Csillagánizs 4.- A bonbonok világa

Ehen… ma is mentem főzni (erre létezik elvonó?Rákaptam, de csúnyán…). Illetőleg cukrászkodni. Pontosabban szólva bonbonozni. És nem csak enni, mert ennek is vannak mélységei. Az már eleve örömöt okoz, hogy végre asszem felfogtam a temperálás lényegét, ezt úgy érzem, nem elég csak egyszer látni, most teljesen nyilvánvaló lett, hogy mire is való,. Számomra még mindig hihetetlen, hogy a kis csokipasztillákból egy kis (?) felmelegítés-hűtés hatására egy teljesen más tulajdonságokkal bíró csokoládé lesz, de higgyétek el, ez tényleg így működik, így csinálják a gyárakban is.

Miután mindenki beöltözött a kis egyenkötényébe, Juhos József vezetésével először is vagy fél óráig törölgettük a bonbonformákat, merthogy vízzel elmosni azokat nem szabad, ellenben tök tisztának kell lenniük, különben a bonbon megtörik, amikor ki akarjuk venni. A temperálást Joci végezte nagyüzemben, bár a kártyás módszert én is kipróbáltam, lelkesen terelgettem a márványlapon a csokit (és már láttam is magam előtt, ahogy az itthoni próbálkozásnál a lábamat karolgató Gábor fejére csurog a (-z akkor már nem forró, de még így is nehezen feltakarítható) csoki, amit ő egy üdvözült vigyorral aztán szétken az egész konyhában… Valszeg ha itthon nekiállok ennek, akkor majd alvásidőben…

Szóval mindenki fogott egy bonbonformát, majd szépen összecsokizta, kitöltötte a réseket, összekente vele a pultot, a kötényét, a kezét, néhány kártyát, kést, majd hagytuk kicsöpögni, letalpaztuk (ez szakszó!!!), és hagytuk dermedni.

Miután ez megvolt, 4 féle töltelékkel töltögettük a bonbonokat (ezeket már Joci előre elkészítette, merthogy ha ezt is akkor akartuk volna csinálni, akkor hajnal 3 előtt nem nagyon értünk volna haza, de a recept megvan, a technológiát Joci elmondta, ji lejegyzeteltük, és az elkészítésük azért ennyi gyakorlattal már nem szabad, hogy problémát okozzon (nyilván fog)). Volt mogyorós, kávés, körtés és tojáslikőrös, én természetesen kiskanállal akkurátusan mindet végigkóstoltam (a tojáslikőröset és a körtéset a biztonság kedvéért vagy tízszer), rendkívül finomak voltak már így magukban is.

Szóval habzsákot hajtogattunk, beleügyeskedtük a tölteléket, majd mehetett a bonbonba. Itt csupán csak arra kellett vigyázni, hogy se túl kevés ne jusson bele (mert az nem finom annyira), se túl sok (mert akkor kifolyik), ne legyen túl meleg (mert akkor megolvasztja a csokit), túl hideg se (mert beleköt abba nyüves kis papírtasakba, és a büdös fenének se akar kijönni belőle), ne legyen csomós (mert megakad, majd amikor a szegény próbálkozó nyomja, mint állat, akkor egyszer csak kirobban, és nem csak az éppen becélzott formát tölti meg, hanem folyik mindenhova), ne magasodjon a kis korpusz széle fölé a sarkocskája (mert akkor amikor kennéd rá az aljat, akkor a kilógó töltelék belerondít a csokiba, és nem csak ronda, hanem törik-reped-szürkül, meg a fene tudja, mit csinál még), de különben másra igazán nem kell figyelni, egyszerűen csak megtöltögetni a héjakat.

Megtöltögettük, majd ráhúztuk az alja-réteget, betettük a hűtőbe, és imádkoztunk.

Amikor ki akartuk szedni a bonbonokat, bizony lett pár törött (koszos maradt kicsit a forma…és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy RETKES volt, hanem csak pár molekulányi maszatról van szó, amihez a csoki annyira tapad, hogy inkább a bonbont hagyja ott, de a szöszmöszhöz ragaszkodik, és szépen benne marad a formában, csóri bonbon meg ott áll törötten- jó, nem sokáig, mert pikkpakk befaltuk a „selejtet”, de baromi bosszantó, amikor 2 óra melóval törött tetejű bonbont rittyentesz), bár hálisten az enyimek szépen mind kijöttek (csak az aljukat ne nézze meg az ember, mert azért van hova fejlődnöm…).

Egyszóval a dolog megvalósítható, működik, és esküszöm, itthon is csinálok majd karira pár félét…

Miután végeztünk, Joci még mutatott pár csokidíszt, amikkel az ember feldobhatja a sütijeit, válaszolt cirka 800 kérdésre, majd végre sikerült minket kirugdosni az ajtón úgy fél tíz tájban…

Legközelebb dec. 9-én megyek, francia karácsonyi menüsort tanulni… nyamm.