Gonosz anya

A múltkor, amikor Gábort etettem a szobájában, ott volt mellettünk a porszívó (előtte takarítottam ki G. orrát), és mikor Dávid bejött, megfogalmazódott valami a kis fejében. „Néz, Anyuka” kiáltással egy kört formált a poszi gégecsövéből, és abba ugrált ki be, meg nekifutásból lépett bele… nem is értettem először, de aztán a lekes ugrabugrálás-kiabálás közül kihallottam a „karika” szót, és akkor leesett, hogy Ő most hulahoppkarikát csinált a csőböl, merthogy az oviban valszeg’ azt teszik a földre, és úgy tornáznak. Másnap rákérdeztem, és igazam volt. Szoktak karikákon ugrálni.

Persze most azt hiszitek, első gondolatom az volt, hogy veszek hulahoppkarikát otthonra. Nyert, fogok is, de majd tavasszal. Most nincs kedvem még az is kerülgetni a lakásban. Igen, itt kezdődött a gonoszságom.

Merthogy ezzel párhuzamosan viszont eszembe jutott az ugróiskola, és vártam a megfelelő alkalmat. Az ma el is jött. Tamás úgyis későnre jelezte az érkezését, kaja kész volt, így, gondoltam, játszunk kicsit. Ovi után már bevett szokás, hogy D. kap egy doboz kakót, azt megissza a tv előtt, majd játszhat füecsiig. Amíg Ő a kakaójával volt elfoglalva, én előszedtem a vízzel feltakarítható vastag filcet. De mivel nem bízom senkiben, először egy kis részen kipróbáltam, firkáltam kicsit a padlóra. Ráléptem, elmaszatolódott. Ó. Aztán firkáltam még egyet, megvártam, míg megszárad, ráléptem, megmaradt. Frankó. Akkor elő a vizes rongyot, vajon feljön-e. Feljött. Okés. Szóltam a gyereknek, gyere fiam, anyád csinál neked játékot. Rajzoltam is neki ugróiskolát a padlóra, megvártuk, míg megszárad, majd kissé túlzott lelkesedéssel bemutattam, hogy mire is való. A gyerek először „jézus, az anyám bevett valamit” arckifejezéssel nézte, majd közölte: „kérem tollat, én is rajzolok padlóra”. Puffneki. Fél évembe került a „csak papírra rajzolunk” betanítása. Elcsesztem. Gondoltam, még nincs veszve semmi, és kerek-perec kijelentettem, hogy nem szabad. Már sírásra görbülő szájjal kérdezte, hogy miért. Mondom, mert nem firkálunk a padlóra. „De Anyuka is firkált, én is akajok!”. Jaj. Mindegy, nem magyarázkodtam tovább, mondtam, hogy oké, akkor én nem is játszom. Őrült hiszti következett, ordított, érteni csak az „akarom” „fííc” „padló” szavakat lehetett. Mindegy, otthagytam, és leültem a nappaliban, mondtam neki, hogy sírja ki magát nyugodtan, utána beszélünk. Egyszer csak megjelent, kissé már lehiggadva, könnyes szemmel rám néz, és aszongya: „szeress engem”…na, elolvadtam…kár, hogy nem ölelésre gondolt, hanem rögtön hozzátette, hogy „add nekem fícet”. Mondom, nem. Erre mérgesen rám néz, és megszólal: „gonosz vagy”…majd elment a kisautóihoz vigaszt keresni… Lehet azzal együtt élni, hogy az embert gonosznak tartja a gyereke??? (nem, nem kapott filcet. És persze amikor megjött az apja, vele fél órát ugróiskolázott…)