Az intenzíven

Na, a péntek: miután Dájít leadtam az oviban, még elugrottam a boltba némi kis kefírért-joghurtért, és hazafelé már tárcsáztam is a gyerekorvost. Ki volt kapcsolva. Mivel ilyen az elmúlt három évben egyáltalán nem volt, rögtön hívtam a védőnőt, hogy hát mi van a dokival, Ő meg mondja, hogy a doki szabira ment, külföldre. Ó. Mondom, akkor nem lehetne, hogy a helyettesítőt megkérem, hogy jöjjön ki? Mondja, hogy olyan sokan vannak, hogy nem tudja, hogy mikorra tudna kiérni a doktornő, de ha tízre odamegyek, akkor soron kívül… Okés. Legyen így. Kilenckor Tamás is elment, én gyorsan összepakoltam a lakást, aztán magunkat, majd mentünk. Tényleg csak pár percet kellett várni, majd bementünk, doktornő ráhallgatott a kisbaba tüdejére, majd adott neki gyógyszert inhalátoron keresztül, utána megkért, hogy negyed órára üljünk ki a váróba, hogy lássuk, menniyre hat a szer. Én kis naív, mondom, oké, bizti ez azért kell, hogy tudja, ezt kell-e felírni nekünk otthonra. Hát ja, ez lett volna a jó verzió. De mint tudjuk, ez ritkán jön be. Negyed óra múlva visszamentünk, doktornő ismét hallgatózik, majd közli: ebből kórház lesz, Anyuka. Na, lezsibbadtam. Mondta, hogy menjünk haza, pakoljak össze pár cuccot (mi kell egy kórházba???????? Hány nap??? Neki is, meg magamnak is????? Segítség!!!), és menjünk be a Lászlóba. Oké. Irány a bankautomata (mert persze csak ilyenkor nincs otthon pénz), közben hívtam a Tamást (aki este 9ig vidéken…), majd utána a Tündit, hogy el tudja-e hozni a gyereket az oviból délután. Tündi mondta, semmi gond, így egy nagy kővel kevesebb, D. ellesz vele, amíg az apja haza nem ér. Közben visszahívott Tamás, hogy este már hozza magával rögtön a Klári mamit, aki marad, amíg kell, úgyhogy nyugodtan (????) intézzem a dolgaimat. Illetve a baba dolgait. Na, útközben a baba hálaajóistennek bealudt, így őt kint hagytam a garázsban, nyitott ajtónál (direkt mondták, hogy mivel ez krupp, ennek jót tesz a hideg levegő), én meg bent mint az őrült, bedobáltam pelenkát, tápszert, váltóruhát a babának, magamnak egy könyvet, popsitörlőt, textilpelust, fogkefét-fogkrémet (ez hogy jutott eszembe…), telefontöltőt, meg még egy csomó baszt a pelenkázótáskába, majd amikor abba már nem fértek a cuccok, átpakoltam egy utazótáskába, majd hívtam a taxit (persze az első társaság nem tudott kocsit küldeni, 2 héten belül már harmadszor, így őket aztán végképp felejtőlistára raktam mérgemben), amikor megjött, akkor irány a kórház. Útközben felhívtam az ovit, hogy nem én megyek a kölökért, megnyugtattak (már megint), hogy okés, majd a Tündit hívtam, hogy rendben, meg fogja kapni a gyereket, mondta, ne aggódjak, mindent megold. Odaértünk a kórházhoz viszonylag hamar. Életemben nem voltam még a Lászlóban, fogalmam se volt a rendszerről, hátamon a hátizsák, egyik kezemben a hordozó Gáborral, másikban az utazótáska, beestünk a gyerekosztályra. Kiderült, először a felvételire kellett volna menni… De valamit láthattak rajtam, mert mondták, hogy a babát hagyjam ott nyugodtan (???? Már utáltam ezt a szót), intézzem el a papírokat, addig ők megnézik a gyereket. Oké. Átcsörtettem a kórházon, papírok hamar meglettek, vissza, alig találtam meg az ajtót, amin kijöttem. Mire visszaértem, G. szegénykém már pucéron vigyorgott a vizsgálóasztalon, 8an állták körbe, merthogy nagyon nem szép a légzése… Engem kiküldtek a váróba kicsit, így csak messziről hallgattam, ahogy ordít…mire visszamehettem, a kezébe már branül volt ültetve, folyt bele az infúzió, egy kiságyban feküdt, az arcán maszk (ezt utálta), és kapta gőz formájában a gyógyszert. Kicsit sápasztó volt a látvány, de 2 perc múlva már jobb volt a színe is, így elhittem, hogy ez kell neki. Ja, és 5 perc múlva már úgy vihogott-röhincsélt, hogy minden fellelhető ápolónő és orvos odajött, merthogy ők még ilyet nem láttak. Állítólag ettől a gyógyszertől el is szoktak rögtön aludni, ez meg viháncol. Na, mindegy, mondták, üljek le az ágy mellé, de ne nagyon rendezkedjek be, mert nem maradhatunk itt, át kell menni a Heim Pálba, mert itt nincs szabad ágy az intenzíven. Na, ekkor azt hittem, komolyan rosszul leszek. Intenzív????????? Megnyugtattak, hogy ez ilyen kicsi baba esetén protokoll, hogy ha esetleg nem javulna, hanem rosszabbodna, akkor legyen kéznél lélegeztetőgép. Kurvára megnyugodtam. Na, mindegy. 