Minden nap úgy megyek az oviba, hogy óvatosan osonok, hogy a gyerek ne vegyen észre, hátha látom, hogy hogyan játszik amikor nem vagyok ott. Persze pont ma nem vittem a fényképezőt, így a mellékelt fotók minősége erősen a béka feneke alatt van, de a lényeg látszik rajtuk szerintem.
Amikor odaértem, a gyerek egy nagyon szép kislány mögött feszített a libikókán (tudom, a képen nem annyira felismerhető, de higgyétek el, Ő az), a másik oldalon Carlos, Márk haver apukája szerepelt mint ellensúly, és láthatóan mindannyian élvezték a dolgot. A hideg rázott, hogy nem tudok jobb fotókat csinálni, de örüljünk annak, ami van.
Persze amikor közelebb értem, a gyerek rögtön kiszúrt, de legalább megnyugodhattam, hogy szép kislány ide vagy oda, azért még nekem is tud örülni. Igaz, miután kaptam egy puszit, és megsimogatta a tesót (ez szinte sose marad el), simán visszaült a kisasztalhoz, ahol a többiek ültek, de legalább kicsit jobb kép is készülhetett. Persze azzal kezdte, hogy a véletlenül otthagyott óvodai telefonon elkezdte felhívni a Katit… a kislány is a telóra pályázott először, de esélye se volt, de aztán a végén hálistennek az óvónő nyert, így nem kell új telefont vennünk az ovinak.
Szóval a képminőséget figyelmen kívül hagyva: látszik, hogy szeret ide járni, jól elvan a társaival, a telefonokkal, a játékokkal, óvónőkkel, és ez a lényeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése