G. gyorsan tanul

Azt nem lehet mondani, hogy Dávid tanításai terméketlen talajra hullanának Gábornál…

Míg kikísértem tamást, a kisbabát hagytam cserkelni, és mire mentem be a hálóba, hogy megcsináljam az ágyat, Ő már vígan a Dávid által múltkor kitalált „pakoljuk ki Apa szekrényét” című játékot játszotta…nem mondom, fejlődik…

Mozgalmas délután

Mivel D. az elmúlt pár napban többször volt „kutyafája” (ezt mondjuk rá, ha rossz, valamiért ez jobban hat, mintha csak „rossz” lenne… a kutyafája az sértés számára, bántja, jobban visszafogja magát (általában) ha ezt hallja), gondoltam, lehet, hogy simán csak az a baja, hogy kicsit többet foglalkoztam most Gáborral a betegsége miatt, mint ővele… így aztán, mikor T. szólt, hogy ma időben haza fog érni, elhatároztam, hogy egyedül megyek érte az oviba, meg is beszéltem Katával, hogy csapunk egy közös-nyugis fagyizást, T. addig itthon marad a kisbabával, és füvet nyír (a mostani pech-szériánkhoz hozzátartozik, hogy a fűnyíró kilehelte közben a lelkét…). Aztán ötkor egy spontán ötlettel nem a közeli fagyizóba sétáltunk, hanem elmentünk egy messzebbi helyre Katáékkal kocsival, ami mellett van egy játszótér, Márkóék is ott csatlakoztak hozzánk, úgyhogy volt nagy öröm. Mindenki kapott fagyit, aztán szabadjára engedtük őket a játszótéren, had őrüljenek meg. Közben még vonatot is lehetett nézni, és akadt kölcsönkérhető markoló is, ami miatt aztán D. alig akart hazaindulni…Végül azzal sikerült meggyőzni, hogy ha most szépen hazajön, akkor csütörtökön eljönnek majd a többiek mihozzánk pancsolni. Itthon még volt egy naaagy fürdés: érdemes megfigyelni, hogy amíg a kisbaba is a kádban volt, addig D. milyen „kulturáltan szórakozott”, majd amikor G-t kivettem, jöhetett a habos őrület… mindenesetre a sok mozgás rajta is nyomokat hagyott: mikor kilenckor bementem hozzá, hogy ellenőrizzem, valóban alszik-e, a következő látvány fogadott:

G. gyógyul

Ma végre kicsit már jobb idő volt, így aztán elég sokat voltunk a kertben, és vagy ennek köszönhetően, vagy a gyógyszer hat ennyire gyorsan, Gábor így aludt el… Szájában az üveg… Nem is gondoltam, higy egy ilyen látvány ennyire boldoggá tud tenni… Hallelúja.

