A graffiti

Fejlődik a gyerekem… Önálló ötletei vannak… Csak még nem döntöttem el, hogy mostb ennek örülök, vagy sem. Az volt, hogy az ovi tök rendben lezajlott (Vikit megkértem, hogy napközben csattintson párat a gyerekről, olyan kíváncsi vagyok miket csinál, innen az ovis képek, mert én nem maradtam ugye ott, sőt, jobban siettem eljönni, mint máskor, merthogy ma Tamás is korán indult, így a kisbabát is vinni kellett az oviba, és kicsit aggódtam, hogy ha sokat maradok bent, akkor Ő meg kint sír a teraszon, merthogy bevinni meg nem akartam, mert akkor még jobban leesik Dájínak, hogy G. hazajön velem, Ő pedig nem…), mentünk érte délután (a jobb alsó kép akkor készült, le akartam kapni, h mit csinál, mielőtt észrevesz, de lebuktam, és már ugrott is fel…egyébként ott ült szépen a többiek közt, gondolom, épp megbeszélték a nap történéseit), még bringázni is elmentünk kicsit, gondoltam, jól lefárasztom, és végig tök aranyos, meg szófogadó volt, mint mindig, amikor egyedül vagyok vele (ez törvényszerű őnála, ha egy ember van vele, akkor kisangyal, amint nagyobb közönsége akad, megőrül).Amikor megjött az apja, akkor persze rögtön leugrott az agyáról, amit akkor már kicsit nehezen toleráltunk (én a nemalvás miatt, Tamásnak meg züzü napja volt), párszor szépen kértük, hogy viselkedjen, aztán párszor nem olyan szépen… Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már vagy 10 perce csend van, a kisbaba kint volt velünk a nappaliban, Tamás a konyhában tett-vett, én meg nem is tudom, mit csináltam, de gyanús lett a csend… Mondom Tamásnak, nekem olyan érzésem van, hogy a fényképezőgéppel a kezemben kell hátramennem megnézni, hogy mit csinál az elsőszülött… Hiába, anyai ösztönök… Hát, a saját szobájában nem volt, benéztem a hálóba, ott se, megyek a Gáborhoz… Hát… A gyerek fent ül a pelenkázón, és Sudocreme-el graffitit készít… és nem jön ám zavarba, amikor meglát, hanem boldogan kiáltja: „fettek, aja, fettek!!!”… gyorsan csináltam két képet, szóltam Tamásnak, hogy jöjjön be, majd sírva röhögtem… azért nem semmi. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, a kisszéket az ágyhoz tolta, bemászott, onnan át a pelekázóra… nem is tudtam, hogy pipa legyek, vagy büszke… mindenesetre valóban szó szerint sírtam és röhögtem egyszerre, abban sem voltam egy percig biztos, hogy abba tudom hagyni… Tamás elvitte a gyereket gyorsan fürdeni, amúgy is idő volt már, én meg áldottam az eszünket, hogy anno a felújításkor mindenhova lemosható festéket vettünk… (igen a mancsnyomok is azok, akrillal csináltam, nem temperával, szerintem már akkor sejtettem valamit)…
Ja, és mára van még valami: Boldog szülinapot, Anyu!!!!!!!!