D. és a telefon

Dávid a játék telefonnal játszik. Gondolom, a kajarendeléseink mintájára imígyen alakítja a beszélgetést:

„Haló, néni? Szeretnék kérni egy lila kamiont, és egy zöld versenyautót!!! Köszönöm!!!!” Majd megnyomja a gombot (gondolom leteszi a telefont), elhajítja a készüléket, és megy tovább játszani…

Fürdetés, G. már kész (időközben Kati elutazott haza, T. meg még nem jött meg), Dávidot törölgetem, amikor kérdez:

„Anya, amikor Gábor még a kiskádban fürdött, akkor miért volt bibis a köldöke???”

Agyam eldobtam… egy év eltelt már azóta, és ilyenekre emlékszik?????

Ma meg mozi...

T. ma hajnalban elutazott Brüsszelbe, valami Uniós konferenciára. 4kor indult a reptérre, holnap este jön majd haza. Kati már egy hete mondogatja, hogy „nyugodtan szervezz ám egész napra magadnak programot…én jól elleszek a gyerekekkel”…na, nekem ilyet nem kell kétszer mondani: leadtam D-t az oviban, utána fél kilencre mentem popsisimításra (már egész pofás, már amennyire ez a találó kifejezés), masszíroztattam, aztán fodrász (közben hazaugrottam, mert hívott a Tündi, hogy beszart a mosógép…mikor, ha nem akkor, amikor T. elutazik???? Nem csinált a gép semmit, egyszerűen leállt…mondom, az nem lehet, hogy én rossz mosógéppel várjam haza T-t, gyorsan hívtam Attilát, hogy ugyan én nem leszek itthon, de jöjjön már el, és berhelje meg a gépet… elkezdte mondani, hogy „Linduskám, szerintem a szivattyú eltömődött, nyisd már le az alját, és nézd meg…”, na, itt közbevágtam, hogy ugye nem gondolja, hogy én baszom el végleg a gépet, jöjjön már el, mégiscsak ő a férfi, én meg csak egy süsü nő… ez hatott, megígérte, hogy estére működő mosógépem lesz…lett. Az egójukra kell hatni, mindig mondtam… (nem a gép egójára gondolok)), majd műkörmös.

Miután megszépültem, hazajöttem, közben kiderült, hogy a barátnőm, akivel a délutáni programot terveztem, mégsem ér rá… mondom Katinak, hogy valszeg most már itthon maradok… nem örült, sőt… Láttam a csalódást az arcán, és amikor bement Gáborhoz, aki akkor ébredt, kérdeztem Tündét, hogy szerinte is annyira rákészült Kati a gyerekekkel töltött időre, hogy notabene már zavarok? Azt mondja, lehet, mert neki is mondta Kati, hogy milyen jó kis estéje lesz a gyerekekkel, szerinte használjam ki az alkalmat, és menjek el pl. moziba… Nekiestem a netnek, kiszúrtam egy 5kor kezdődő filmet az Arénában… mondom hát tényleg, de hülye vagyok, itt az alkalom, én meg üljek itthon? Úgyhogy elmentem mozizni. Igen, egyedül. Tök jó volt. Vettem kukót, kólát, beültem a terem közepére, és aktívan szórakoztam. (Hétmérföldes szerelem, ari kis film, bár többet vártam, de jó volt… a gáz a mozival az nekem, hogy amikor mennek az előzetesek, mindegyik jövendő filmről eldöntöm, hogy „na, majd ezt is meg kéne nézni…”, most is kiszúrtam egyet, asszem „ilyen az élet” vagy valami hasonló címe lesz, azt mindenképp látni akarom majd). Utána még egy órácskát cserkeltem a plázában, majd hazajöttem... soha rosszabb napot, mint ez a mai…

Ja, és mire hazajöttem, a mosógép működött, a gyerekek lefürdetve-megetetve… mondtam Katinak, hogy esetleg ideköltözhetne….

Szentivánéji taxis

Tegnap reggel megjött Kati, hogy 4 napig kényeztesse a gyerekeket, én meg mehessek, amerre látok.

