Folytatás

Olyanokat mond…

Úgy volt, hogy az apja megy értre, de dugóba keveredett, így felhívott negyed hatkor, hogy menjek én Dájíért, mert nem fog odaérni…rohantam, mint állat, szegény Gábor csak kacarászott a rohamöltöztetésen, zsákba bedugtam, babakocsiba bevágtam, kabát felkap, enyhén foltos melegítő lecserélése letojva, futás. Tamás mondta, hogy várjuk meg az ovi előtt, merthogy a gyereknek megígértük, hogy kocsival mehet haza, nehogy sérüljön, majd hazagurul vele (ezt D. nagyon szereti, mivel az ovi ugye 200 méter út, forgalommentes helyen, és ilyenkor ülhet elöl, sőt, néha vezethet is…). Felöltöztettem a Dávidot, kimentünk az ovi elé, majd míg várakoztunk, kicsit elsétáltunk az utca eleje felé. Van egy kocsifelhajtó, ami jó meredek, D. már vette a lendületet, hogy „jecsúszik” rajta (magyarán lerohan), amitől engem levert a víz, merthogy pont jött egy autó, és mondom ha nem tud megállni, pont elé szalad… így elkaptam a karját, és enyhén felfokozottan magyaráztam neki, hogy ezt mért nem szabad, hozzátéve, hogy ha őt elüti az autó, akkor velem mi lesz?

Szó szerinti idézet következik:

„Dávidkám, ha téged elüt egy autó, anya nagyon szomorú lenne ám!!! Szerinted mit szólnék?”

Erre kicsit csiszogott a lábával a járdán, majd rám nézett, megvonta a vállát, és aszongya: „ennyi volt…..”

Hát nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

Aztán itthon még volt egy aranyos. Az apját viccesen leszúrtam valamiért (asszem nem a megfelelő oldalra rakta D.nek a vizet a vacsihoz, és D. az ilyen dolgokra baromi háklis), erre röhögve mondja: „Magamba kell szállnom”. Dávid erre felkapja a fejét, és kérdi:

„Milyen magasra, Apuka?”