Bóbi küldött még pár képet, ezek közül rakok fel kettőt… az egyik még a családi talin készült, T. mondta, hogy feltétlen rakjam fel. A kép címe eredetileg „D. durci nézése”. Ugye ez volt az a pillanat, amikor RÁSZÓLTAK. Nos, ilyen, amikor meg van bántva.
A másikat meg még az iwiwen láttam Bobó képeinél, és annyira tetszett, hogy kértem, küldje már át az eredetit, had publikáljam. Cím: „Apa vigyáz rám”.
(Szegény Ricsi, nem ritka, hogy éjjel kettőig dolgozik, és hajnali hatkor újra megy….)
Mondom, hogy G. gondolkodik!!!
Ma délelőtt végre rávettem magam, hogy a babakocsiját átforgassam, márhogy az ülőke része előre nézzen, ne rám. Az elmúlt egy hónapban lázasan kerestem a kocsihoz kapott cd-t, amin mutatják, hogy hogy is lehet ezt megoldani, de persze nem találtam, ma reggel viszont leesett, hogy valszeg’ a youtube-on is ott van… ott volt, így kitoltam a kocsit a teraszra, és nekiestem. Sikerült is elsőre, pedig G. marhára közreműködött, nagyon izgatta a dolog, csak ugye vele kicsit nehezebb. Mondtam neki, hogy amint kész vagyunk, megyünk egy nagyot sétálni, és milyen jó lesz, látni fog mindent… a sétát tuti megértette (nagyon szeret menni), mert mikor végeztem a kocsival, és bementem a táskámért-kulcsomért (meg hogy egy gatyát felvegyek legalább), jó kis visongásra értem vissza: G. ugyanis úgy döntött, hogy ő ugyan nem vár rám órákat, majd jól „beül” egyedül a kocsiba…és mivel az ülőkére való felmászás még neki is nagy falat, gondolta, majd utazik a bevásárlókocsiban… Fogalmam sincs, hogy 2 perc alatt hogyan tudta magát így behajtogatni, de megoldotta… Esküszöm, kiszedni tovább tartott, mivel beakadt, de igazi, rendes, a gyereke minden mozdulatát megörökíteni akaró anyukához méltóan előbb lefotóztam… Jó, közben vernyogott, de a látványt leírni úgy se tudtam volna jól… Majd a pszichológusa kianalizálja belőle később…
(„Hát igen… hányattatott gyerekkorom volt… Az anyám sosem segített azonnal, amikor szorult helyzetbe kerültem. Szívtelen volt már akkor is… először mindig röhögött, ami már önmagában nagyon rosszul esett, aztán volt képe bíztatni, hogy „kisfiam, még egy kicsit akkor maradj így, anya hozza a fényképezőt”, amit persze sose talált meg elsőre, én meg csak vártam, hogy majdcsak megment, de nem, ő csak fotózott, és élvezte, hogy nem tudok ellenkezni… Doktor úr, van még remény? Tud rajtam segíteni? Vagy legalább anyámon?????”)
Tehát Dájít ott hagytuk Anyuéknak, mi hazajöttünk Zsóékkal, aztán vasárnap jött Fecó is, hogy hétfőn hazavigye a kiccsaládját. Én tök jól elterveztem, hogy majd vasárnap Zsóval elmegyünk koncertre…kicsit benéztem a dolgot, merthogy vagy 2 héttel eltájoltam magam ( a szeptember fesztre akartam kimenni… jóvanna, amikor Kékezüst küldte az ímélt, hogy lesz Tabáni koncert is, én csak azt néztem, hogy vasárnap… még jó, hogy viszonylag időben leesett (némi segítséggel ugyan), hogy a szeptember feszt az logikusan szeptemberben szokott lenni, és megnéztem a netet még egyszer, és láttam, hogy szeptember 5.én lesz a Tabáni), úgyhogy jól itthon maradtunk, WIIztünk, dumáltunk ilyesmi. Aztán beütött a krach. Tamás már csütörtök óta nem volt jól. Nem írtam, mert azt hittem, hogy csak valami futó baj, de nem. Gyanús lehetett volna, hogy a pénteki kanbuliját is lemondta, és inkább itthon maradt, szombaton a talin is látszott rajta, hogy nem jól van, de mondom vasárnap kipiheni. Hát nem lett jobban, ráadásul vasárnap éjjel Botomd is belázasodott, úgyhogy tegnap reggel nagyon expressz elindulást produkáltak, hogy legalább Gábor ne kapja el a dögvészt. Tamás ágyneműjét felvittem az emeletre, megegyeztünk, hogy amíg meg nem gyógyul, nem alszunk együtt, merthogy ha én is lebetegszem, az nagyon nem jó.
