Nemzeti Színház - először

Ma először voltunk a Nemzeti Színházban. Jó, tudom, mehettünk volna hamarabb is – én, aki fennen hangoztatom mindig, hogy mennyire szeretek színházba járni, már sokszor gondoltam rá, hogy ha más nem is, de „illene” itt is megjelenni, csak hát ugye én a könnyedebb darabokat kedvelem…. (nahát).

Mindenesetre most alkalmunk nyílt menni, mert a Népszavától még karácsonyra kaptunk két jegyet a ma esti Szent Johanna c. előadásra.

Nem mondom, hogy nem tartottam tőle egy kicsit- ugyanis én ezt a darabot már láttam. Még anno, általános iskolás koromban az anyuéknak ugye volt bérletük, a kaposvári Csiky Gergely színházba, és nagyon-nagyon sokszor én mentem az Apuval. Nade. Mit ért meg egy 7.-es gyerek a Szent Johannából? Mert ugye ez is volt műsoron…. egyetlen momentumra emlékeztem a darabból, mégpedig arra, hogy Johanna a gyönyörű hosszú haját csutára levágta… nekem akkor rövid hajam volt, és nagyon szerettem volna olyan szép hosszú hajat…. úgyhogy baromira nem értettem az egészet….

Namost viszont olyan nagyon tetszett az előadás, hogy azt el sem tudom mondani!

Volt benne aktualitás, politika, humor, minden…. Eddig is nagyon szerettem az Alföldit, nade ezek után meg aztán pláne feltétlen híve leszek :)

T. is nagyon élvezte az egészet, úgyhogy meg is fogadtuk, hogy ezentúl sokkal gyakrabban megyünk majd együtt is színházba.

Egyébként a héten van a Kultúra napja, és én azt hiszem, hogy idén ezt méltón meg si fogom ünnepelni: csütörtökön még megyek D-vel a Walt Disney csodálatos világa bűvészshow-ra a Kongresszusi központba, aztán péntekre meg meghívásom van a Viktória c. operett premierjére…

Úgyhogy panaszra egyenlőre nincs okom  :)

G. konyhatudománya

Tegnap volt Gábor csoportjában a szülői értekezlet – félévértékelő, kicsit előrenéző, a szokásos.

Dicsérték az óvónők a csoportot nagyon, hogy hát milyen okosak, meg kedvesek,meg szociálisan érzékenyek (mondjuk ezeket mint tudtuk :) ),és egyetlen dolgot mondott igazából „hiányosságként”, mégpedig azt, hogy amikor egyik nap mentek a zöldségeshez, hogy ott egy kicsit ismerkedjenek a terményekkel, azt látták, hogy bizony, erre nagyon is szükség van, mert a gyerekek nem nagyon  ismerik a növényeket,sőt,általában meg sem tudják mondani, hogy melyik a zöldség, meg a gyümölcs…. Nekem meg egyből bevillant a múlt hét, amikor ugye G itthon volt a BUBUja miatt, hogy hát mi akkor is együtt főztük ugye a levest, és mindent,amit belepakoltam a lábosba, szépen megmutattam neki, elmondtam a nevét, (nota bene: az ízét), és akkor erre a gyerek nem tudja? Nem is bírtam ki,a végén megkérdeztem Krisztit, hogy tényleg egyik gyerek sem tudta? Enyim se, semmit? Mondta, hogy de, sőt, amikor azt játszották, hogy bekötött szemmel nyers zöldséget-gyümölcsöt kóstolnak, és be kell azonosítani, akkor ő volt az egyetlen,aki felismerte a nyers krumplit. Naazé’.

A szerelem otthona

D. az imént fektetéskor kijelentette, hogy az ő ágya a "szerelem otthona". HE???????????? Esküszöm,lezsibbadtam..... Ezek után kicsit megnyugodtam, amikor a randa nagy plüssmacskája "elvette feleségül" a virágmintás Izabella cicát, a plüsskos(igen, plüssből készült kos. Az plüsskos.) meg az egyik Angry Birds malacot (szerencsére a sisak nélkülit, az tényleg csajosabb), és középre pedig beültette a szintén plüss Pinokkióját, kijelentvén, hogy "Anya, ez az a bácsi, aki megmondja, hogy ki kit vehet feleségül"! Lehet, hogy ma elmaradt az oviban a textilüzlet-látogatás program,és inkább esküvőre mentek???? :DDDDDD

Haza

Már nagyon vártam, hogy reggel legyen, valahogy most nagyon rosszul viseltem ezt az egész kórházi légkört… jó, persze, sose szeretek itt lenni, de most különösen szarul esett. Annyira sok mindent vár néha az ember egy új évtől, de egy ilyen rögtön az elején…. még jó, hogy nem vagyok babonás. És most itt a sipákot be is fejezem, túl vagyunk rajta, nem lett baj, és ez a lényeg. Jöhetnek a tények.

