Mikor jön a GYIVI???

Tegnap beszéltük Tamással, hogy milyen jó, hogy végre az összes bubuc-sérülés begyógyult Gábor fején… ugye mivel alig van haja, és ami van, az is kis szőke pihe, van viszont jó magas homloka, ha beüti valahol a búráját, és belilul, akkor az elég feltűnő. Na, tegnap végre teljesen tiszta volt a feje (ezt három tegnap készült fotó is bizonyítja, egyik se valami nagy eseményt örökít meg, de bizonyítéknak jó, hogy igen, ilyen pillanat is van az ő kis életében, hogy nem úgy fest, mint egy vízrajzi térkép), örültem is, mert mondom ma délután úgyis jön a gyerekorvos, oltani, legalább látja, hogy vigyázok én a gyerekre…

Naja. Reggel D. elhúzott (elvittem, jó) oviba, majd otthon nagyjából rendrakás, közben G. játszogatott, nem is volt semmi baj… amikor láttam, hogy már álmosodik, mondom nem is baj, hogy már fél 12re kidől, legalább ha a doki tényleg már 3ra ideér, akkor is kialussza magát, téptem ki a garázsba a bébiételért… éspersze nyomult ő is utánam… de hát kijött már a mosókonyháig számtalanszor, miért kellett volna extra figyelem??? Hisz már tud járni…..

Épp nyúlok az üvegért a garázsban, amikor a mosókonyhából oltári durranás hallatszik (hang alapján lehet azonosítani, hogy itt nem arról van szó, hogy mondjuk lelőkte a lavórt, és műanyag csattan kőhöz, hanem hogy egy kevésbé kemény, puha borítású valami (mondjuk babafej) csapódik neki egy fémes hangot adó valaminek (kazán)), majd felharsant az ordítás… és tényleg 2 méterre volt ám tőlem…visszarohanok a mosókonyhába, felveszem a babát (aki addigra a szokásos „belehalok a bánatba és a fájdalomba” pózban fekszik a földön, két, maga előtt összetett kezére támasztva a buksiját), és látom, hogy a homloka közepén ott húzódik egy cca. 5 cm hosszú „nyom, ami középen máris lila, és ezerrel kezd duzzadni….

Kell ragoznom, hogy hogy nézett ki, mire felébredt az alvásból???? Viszonylag hitelesen tudtam előadni a dokinak a szitut, aki amikor meglátta, egy pillanatra lefagyott, de aztán valószínűleg hitt nekem, hogy nem én löktem le a gyereket mondjuk a lépcsőn, mert nem jött a GYIVI azóta se….

Persze olyan sapka nincs, ami ezt a nyomot eltakarná, úgyhogy amikor mentünk D-ért az oviba, akkor is bezsebelhettem jópár megrovó pillantást (tudjátok „basszus, nem igaz hogy nem tud vigyázni arra a szegény kisgyerekre!!!!!”)… és persze Dávid ma akart a boltba sétálni… úgyhogy sétáltunk. Jó, igaz, már reggel megígértem neki, hogy délután elsétálunk együtt, és kap egy Kinder tojást, de azt hittem, elfelejti…. Úgyhogy égtem tovább…

A mákom az volt, hogy az úton végig, a boltban, és hazafele is mind a kettő úgy viselkedett, mint a földre szállt angyal, komolyan, nem is hittem el, hogy ezek az én gyerekeim, főleg D., mindenkinek köszönt illedelmesen, mindenről megkérdezte a boltban, ami érdekelte, hogy „anyuka, megpiszkálhatom?”, és ha nemleges volt a válasz, akkor rögtön mondta, „ja, bocsika”, úgyhogy akik hallották, azok tuti elgondolkodtak, hogy lehet, hogy ez a nő veréssel segít rá a nevelésükre, de mégse lehet hülyeség ez a poroszos módszer, hisz’ látszik az eredménye…

És a pénztárnál kaptam egy spontán puszit is a (kettő) Kinder tojásért, úgyhogy az is leeshetett mindenkinek, hogy a Stokholm-szindróma 4 alattiaknál is már létező jelenség...

És kötelességem megjegyezni, ill. dokumentálni: Dávid SPONTÁN megosztotta a kinderek csokiját nemcsak Gáborral, hanem az egyik ovibeli kislánnyal is, akivel a kisjátszótéren akadtunk össze... El ne felejtsem megkérdezni holnap a Vikit, hogy mit kevertek a kajájukba ma az oviban...