2 órát ültem ott, a baba elvolt remekül (már amennyire becsövezve el lehet lenni), az ápolókislányok arik voltak, mindig ott volt valamelyik, hogy engem nyugtasson, majd jött a mentő, irány a Heim Pál. Ott a sürgősségi vizsgálóban megint nagy serteperte lett a baba körül, fogni kellett a kezemben, megnézte 3 doki, majd mondták, hogy mindjárt jön még az intenzív főorvosnője, Ő is látni akarja. Addigra azért már G. is elég elgyötörtnek tűnt, sápadt volt, kornyadozott, hörgött a tüdeje… Az intenzíves doktornő is befutott, megnézte, majd rövid tanakodás után úgy döntött, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Ellentmondást nem tűrően közölte a többi dokival, hogy márpedig Ő ezt a kisbabát magánál tartja aznap éjjelre, tőlem megkérdezte, hogy ugye, kibírok egy éjjelt egy széken, merthogy náluk nem olyan komfortos, mint a gyerekosztályon, de persze ezt Ő is csak költői kérdésnek szánta. A baba közben persze kapta az oxigént, úgyhogy vicces menetet vágtunk le az intenzívig, egy ápoló fogta a babát,, én a cuccokat, a doktornő megragadta az oxigénes palackot, ettől az ápoló elsápadt „nehogy már, doktornő, jézusom”, mire a doktornő megnyugtatta, hogy ebben az esetben tényleg elbírja a palackot… „de hát doktornő, mindjárt hívok valakit, aki majd hozza”, innen is tudtam, hogy tényleg főorvos ;-). Szóval átvonultunk, közben a doktornő megnyugtatott, hogy higyjem el, ez most tényleg ffőként óvintézkedés, merthogy most még csak délután van (ja, eddigre már fél négy lett), és ez a krupp éjjel rosszabbodik, és ne kockáztassunk, ne kelljen éjjel rohanni a babeccel, ha baj van. Én már mindenbe beleegyeztem, csak baja ne legyen. Na, az intenzív tényleg nem volt vidám hely. A szobában volt ugye az ágy, amibe betették G.-t, becsövezték (addigra sajna a kezében levő branul eldugult, újat kellett szúrni neki a kis lábára), rákötötték a gépekre (márhogy a figyelőkre, szív-tüdő megazistentudja, 800 cső kanyargott, már nem tudtam, ki kivel van), én leülhettem mellé egy székre, és végre kezdtem kicsit kiengedni. A doktornő kitöltötte velem a papírokat, mindent elmondott még egyszer, főleg azt, hogy nem lesz baj. Amikor jött a műszakváltás, a mi szobánkhoz tartozó ápoló bejött bemutatkozni, pikkpakk beszédbe elegyedtünk, kiderült, Neki is hasonló korú gyerekei vannak, na, megvolt a közös téma. Egyébként itt jegyezném meg, hogy mindenki nagyon-nagyon kedves és segítőkész volt, az éjjeles orvos is, az összes ápoló, mindenki. A mi ápolónk a fél éjjelt a mi szobánkban töltötte, hogy valahogy tartsa bennem a lelket, még egy plusz széket is hozott nekem, hátha tudok kicsit aludni (végül tudtam, a mosdókagyló szélére borulva…), sokat beszélgettünk, így viszonylag hamar elment az éjjel. Ja, nyolckor még az előtérben taliztam tamással és Klárival is, ők akkor mentek hazafelé, hoztak nekem kaját, én meg nagyjából ledaráltam a sztorit, mikor hazaértek, hívtak, hogy otthon minden okés, D-vel nem volt gond, az oviban segítettek Tündinek összepakolni, otthon játszottak, elvoltak. Gábor nagyjából átaludta az éjjelt, főleg miután 8 körül már kaphatott enni is, egyszer kellett csak megzavarni, vérvétel miatt, de akkor is rendi volt a srác, mondta, hogy menjek le kávézni, vagy valami (11 tájban), sétáljak egyet, ezt most muszáj neki megtenni, szerinte ha jóban akarunk maradni, akkor hagyjam ki. Kihagytam. Mire visszamentem, már vissza is altatta a babát. Profi, na. Reggel aztán már biztos lett, hogy átköltözhetünk a gyerekosztályra, megvolt a vizit, cuccoltunk, pakoltunk. Mindenkinek megköszöntem mindent, de hát biztos Ti is tudjátok, hogy ilyenkor az ember már hálákodni se tud rendesen…azért remélem, értették. Megmondom őszintén, eddigre kivoltam, mint a liba, így egy cseppet sem bántam, hogy itt már nekem is van ágyam…már várom az éjjelt… Megjegyzés a képekhez: az első még a Lászlóban készült (azt akarja mutatni, milyen jól elvan még így becsövezve is), a másodikat már kínomban csináltam éjjel az intenzíven, a harmadikon a kis arca látható, mikor már reggelre jobban lett, majd a negyedik, amikor visszaaludt…egyszerűen olyan kis esendő volt ott az ágyban, jónak láttam lefotózni, hogy ha majd már nagyobb lesz, és kiakaszt, és mérges vagyok rá, akkor elég lesz ezeket a képeket elővenni, és majd jól örülök, hogy rosszalkodik…Jóvanna, nem aludtam…