Szóval,már szombaton elmondta a doki,hogy valószínűleg hétfőn mehetünk haza, de csak az után, hogy G-t megnézte szemész-fülész-orrász-gégész, meg a fene tudja még ki…

Attól már kicsit sem féltem, hogy a gyerek netán nem lesz elég közreműködő a dokikkal, mert hát ugye az az áldott jó kis természete, de ha mondom véletlen találnakmég valamit, és még pár napig itt kell maradni, na,annak azért nem fogok örülni….

Végül is úgy alakult, hogy G. nem volt annyira együttműködő, de legalább nem találtak semmit….

Először a szemészetre kellett mennünk, és az volt a gáz, hogy várnunk kellett vagy negyed órát… na, ettől a gyerek kiakadt,és mire bejutottunk,bemorcult. Jó, a szemész pacák sem volt az a megtestesült bűbáj, de legalább eleinte még próbálkozott könyörögni a gyereknek,hogy mondja meg, mit lát akis képeken. G. dacosan összeszorította a száját, és rázta a fejét veszettül. Mondtam a pasinak, hogy pedig higgye el, hogy nem vak a gyerek, az mostanra már feltűnt volna, de nem értékelte a humoromat. Féltem, hogy nem értékelhető vizsgálati eredmény miatt még egy napot ráhúzhatunk, de valszeg a pacák már nagyon vágyott egy kávéra,mert úgy döntött, hogy elég, ha belevilágít a gyerek szemébe. Ettől G. hálistennek mozdulatlanra merevedett, mint egy nyúl a fényszórók hatósugarában, a pacák meg kiadta a pozitív leletet. Mehettünk vissza az osztályra, ahol is a kezünkbe nyomtak egy újabb papírt, hogy irány a gégész-fülész. Az ottani hölgy valszeg’ többszörös nagymama lehetett, mert elgyötört fejemet meglátva rögtön közölte, hogy biztos nagyon megijedtem az eséstől, ne aggódjak, pár hét, és már majd nem is jut eszembe. Szerintem már az Ő gyerekének is volt a homlokán ekkora hupli. Pillanatok alatt megvizsgálta a kölköt, és már mehettünk is. Visszaérve jött a főorvos, megnézte az összes papírunkat, és mondta, hogy ok, egy órán belül kész a záró, mehetünk haza. Nem bántam…. Felhívtam T-t, aki meg is jelent nemsoká, összecuccoltunk,és menekülőre fogtuk. Hazafelé még beugrottunk a Tecóba, G. kapott pár játékot, amiért ilyen bátor volt, bezsebeltünk egy csomósajnálkozó pillantást, még több rémültet (G. tényleg elég riasztóan fest…), aztán jöttünk haza. Itthon hétfő lévén Tünde kapott infarktust, ahogy meglátta a gyereket, de aztán egy óra múlva megnyugodott, amikor látta, hogy eszik-alszik-működik….. De asszem,még pár napig megint éberen fogok aludni, nem hányik-e… az ördög sose alszik.

13

Hiába bíztam én abban, hogy eddig a 13-as szám nekem általában szerencsét hozott, úgy látszik, ez az évszámra nem vonatkozik. Ötödike van, és mi Gáborral itt ülünk a Balestei Intézet gyermekosztályán. Ő a rácsos ágyban, épp valami mesét néz,én meg a saját ágyamon, nézve őt (meg a szobatársat néha, csodálkozva azon, hogy mit meg nem lehet úszni, de erről majd később).

Történt ugyanis, hogy tegnap, mikor mentem értük az oviba, nem nagyon akartak se rendesen felöltözni, se útközben emberhez méltóan viselkedni,úgyhogy egy kicsit űzötten értünk haza. Pipa voltam, nem vitás, úgyhogy mikor elkezdték a „játszhatunk a nintendóval????” című könyörgést, kategorikusan megtiltottam azt, és T támogatásával tartottam egy kis hegyi beszédet a szülőkhöz való lojalitás mibenlétéről. Ez annyira használt, hogy 10 percig ültek szépen csendben, majd közölték, hogy minket szeretnek legjobban a világon, és persze ezen meg is hatódtunk rendesen, és mivel már nem volt messze a fürdésidő, T gondolta, hogy kicsit oldandó a feszkót, addig játszhatnak egy kis kergetőzős-birkózósat. Én épp valamit molyoztam a gépemen,és magamban mosolyogtam a visítós-röhögős futkosáson, amikor is G. egy oltárit visított, majd oltári zokogásba fogott. Már rezignáltan kiáltottam oda T-nek, hogy „ugye megint G. tanyázott el?”….. Közelről felet, rémülettel a hangjában, karjában az üvöltő gyerekkel, hogy de, de nézzem meg, mert most nagyon. Odanéztem, és az ütő megállt bennem. 10 másodperc alatt akkora hupli nőtt G. homlokára, hogy nem is gondoltam volna, hogy ilyen lehetséges. 2 percig szorítottam rá jeget, de aztán nyilvánvaló lett, hogy ez semmit nem ér, úgyhogy mondtam T-nek, hogy irány a kórház. Ő mondta, hogy előbb hívjuk fel a háziorvost. A kedvéért megtettem, de persze a válasz az volt, hogy irány a kórház. Naná.

