Beteg a baba

A tegnapi nap nagyon jól alakult egészen estig…

Délutánra meghívtam pár anyukát a csoportból (márhogy Dávid ovis csoporttársainak anyuit), merthogy már szeptember óta tervezzük, hogy kicsit leülünk dumálni, és valahogy most spontán hét elején találtuk ezt a csüt. délutánt, hogy mindenki ráér…ez nem egyszerű, merthogy rajtam kívül majdnem mindenki dolgozik. Megbeszéltük, hogy kettő körül érkeznek, aztán majd innen megyünk a gyerekekért az oviba.

Délelőtt rendet raktam, Gábor hozta a kis szokott formáját, hagyott rendezkedni, gyönyörűen játszott a kis játszószőnyegén…majd egyszer csak mély csend lett. Odanézek, hát, látom ám, hogy elaludt, félig magára rántva a játszószőnyeget. Csuda ari volt.

Délután jöttek a csajok, pletyiztünk, majd indulni kellett a kölkökért. Megkértem Anettet, hogy dobja haza Dájít, ne kelljen a kisbabát öltöztetni, merthogy azon meg egyre jobban kezdett kijönni a takonykór, sőt, mondom, ha van kedvük, akár be is jöhetnek kicsit játszani. Hálistennek volt kedvük, ez D.-t annyira boldoggá tette, hogy amikor megjöttek, berohant, és ordított: „Anyuka! Jött Mákó’ velem haza! Anyuka! Ide jött Mákó! Játszunk! Anyuka!!!”. Komolyan, látnotok kellett volna, tisztára transzba esett. Szóval az este így el is ment hamar, mert D. elvolt Márkóval, meg az időközben befutó Carlossal, én meg legalább Anettel behozhattam a pletyilemaradást. Eközben G. már egyre inkább szüttyögött, ki is szívtam az orrát, mondom franyesz, már rég volt megfázva… Az esti rutin csont nélkül lement, a kisbabát még azalatt lefürdettem, míg Carlos lefoglalta Dájít, aztán ők elmentek, én megetettem a babát, aki el is aludt rögtön, betettem a szobájába, majd D. is kapott vacsit, mesenézés, majd Ő is ment aludni. Mire T. megjött, békés csend honolt…egészen kilencig, amikor is a baba ujan köhögő-fuldokló rohamot kapott, hogy infarktust kaptunk. Azt már tudtam, hogy nem lesz nyugis éjjel, és sokat kell majd ölben tartani (függőlegesen nem fuldoklott), és mivel tudtam, hogy T. elég fáradt, rögtön kicuccoltam a nappaliba, kihoztam a babát, mert annyira nem ítéltem súlyosnak a szitut, hogy dokit felhívjam, mondom majd reggel, addig meg elleszünk. Vidám éjjel volt, a baba többnyire ölben aludt, kevesebbet a pihenőszékben meg a hintában, én szinte semmit, de hát mondom, majd reggel.

Itt a reggel, én kómás vagyok mint állat, de D. már az oviban, én meg hívom a gyerekorvost. A baba tüdeje hörög, remélem, kapunk valami gyorsan ható szert…..