G. megpenészedik

Hát, volt már jobb hétvégénk is…Nem akarom nagyon ragozni, de bátran mondhatom, hogy kikattantam rendesen… Szegény kisbaba elég ramatyul volt, péntek éjjel sokszor volt fent, de fél egyre sikerült stabilan visszaaltatni, majd szombaton úgy tűnt, hogy kicsit jobban van, és épp nem is esett, így délelőtt sétáltam velük egy nagyot, de aztán a délután az totál agyhalál volt: kint esett, így kimenni nem lehetett, D. játszott volna, amiben G. most nem igazán volt partner, én próbáltam mindkettővel foglalkozni, de amelyikre épp nem fordítottam elég figyelmet, az sírt… azt hittem, sose lesz vége a napnak…Ráadásul G. egész nap alig evett és ivott, amint közel került a szájához a cumisüveg, rögtön sírt… Aztán amikor lefektettem őket, nem győztem hálát adni az égnek, de ez sem tartott sokáig, mert 11 tájban G. felébredt, és gyakorlatilag fél kettőig csak kézben volt hajlandó csendben lenni…és mivel nem akartam, hogy D. felébredjen, hurcolásztam… a cumisüveget továbbra sem volt hajlandó elfogadni, így kiskanállal itattam, gondoltam, frankó, hogy még a fogai is most indultak be… Még jó, hogy legalább fél kettőre elaludt, így elájulhattam én is (bár fél háromkor Dávid csatlakozott hozzám a nagy ágyba, de már erőm sem volt vitázni vele, megfogtam a kezét, oszt’ szusz). Ma reggel valamivel jobban volt megint, de enni-inni továbbra is kanállal (közben Dávid hálistennek ráfagyott a Micimackóra, legalább Ő nyugiban volt)… Ebéd után befutott Tamás, aki nem örült a fejleményeknek, és miután láttuk, hogy a baba nem igazán van jól, kihívtam a gyerekorvost (már előre megbeszéltem vele, hogy ha nagy a gáz, akkor vasárnap délután ki tud jönni, itthon lesz), jött is, és megállapította, hogy az enyhe vírusos fertőzés mellett szájpenésze alakult ki Gábornak… na, ettől kész lettem… tudom én, hogy nem azért lesz „penészes” a kölök, mert nem tartok tisztaságot, de akkor is ilyen érzése van az embernek… Tamás elrohant a felírt gyógyszikat kiváltani, és nekiláttunk ecsetelgetni a babát, meg kapott Cataflam cseppet, amitől legalább annyit javult, hogy a vacsit már üvegből tudta fogyasztani… De azért pár kép készült hétvégén: az egyik azt a nyugis húsz percet követően, amikor én a konyhát pakoltam, és közben Gábor és Dávid hátul a szobáknál mókoltak…és mikor mentem hátra megnézni, hogy mivel szórakoznak, láttam, hogy a játék Gábor öltöztetése. Úgy nézett ki szegény, mint egy kis ET., de nagyon nem zavarta, így én is röhögtem egy jót rajta… egész addig, amíg eszembe nem jutott, hogy hát milyen cuccokat aggat rá Dájí… először azt hittem, hogy az apja szennyestartójából szedte ki a dolgokat, de aztán rájöttem, hogy hát én mindent kimostam… bementem a hálóba, és akkor kiderült, hogy D. kinyitotta az apja szekrényét, és onnan cibálta elő a tiszta cuccokat (persze G. közben mindent összenyálzott, így aztán minden mehetett a mosásba… de 20 perc nyugiért ez nem tűnt nagy árnak…). A másik képkockán az látható, hogy D. tejbegrízt kért és kapott vacsira, én meg, miközben evett, gondoltam nyugodtan pisilhetek egyet… mire visszajöttem, csóró Gábor feje így nézett ki…. Tudom, hogy bunkóság ilyet mondani, de nem bánom, hogy holnaptól ovi….

Törvényszerű...

Hát ezt előre lehetett sejteni. Tamás ugye ma utazott el az évi szokásos háromnapos kanbulira, és mit tesz isten, a kisbaba a délutáni alvásból 38,5 fokos lázzal ébredt… én ebben annyira biztos voltam, hogy így lesz, hogy még csak meg sem lepődtem igazán…

Felhívtam a dokit, és abban maradtunk, hogy most lázcsillapítás, és holnap délelőtt beszélünk telefonon, hogy hogyan tovább… A kúp levitte a lázát, a sétát az oviba és a fagyizóba örömmel fogadta, csak kornyadt volt, amikor hazaértünk, akkor máég játszott is kicsit Dáviddal (aki persze egyfolytában az apját kereste), majd fürdetés, vacsi, elaludtak…

Nem lesz rövid hétvége…

Anyu buszmegállója

A mai nap híre: Anyu megölelgethetett egy buszmegállót.

És ez nem vicc.
Amikor úgy döntöttek annó vagy 5 évvel ezelőtt, hogy építkeznek, és Anyu kiszúrta Ballószögön az „új osztást” (ami a falu szélén levő szántó felparcellázásából lett), a helyi polgármester égre-földre esküdözött, hogy amellett fog menni az új út, arra jár majd a busz, közel lesz a kiszemelt telekhez a megálló (Anyunak fájós a lába nagyon, és neki 10-20 méter már kész kín tud lenni, és az akkori megálló cca. 500 méterre volt). Anyu boldog volt, a ház felépült, az őt meg nem készült az istennek se…. Ha az ember hozzájuk akart menni, az felért egy vesekő-kezeléssel, tuti kirázódott belőled minden…
Eltelt egy év, majd mégegy, út sehol, beton sehol, nemhogy buszmegálló…
Anyu gyalogolt hősiesen (Ő kardoskodott a telek mellett a legjobban), bár, az esetek 90 százalékában Apu hurcolászta kocsival, de a maradék 10% az nem volt neki kellemes.
Újabb évek teltek, sehol semmi…nade…egy hónapja…felbukkantak az első gépek…
Ma hívom Anyut (már egy hete nem beszéltünk, ritkán marad ki ennyi), hát extázisban meséli, hogy képzeljem, van beton!!!! Meg buszmegálló! Nem érdekelte a fájós lába, ahelyett, hogy egyből hazament volna, elment megnézni! És lőn! Ott van!!!! És képzeljem, Ő majdnem minden nap elmegy arra, és köszön a munkásoknak … azok először nyilván meglepődtek, de sztem azóta Anyut valami ellenőrnek hiszik, aki minden nap megy nézni, hogy mennyit is haladtak, és visszaköszönnek. Sőt, tegnap óta előre.
Szóval így. Szerintem ember még így nem örült buszmegállónak…alig várom, hogy legyen fotóm róla :)

Zokni nélkül...

Minekutána tegnap letudtuk D. egyik legsüsübb napját/délutánját (egyszerűen semmi sem volt jó, valószínűleg fáradt volt, egyfolytában nyígott, majd egy kevéssé sikeres vacsi után fél nyolckor leraktuk, és nyolckor már aludt is) ma nem is számítottam semmi jóra. Ámde amikor reggel Tamás már hétkor elment, meglepődve vettem tudomásul, hogy még mind a két gyerek alszik. Nyolckor azért felkeltettem Dávidot, merthogy azért oviba kéne menni, és kipihenten üdén ébredt, vidáman bemászott Gábor mellé az ágyba, viháncolt, na, mondom, még sincs minden veszve…

Na, összepakoltuk magunkat mindhárman, persze addigra nekiállt zuhogni az eső, úgyhogy felapplikáltam a babakocsira az esővédőt, merthogy miután beadtuk D-t az oviba, gondoltam Gáborral gyorsan letudjuk a boltot is, mert ha hazajövünk, nincs az az isten, hogy én ilyen időben még egyszer elinduljak. G. vihogott, rugdosta az esővédőt a vastagzoknis lábával (télen hordott legutóbb ilyet, de hát hideg van…), én meg a zuhiban leszegtem a fejem, jól arcbahúztam a kapucnit, és futás… legközelebb a boltajtóban néztem körül jobban, és akkor láttam, hogy időközben az én drága kisebbem MIND A KÉT zokniját lerugdosta (el is hagytuk persze), és az immár pucér lábát nyomogatja az esővédőnek… Egyrészt égtem, mint a rongy, mondom tuti mindenki azt hiszi majd, hogy eleve nem adtam rá a lábára semmit, de hát már nem tudtam mit csinálni, másrészt tutiziherbiztos voltam benne, hogy megfázik. De most komolyan, mit tudtam volna tenni? Rapid vásárlás, sztori leadása a mögöttem álló néninek ( aki megnyugtatott, hogy Ő 20 évig dolgozott a nem messze levő intézetben nehéz sorsú gyerekekkel, ő aztán nem lepődik meg semmin), a pénztárosnőnek (aki szintén megnyugtatott, hogy ilyen előfordul, mondta, hogy az ő fia a legtöbbször úgy nézett ki, mire a boltba értek, hogy több ízben akartak vadidegen emberek „valamit” venni annak a „szegény kisfiúnak”) majd futi haza, közben sűrű imádság, hogy hazaérjek a védőnő előtt, és az ne azt lássa, hogy én szakadó esőben, hidegben zokni nélkül sétáltatom a kölykömet…

Megszívom én ezt még, az tuti…Ja, és persze Gábor végigröhögte az egészet…

Megint majdnem vacsiztunk

Pénteken délelőtt eljött a Klári mami, hogy Tamással el tudjunk menni egy kicsit „ünnepelni” kettesben is. A vacsorát megint dobtuk mert nagyon nagy vihar közeledett, és tartottunk tőle, hogy Dávid majd megijed… Jó, oké, bevallom, elbénáztuk. Későn álltunk neki az asztalfoglalásnak, konkrétan azután hívtuk az éttermet, hogy megvettük a mozijegyet, és mivel a filmnek fél nyolckor volt vége, a fél nyolcra felajánlott asztalt nem tudtuk elfogadni… így aztán vettünk szendvicset. Így jár az, aki későn kapcsol, és az uccsó pillanatban akar népszerű helyre bejutni, és aki olyan nőt vesz el, aki döglik a moziért (meg a pattogatott kukoricáért). A Klárinak meg azért mondtuk a vihar verziót (ami egyébként annyiban volt igaz, hogy amikor a film után, kezünkben a vacsival kikanyarodtunk a parkolóházból, és megláttuk, hogy miylen felhők közelednek, egyszerre mondtuk, hogy ha most lenne is hely az étteremben, akkor is valszeg’ inkább hazamennénk, mert ez rondán néz ki…és ahogy hazaértünk, leszakadt az ég, D. persze ki is jött a szobájából, és hozzám bújva, kicsit remegve nézte az ablakból a balhét, és közben magát nyugtatta, hogy „szép vijjámok…világítanak…nem kell félni”, és miután ezt elmagyarázta magának, kicsit lazított is a szorításán, amit nem bántam, mert addigra belilult a karom…úgyhogy tényleg jobb, hogy így esett (nem az eső, hanem az eset…hehehehe)), szóval azért mondtuk csak ezt, mert már ez a harmadik alkalom volt, hogy amiatt utazott, hogy mi mehessünk enni, és ne bántsa már, hogy nem jött össze…a vihar verziót könnyebb megemészteni, mint a bénázást (különben ő is fél a vihartól, de pszt…. Viszont a film nagyon jó volt. Az Ilyen a formám-at néztük meg, és persze mivel szülés-gyerekek volt a téma, külön is érintett, de amúgy is egy szórakoztató kis film…jókat röhögtünk, megettünk egy halom csipszet, meg kukoricát, fogtuk egymás kezét…bánja a fene a proccos vacsit… Ja és a képek: a mama összerendezte a kölköket, legyen már szép közös fotó…lett is, valamint elvitte vasárnap Dávidot az Europarkba (mert máshová ebben a szutyadék időben nem lehet menni) „vezetni”… éles szeműek megfigyelhetik az autó és D. pólója közt az összefüggést… így mennek ferrárit vezetni a menő kiccsávók… az a koncentrálás az arcán, istenem…meg az a kéztartás balra lent…

Örömök az életben

A legnagyobb örömöm az elmúlt hetekben kétségtelenül az, hogy Dávid igenigen lelkesen játszik újabban Gáborral. Fel-alá tologatja az autókat a folyosón, a kisbaba meg tán még lelkesebben, folyamatosan rötyögve mászik utána (az már csak plussz pozitívum, hogy a fél-egy órás 2edzések” óta Gábor szabályszerűen elájul estéként, no nyüfi, no kínlódás (jó, amúgy se volt sok), beteszem az ágyba, megkapja az üvegét, és már alszik is).

De a legújabb, hogy most már fürdeni is a kicsivel akar, és egész hamar rá tudtam venni, hogy ne közvetlenül a szemébe célozzon…

G. felfedez

Gábor legújabb szórakozása, hogy cserkel a lakásban, és felderít-felborogat mindent…kukákat, bilit, mindent. Ez abból a szempontból mindenképp jó, hogy én addig nyugodtan csinálhatok bármit, mert a zajokból ki tudom következtetni, hogy éppen merre jár- mit csinál. Ma is zörgött cefetül, először a nagyfürdőben (fémes zörgés: kukázik; tompa csattanások: valamit nekiütöget a fürdőkádnak, máshoz nem hasonlító csattanások: D. bilijét gurigatja fel-alá), majd hallottam, hogy kurjongatva megindul hátra a folyosón, ajtócsattanás, kisfürdőbeli műanyag kuka zörgése, fiók nyílik, nem baj, nincs benne semmi veszélyes (én közben próbálom nagyjából rendbehozni a nappalit), röhögés- lehet hogy mégis volt valami a fiókban (nem, nem a fiókban, a kukában megtalálta D. egyik autóját, ne is kérdjétek, nem én tettem oda), majd egyszer csak éles, segítségkérő sivítozás…na, ekkor persze rohanok… ééééés, íme. Bemászott a zuhanyfülkébe… kijönni nem tud, ezért a segélykérés… persze megmentettem, de csak fotózás után…