Hogy a kép teljes legyen, annyit még hozzá kell tennem, hogy oké, nem vagyok a leghiúbb csaj a föld kerekén, de: már előző este hajat akartam mosni,mert enyhén szólva is kritikán aluli volt már az állapottya. Erre még rájött a délelőtti izzasztó torna (újévi fogadalom, és hiába nem volt monstre két órás edzés,úgy leizzadtam, mint egy ló.), majd némi porszívózás-pakolászás, miközben a hajmosás újfent elmaradt, mondom, majd este… szóval, otthoni kinyúlt szürke pulcsiban, felkapva a gyereket (gyerekeket- Természetesen vittük D-t is, aki olyan aranyos volt, hogy ledöbbentünk. Míg én veszettül hajigáltam a vélhetően kellő iratokat a táskába, odament a még mindig síró G-hez, és elkezdte neki mondani, hogy olyan a feje,mintha egy aranyos tojáskát nevelne…. erre persze G. abbahagyta a sírást, és tükröt kért….), futás. A Heim Pálban közölték, hogy nem ők az ügyeletesek,úgyhogy irány a Baleseti. T.morgott valamit arról, hogy az egy mészárszék, erre a doktornő a pultban közölte, hogy higgyük el, ők csak szeretnének olyan jók lenni itt, mint azok amott. Pucolás. A Balesetiben átestünk egy gyors fej-ultrahangon, egy röntgenen, majd persze jött a diagnózis: hematóma,vagy felszívódik, vagy fel kell nyitni, de hétfőig mindenképp megfigyelés….

És itt válik érthetővé, hogy miért ragoztam a kinézetemet: mikor az orvos beközölte, hogy minimum három nap megfigyelés, rám nézett, végigfutott a pillantása a hajamon, a szakadék pulcsimon-melegítőmön, majd a kezét megnyugtatóan a vállamra téve közölte, hogy ne aggódjon anyuka, nem kell fizetnie az ágyért, mi még a máshol bevezetett 3000Ft/éjt sem számoljuk fel….. Nabazdmeg.

Felmentünk osztályra, ott beraktak egy kórterembe. Mondtam a nővérkének, hogy nagyon sorry, de nincs nálunk semmi,nekem muszáj volna pár cuccot elhozni… mondta, hogy ugyan egyedül van, de ha egy óra alatt visszaérünk, gyakran bemegy majd a gyerekhez. A szobában még volt egy velem egyidősnek tűnő csajszi, olyan 13 éves forma fiúval,ő is mondta, hogy menjek nyugodtan, ellesznek. Hozzátartozik, hogy T természetesen mondta, hogy ők hazamennek, és elhoznak nekem mindent, de mondom mire én lediktálom, hogy melyik zoknit, melyik bugyit honnan, az egy fél nap…. Úgyhogy nagyon komolyan odamentem Gáborkához, aki kicsit megszeppenve ült a rácsos ágyban,és mondtam neki, hogy figyi, te most itt nézed a kisfiúval meg a nénivel egy órát a mesét,és anya már vissza is jön, és itt alszik melletted. Ilyenkor vagyok hálás a természetéért, mert kis szepegéssel a hangjában közölte, hogy „nyugodtan menj”. Rohanás, hazaérve pakolás 10perc alatt lezongoráztam egy zuhanyzás-hajmosás-hajszárítást, majd a táskákat felmarva húztunk vissza. 55 perc részidővel egész jók voltunk. A folyosóra belépve a nővérke mosolyogva közölte, hogy érti már, miért mertem itt hagyni a gyereket, ilyen aranyos-nyugodt-érelmes kisfiút ritkán látni, nem volt semmi. G. nagyon örült nekem,majd amikor Apáék hazamentek, még evett is. Az éjszaka is nyugodtan telt, és reggel még kávézni is lementünk Beával, olyan sokáig aludtak a fiúk…. Mondjuk hogy egész hétvégén mihez fogunk itt magunkkal kezdeni, az rejtély, de majdcsak elleszünk…