Mikor Zsóék elhúztak, tök üres lett a ház, G. is csak kóborolt, kereste a pajtikat…
Hiányzott neki nyilván Dájí is nagyon, ez akkor esett le igazán, amikor nekiállt kaput építeni egyedül… komolyan meglepődtem, hogy ilyet tud… fogta a szobájában levő kisszéket (tömör fa, van súlya rendesen), és odacibálta a hálószobaajtóba, és keresztbefektette… Komolyan majdnem elsírtam magam…
És hogy értsétek, a szereplők:
Gyuszi- Apu öccse, Zsuzsika- Apu húga, Rita- Gyuszi felesége, András, Attila (ők Ritáék fiai), Babó- egyikük barátnője az öccsével, a Kakukkos mama (Apu és Gyuszi anyuja, az én nagyim), Lilike- Kakukkos húga, Timi-Lilike lánya, Csaba- Lilike fia, Virág- Csaba párja, Hunor- az ő gyermekük, persze mi hárman csajok, gyerekekkel- férjekkel-párokkal, Anyu meg Apu. Asszem nem hagytam ki senkit… És hogy ne legyen egy kicsit se uncsi, eljött Gyuszi egyik barátja, a helyi búvároktató, a feleségével. Az egész az erdő közepén volt Oroszlány mellett, a régi bányászüdülő megmaradt részén. 11 után értünk oda, gyorsan puszi-puszi mindenkinek, majd ebédelés (Rita eszméletlen finom (és adag) húslevest főzött, meg bakonyi sertésszeletet gnoccival ), sütizés-pogácsázás, rohangálás-mászás (gyerekek részéről a saját képességeik szerint), dumálás (a felnőttek részéről, miközben felváltva rohangálnak a menni-mászni tudó gyerekek után), tüzezés (D. részéről: egyszerűen megveszett a tábortűzért, majdnem egész nap botokat lógatott bele, és mikor az illető bot végre lángra lobbant, akkor boldogan ordított: nézd, anyuka, csináztam tüzifát!!!!), békakeresés (Babó öccse és D. természetesen. Amikor érkezés után nem sokkal megláttam az első apró békát a földön, mutattam Dájínak, hogy nézd, milyen édi kis béka, erre ő: Óóóóóóóóó.Rájataposhatok??? Mert ilyen jól nevelt gyerekem van, mindent megkérdez. És csupán a történelmi hűség kedvéért: a nemleges választ elfogadta, és nem taposott rája.).
Szóval élmény volt bőven, pláne lett, amikor D felfedezte, hogy a búváros pasi (ja, bemutatkozott Dájínak, hogy Szia, Varga Károly vagyok, erre D. meg határozottan közölte, hogy „én meg a Varga Dávid!!!”) kocsija egy régi katonai terepjáró… Volt ám „anya, nézd, terep!!!!”, egész addig, amíg Karcsi fel nem ajánlotta, hogy a mellettünk levő kis bányásztó körül rallyzhatunk kicsit. Felkapaszkodtunk hátra a platóra, Zsuzsi, Timi, Ricsi, D. meg én, előre bepattant Lilike, meg Karcsi, oszt nyomás. D. elfehéredő ujjakkal kapaszkodott belém, pláne dombnak felfelé „anyuka, mingyá’ beleesünk a vízbe”, marhára élvezte. Közben sajna a tónál felbukkant két kocsival néhány illegálisan ott jetskizni akaró fiatal, így Karcsi gyorsan hívta a rendőrséget, akikkel meg is egyezett, hogy pár perc múlva találkoznak a benzinkútnál (annyi kis bányató van ott a környéken, hogy telefonban tovább tart elmagyarázni, hogy melyiknél vagy, mint megmutatni) , minket meg gyorsan visszavitt a többiekhez.
Ami még nagyon jó volt, az a Gyuszi által kitalált kultúrprogram (kupálódni is kell néha).
Pár kilométerrel odébb található a vértesszentkereszti romtemplom.
Nem is gondoltam volna, hogy ott, az erdő közepén, ahol azt gondolnánk, hogy nincs semmi, csak fák, meg esetleg néhány vad, egy ilyen gyönyörű műemlék rejtőzik.
A pasi meg, aki várt minket,( természetesen ő is Gyuszi haverja, naná) az külön megér egy látogatást, ha valaki arra jár.
Ő Henye Péter festőművész, az egyik legeredetibb fazon, akivel valaha találkoztam. Fantasztikus előadást tartott a hely történelméről, a maga sajátos stílusában.
Elsőre látszott, hogy nem egy édelgős fazon, nekem nagyon bejött, D. viszont életében először meglepődött. Szerintem eleve Péter kalapja már meglepte, ritkán lát ilyet, de ezen hamar túllépett, és jó szokása szerint beszélt egyfolytában. Péter előre közölte, hogy ő elmondja a magáét, kérdezni, dumálni majd utána lehet.. Na, D-nek aztán mondhatta, be se állt a szája… Péter 2 perc után igen emelt hangon (jó mély hangja van) ráreccsent, hogy „fogd már be a szád, teeeeee”. Apám, azt látnotok kellett volna. D. épp a kezemben volt (ingós kövek közt nem jó ha rohangál), hát éreztem, hogy még a szusz is benne maradt. Iszonyatosan meglepődött, hogy hát ŐRÁ. ÍGY. RÁSZÓL. VALAKI. Először csak pislogott, majd lebiggyesztette az alsó ajkát, és még szipogni se mert, és rettentő durcásan nézett vagy 5 percig… Mindenki röhögött persze, elég vicces volt. 5 perc múlva persze újrakezdte, Péter rám kacsintott, és mondta, jelezzek, ha reccsenjen még egyet, esküszik rá, hogy a gyerek szó nélkül megeszi majd a spenótot egész életében… Ja, és persze D. még a szakrális kereszt alá is beállt a Mamáékkal együtt, hátha… (állítólag ha alááll az ember, akkor 3 perc után egész különös érzése támad, hasonló, mint pár feles felhajtása után… többen esküsznek rá, hogy műxik.)
A vezetés végén még beszélgettünk kicsit, megnéztük Péter képeinek egy részét is… ide is berakok egyet, ezt a neten leltem (ott nem tudtam szépen fotózni (mongyuk amúgy se tudok)), nekem nagyon bejön.
És ő tényleg ott él, a rom mellett egy kis házban (van net, tv, minden, mert ezt persze megkérdeztem), és halál jól elvan (néha a turisták zavarják kicsit, de ezt nem is csodálom). Mik vannak!!! És hiába tűnik szúrósnak, azért például egy nyikkot nem szólt, hogy D. fél óráig szerelte a slagot…Nagyon jó volt az egész, köszönjük szépen!!!
A „táborhelyre” visszatérve folytatódott a dumálás, kajálás, tüzezés, mindenki jól érezte magát, Gyuszi sütött egy csomó keszeget, fokhagymával megkenve ettük (hogyazmilyenjóvót!!!!), és úgy elment az idő, hogy csak negyed nyolckor indultunk vissza Pestre. Dávid ott maradt Anyuékkal, a jövő héten ugye Ballószögön nyaral még egy kicsit, mi meg hoztuk magunkkal ugye Zsót és Botomot. Csóri Zsófi ült a két gyerekkel hátul, és hát nem volt egyszerű dolga (két gyerek, mindkettő napirendjében 7kor legkésőbb fürdés majd alvás van, és ugye majdnem fél kilencre értünk haza, el lehet képzelni). Bevetett mindent, elfogyott szétszóródott fél zacskó keksz, 3 marok kölesgolyó, legalább 8szor énekelte a tanuló kulcstartó által előirányzott dalokat, lámpát kapcsolt nekik fel-le…. Elvolt… Én elöl boldogan énekelgettem a Bereczki-Szinetár duett cd-re, gondoltam, hátha megnyugtatja a gyerekeket… de csak T. lett egyre idegesebb…ki érti.
Szóval: nagyon jó családi tali volt, még egyszer köszönjük szépen a szervezést, főzést, programokat, mindent!
Bobó, a csoportképet köszönöm!!!!
Ha másnak van jó fotója a taliról (értelemszerűen ez azoknak szól, akik ott voltak), a lenti kis borítékra klittyolva szintén küldhetnének! Köszike!
Ma eljött Kékezüst is a porontyaival, hogy a mi porontyaink tuti ne unatkozzanak… Jóvan, azért is, mert Gabi még nem látta a húgaim gyerekeit, és kíváncsi volt rájuk, valamint Bó és Zsó is meg akarta szemlélni Gabi lányait… Van is rajtuk mit nézni: Luca igazi nagylány lett… olyannyira, hogy ugye Gabi magára kötve mandurkában (vagy mifenében) hozta ugye Dalmát, Luca meg Coffi babát (asszem ez a neve). A nagymamája varrta neki ugyebár a saját hordozót, mert Luca erősen reklamálta, hogy Ő is hordozni akar… Már most igazi anyatípus…
Dalma meg, hát… ilyen hajkoronát még Anyu se látott, volt nagy hű meg ha… Nándi is rögtön rástartolt a csajra, ismerkedtek a szőnyegen aranyosan, Luca meg Dávid meg ott folytatták, ahol jópár héttel ezelőtt abbahagyták… Csudák voltak. Nagyon jól éreztük magunkat egész délután.
Az egyik képet meg Gabi blogjáról csóreltam, ő valahogy mindig jobbakat csinál, mint én…utólag is köszi ;-))))
Délután meg befutott Anyu is erősítésként. Tamás már délelőtt bepácolt egy csomó husit, én főztem kukoricát, meg kis krumplit, gombát, és este nagy grillezést csaptunk a teraszon. T. hazafelé beugrott a Zilába, elhozta a hét elején megrendelt szilvagombóc tortát (ország tortája 2010)és immár hivatalosan is megünnepeltünk (már amennyire 4 gyerek altatása közben ez egyáltalán lehetséges) Bóbi szülinapját. Miután minden gyerek elaludt, még sokáig dumcsiztunk a teraszon… jó vótt.
És egy életkép máról: Zsó szimultán etet…
Ja, és a különfotó: Nándi és Gábor... Hátkérem... G. egy éves múlt... Nándi még nincs 8 hós....izé....
Szóval ott tartottam, hogy szombaton, illetve vasárnap hajnalig mulattunk. Mi ugyan csak kettőig, merthogy reggel indulni kellett a gyerekeinkért Földvárra, de a MAG (köztük Anyu és Fecó) hajnali fél hatig táncolt. Mi T-vel miután tízkor magunkhoz tértünk, ittunk egy kávét az étteremben, elköszöntünk (az eléggé kevéssé megviselt) ifjú pártól, majd beültünk a kocsiba, és tűz. A gyerekek örültek nekünk, Dájí már nagyon akart hazajönni, főleg, amikor elmondtuk, hogy jönnek vendégek. Terv szerint Zsófi meg Botond, valamint Nándi és Bobó egész héten itt lesznek nálunk egy nyárzáró buli-hétre.
Nem is nagyon időztünk Földváron, bepakoltuk a bőröndöket a kocsiba, ebédeltünk, a kölköket is berámoltuk, és indultunk is.
Hazaérve láttuk, hogy Zsóék még nem értek ide, de negyed óra múlva ők is befutottak (Bobóék csak ma érkeztek). D. részéről volt nagy örömködés, főleg akkor, amikor Fecó bement vele a nagymedencébe, és extramagasra dobálta… először bevallom, kicsit infarktust is kaptam (nézzétek a képeket, szerintem érthető), de a gyerek nagyon élvezte, úgyhogy hagytam… szegény Fecó eléggé kidöglött a végére, mert azért hiába extrakicsi D., még így is azért
Lényeg: Zsóék berendezkedtek odafönt, mi idelent (de rég volt már, hogy ennyien legyünk itthon), játszottunk, bolondoztunk, és megállapítottuk, hogy itthon nagyon jó.
Ma jött Nándi és Bobó is, teljes a heti buli-csapat… Valszeg nem lesz egyszerű ennyi gyerekkel, de soha rosszabbat…