Tegnap végül is csak a Müllerbe mentünk Tamással, ma meg délelőtt a Teszkóba, így legalább a készletek fel vannak töltve. A Teszkózásba Dájí is becsatlakozott, megígérte, hogy jól fog viselkedni…és azt is tette. Napok óta alig ismerek rá, most Ő a megtestesült JÓ KISFIÚ. Volt édi beszólása is, ült a bevásárlókocsiban, én toltam, közben kerestem a kedvenc joghurtomat, és motyogtam: „ó, nincs az a fajta joghurt, szomorú vagyok…”, erre ő megsimogatta a kezem, és mondja: „anyuka, itt nagyon sok joghurt van, nem kell szomorkodni…”… Azt hittem, megzabálom…

Délután a kertben játszottunk, illetve ők játszottak, mi Tamással a kertet próbáltuk kicsit ráncba szedni (én lelkesen nekiláttam, hogy a T. által levágott nagy ágakat krokodilfűrésszel feldaraboljam…. Jól haladtam, baromi büszke voltam magamra, hogy ilyet is tudok, egészen addig, amíg egy laza csuklómozdulattal el nem nyírtam a hosszabbítót… még jó, hogy van másik hosszabbítónk, és be tudtuk fejezni a melót…)

Estére színházjegyem volt, Kékezüsttel mentünk, Szentivánéji álom az Operettben…

Színház előtt még beültünk egy kávéra-sütire egy extra kávézóba (jellemző, a nevéről fogalmam sincs), és már ettől annyira feldobódtunk, mintha szívtunk volna, csak rötyögtünk össze-vissza… Mivel a darab is nagyon jó volt, a vihánc jókedvünk ki is tartott végig, olyannyira, hogy amikor hazafelé tartottunk a taxival (már odafelé lefixáltuk a sráccal, aki fuvarozott minket, hogy hazafelé rögtön őt hívjuk), a srác a 20. perc vihogással eltöltött út után megkérdezte, hogy „lányok, most őszintén, mennyit ittatok???”. Mi persze ettől még jobban röhögtünk, mondtuk, hogy hidd el, semmit, de majd’ 5 órája nem cseréltünk pelenkát”… rendes srác volt, még bókolt is (nem néztelek volna titeket annyi idősnek, hogy 2 gyerek is beleférjen- naja, tök sötét volt egyrészt, másrészt meg sminkhegyek, csiniruci, minden bedobva), de megbánta, mert onnantól őt cinkeltük, hogy legközelebb esetleg nem lehetne-e, hogy felhívjuk, eljön értünk, 20 percig kocsikáztat, és közben szépeket mond??? Vagy esetleg nem is kell eljönnie, csak telefonban mondja, hogy :”nem nem látszol annyi idősnek, tök jól nézel ki, gyönyörű vagy…” vagy hasonló??? Szerintem 5ször megbánta, hogy megadta a mobilja számát… Jó, megígérem, nem fogjuk zaklatni… Lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat… A darabot mindenkinek ajánlom, vicces is, nagyon, jó a zenéje…szóval jó volt, na…

Corpus delicti

Mivel G. pechszériája ugye folytatódott, és nem hittétek el nekem, hogy milyen durván néz ki, mellékelem a fotót, feliratozva, hogy mi miatt van... Komolyan, ahányszor ránézek, az a jelenet jut az eszembe, amikor Darth Vader fejéről az uccsó részben leveszik a sisakot....

Mikor jön a GYIVI???

Tegnap beszéltük Tamással, hogy milyen jó, hogy végre az összes bubuc-sérülés begyógyult Gábor fején… ugye mivel alig van haja, és ami van, az is kis szőke pihe, van viszont jó magas homloka, ha beüti valahol a búráját, és belilul, akkor az elég feltűnő. Na, tegnap végre teljesen tiszta volt a feje (ezt három tegnap készült fotó is bizonyítja, egyik se valami nagy eseményt örökít meg, de bizonyítéknak jó, hogy igen, ilyen pillanat is van az ő kis életében, hogy nem úgy fest, mint egy vízrajzi térkép), örültem is, mert mondom ma délután úgyis jön a gyerekorvos, oltani, legalább látja, hogy vigyázok én a gyerekre…

Naja. Reggel D. elhúzott (elvittem, jó) oviba, majd otthon nagyjából rendrakás, közben G. játszogatott, nem is volt semmi baj… amikor láttam, hogy már álmosodik, mondom nem is baj, hogy már fél 12re kidől, legalább ha a doki tényleg már 3ra ideér, akkor is kialussza magát, téptem ki a garázsba a bébiételért… éspersze nyomult ő is utánam… de hát kijött már a mosókonyháig számtalanszor, miért kellett volna extra figyelem??? Hisz már tud járni…..

Épp nyúlok az üvegért a garázsban, amikor a mosókonyhából oltári durranás hallatszik (hang alapján lehet azonosítani, hogy itt nem arról van szó, hogy mondjuk lelőkte a lavórt, és műanyag csattan kőhöz, hanem hogy egy kevésbé kemény, puha borítású valami (mondjuk babafej) csapódik neki egy fémes hangot adó valaminek (kazán)), majd felharsant az ordítás… és tényleg 2 méterre volt ám tőlem…visszarohanok a mosókonyhába, felveszem a babát (aki addigra a szokásos „belehalok a bánatba és a fájdalomba” pózban fekszik a földön, két, maga előtt összetett kezére támasztva a buksiját), és látom, hogy a homloka közepén ott húzódik egy cca. 5 cm hosszú „nyom, ami középen máris lila, és ezerrel kezd duzzadni….

Kell ragoznom, hogy hogy nézett ki, mire felébredt az alvásból???? Viszonylag hitelesen tudtam előadni a dokinak a szitut, aki amikor meglátta, egy pillanatra lefagyott, de aztán valószínűleg hitt nekem, hogy nem én löktem le a gyereket mondjuk a lépcsőn, mert nem jött a GYIVI azóta se….

Persze olyan sapka nincs, ami ezt a nyomot eltakarná, úgyhogy amikor mentünk D-ért az oviba, akkor is bezsebelhettem jópár megrovó pillantást (tudjátok „basszus, nem igaz hogy nem tud vigyázni arra a szegény kisgyerekre!!!!!”)… és persze Dávid ma akart a boltba sétálni… úgyhogy sétáltunk. Jó, igaz, már reggel megígértem neki, hogy délután elsétálunk együtt, és kap egy Kinder tojást, de azt hittem, elfelejti…. Úgyhogy égtem tovább…

A mákom az volt, hogy az úton végig, a boltban, és hazafele is mind a kettő úgy viselkedett, mint a földre szállt angyal, komolyan, nem is hittem el, hogy ezek az én gyerekeim, főleg D., mindenkinek köszönt illedelmesen, mindenről megkérdezte a boltban, ami érdekelte, hogy „anyuka, megpiszkálhatom?”, és ha nemleges volt a válasz, akkor rögtön mondta, „ja, bocsika”, úgyhogy akik hallották, azok tuti elgondolkodtak, hogy lehet, hogy ez a nő veréssel segít rá a nevelésükre, de mégse lehet hülyeség ez a poroszos módszer, hisz’ látszik az eredménye…

És a pénztárnál kaptam egy spontán puszit is a (kettő) Kinder tojásért, úgyhogy az is leeshetett mindenkinek, hogy a Stokholm-szindróma 4 alattiaknál is már létező jelenség...

És kötelességem megjegyezni, ill. dokumentálni: Dávid SPONTÁN megosztotta a kinderek csokiját nemcsak Gáborral, hanem az egyik ovibeli kislánnyal is, akivel a kisjátszótéren akadtunk össze... El ne felejtsem megkérdezni holnap a Vikit, hogy mit kevertek a kajájukba ma az oviban...

Meglepetééés

A gyerekeim úgy gondolják, hogy baromi unalmas lehet a főzés, meg úgy általában a házimunka... legalábbis ez jutott eszembe, amikor ma délelőtt pakoltam ki a mosogatógépből, és a tányérokat tettem volna helyre...
Odakészített nekem D. pár játékot, hogy meló közben feldobjam magam... komolyan, az ilyen pillanatokért érdemes gyereket szülni... szülni??? Nevelni, na... A szülés pite. Mindegy, meghatódtam.

