami miatt Anya elég hálás volt, mert ugyan most a pocakjára hivatkozik, hogy nem tud hajolgatni, de egyébként mindenki tudja, aki ismeri, hogy hamarabb megfőz egy háromfogásos ebédet, mint hogy kihúzzon 3 szál gazt), mi meg fogtuk magunkat, és elmentünk a múltkorjában felfedezett játszóházba. Anya a lelke mélyén azt reméli, hogy én annyira megszeretem, hogy majd az úgynevezett miniovit is kipróbálhatjuk hamarosan, és azt hiszem, én meg ebben aztán abszolút partner leszek…. Hát már hogy a csudába ne? Most is egy csomó új dolgot találtam a játszóházban, például a múltkor nem volt felfújva a labdás ketrec felső részénél levő akadálypálya…na, most felfújták, én meg kézen fogtam anyát, és kiköveteltem, hogy másszon fel velem… Hát, nem tudom, hogy mi volt szórakoztatóbb: maga az akadálypálya, vagy pedig Anya, amint az igencsak terebélyesedő kis habtestével próbál először is felmászni a kötélhágcsón (az eresztékek megremegtek, a kötél nyiszorgott, de hálistennek a gyártók valószínűleg sejtették, hogy nem csak a gyerekek akarnak majd rajta felmászni, és a cucc kitartott), majd az igyekezete, hogy a fenti szűk helyeke
n ne szoruljon be sehova, plusz még fotózzon is.
Arra már valóban hasztalan próbáltam rávenni, hogy az akadályokon is átmásszon velem, mert észrevette, hogy lent az óvónő és a másik jelen levő kisfiú anyuja már nagyon röhögnek, meg különben is, szemmel megbecsülte a cső átmérőjét, és sejtette, hogy ha Ő most oda bemászik, akkor csak a Tesó születése után tud kijönni, így egyedül kellett megbirkóznom a feladattal. Jelentem, sikerült!
Egyebekben még kipróbáltam a babakocsi tologatást is, és Anya nagyon megdicsért emiatt, úgyhogy azt hiszem, a mai nap sem telt el hiába…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése