Versengés értem

A legjobb ebben a vidéki létben az, hogy valaki mindig foglalkozik az emberrel. Reggel Anya kezd, jön a szokásos pelenkacsere-átöltözés, addigra általában felébred a Papa, vele megreggelizek, aztán amíg borotválkozik, meg ilyesmi, addig megint Anya jön. Amikor a Papa felöltözött, akkor nekivágunk a világnak… ma például találtunk egy olyan frankó játszóteret, hogy csak na!!! Van hinta(ezt már ismerem), meg olyan csúszda, ami egy nagy várból vezet a homokozóba… annyit csúszkáltam, hogy el se tudjátok hinni!!! Amíg mi szórakozunk, addig Anya kicsit rendet rak, vagy főz valamit, vagy csak úgy van, és lesi az ablakból, hogy mikor érünk haza (ez általában csak az ebéd miatt történik meg dél körül). Ma annyira jól sikerült a délelőtti cserkelés, hogy a játszótérről hazafelé én úgy elaludtam a kocsimban, hogy fel is kellett cserélni az ebéd-alvás sorrendet. Anya meg a Papa meg persze stikában lefotózták, ahogy ájultan szuszkázok a kocsimban… jólvanna, az vesse rám az első követ, aki nem nyúlt volna így kis 30 csúszás után… Szóval, amikor megvolt az ebéd meg az alvás (sorrend tehát változhat), addigra hazaér a Mama, meg most a héten ugyebár a Zsófi, innentől az „övék vagyok”. A fürdetést legtöbbször a Mama csinálja, a vacsiztatást meg a Papa (a héten a Zsófival nyomjuk), az altatást meg az, aki előbb ér oda hozzám…mert eddigre azért már Anyában is felmerül némi hiányérzet, és szeretne kicsit hozzámférni… Én nem bánom ezt a versengést, mert egyrészt hízelgő, másrészt viszont inspiráló… Nem is tudom, mi lesz velem otthon…csak Anya… lehet, hogy holnap felvetem, hogy mi lenne, ha nem csak mi költöznénk haza, hanem MINDENKI????