D. tanult valamit

Dávid leszűrte a mesékből a tanulságokat. Épp aktuális kedvenc ugye a Micimackó, múlt hét óta többször is ment a „Micimackó, és az ajándékozások ideje”.

Eddig, ahányszor valaki jött hozzánk (lett légyen az a doki, a takarítónő, a nagyik bármelyike, vagy a barátnőim, húgaim, teljesen mindegy), D.- ha épp itthon volt- ért mindig először az ajtóhoz, és rögtön letámadta az illetőt: mit hoztál nekem?????

Ez depláne így volt, amikor hazaérünk az oviból, és az apja nincs itthon, a kérdésre, miszerint „apa hóóó’ van”, azt a választ kapta, hogy „vásárolni”, na akkor aztán remegve leste az ajtót, és amint az apja belépett, rögtön letámadta (majdnem mindig eredménnyel persze, mert Apa mindig hoz valami apróságot). De ma aztán:

T. délután megkért, küldjek neki listát, hazafelé beugrik a Metróba. Oké. Jövünk haza a kölkökkel az oviból, D. már félúton elkezdi: „Apa otthon van?”. Mondom nincs, nemrég beszéltem vele, hogy még elmegy vásárolni, szerintem csa később jön”. Oké.

Hazaérünk, lecuccolunk, játszanak, negyed óra múlva nyílik az ajtó, jön T. és megelőzve Dávidot, mondja:

„Hoztam neked egy kis ajándékot!!!”

D. gondolkodik, majd hozzám fordul:

„Mééé’ hoz nekem apa mindig ajándékot???” Én csak nézek, mint Lajos a moziban…

T. megkérdi:

„Miért, legközelebb ne hozzak?”

„Ne, mert csak akkor kell ajándék, amikor születésnapom van. Csak akkor kell ajándékot kapni….vagy amikor jön a Télapó”…

Natessék.

A képek magukért beszélnek

...katt. rá, és nagyítsd ki... És várom a tippeket: vajon ki utánoz kit, illetve ki tanít kit?????

Kutyafája

Nos, a hétvége tartogatott számunkra meglepetéseket: azt gondoltam, hogy van pár dolog, amin már túl vagyunk… De nem. A határok feszegetése, úgy látszik, megunhatatlan játék a gyerekeknek… Tegnap egész jól elvoltunk, viszonylag kevésszer kellett fegyelmezni a gyerekeket, ma viszont nagyon belehúztak a „kutyafájázás”ba. Reggel még úgy volt, hogy ha elkészültem az ebéddel, akkor majd együtt szépen elmegyünk szavazni, aztán kajálunk, alusz, délután séta, T. meg úgyis megy dolgozni… Erre Dávid délelőtt megígérte, hogy szépen játszik a Gáborral a szobájában. Én főzök (szarvaspörkölt, mézesen...tök jó lett), az apja felment az emeletre 20 percre szaunázni. Először még aggódtam a szobából kihallatszó csend miatt, és be is mentem olyan 10 perc után, de nem csináltak semmit, csak ugráltak a kanapén...mondom azt lehet, szépen játszatok... eltelt újabb 10 perc, és arra mentem be legközelebb, hogy leszedte a polcról a "kreatívos" dobozt (abban tartom a filceket, festékeket, színeseket, színeszőket) és egy fél tubus királykék temperával kidekorálta a fél szobát... falakat, bútort, ajtót.... Azt hittem, felrobbanok. Betereltük D-t kisfürdőbe, amíg Tvel letakarítottuk a nyomokat, majd amikor rend lett, ment a szobájába büntibe.... én olyan pipa voltam, hogy még, hiszen TUDJA, hogy ilyet nem szabad csinálni... Mivel ugye D. büntiben, az együtt szavazást lefújtuk, én elrohantam gyorsan szavazni. T látta rajtam, hogy ki vagyok akadva, biztatott, hogy ne siessek, sétáljak kicsit, ők ellesznek. Mire hazaértem (20 perc alatt megjártam, közben jó mély levegők, és a "nyugi-nyugi" mantra ismételgetése), D. elaludt az ágyán. Mi megkajáltunk, G-t is lefektettem, és én is elborultam kicsit aludni. Közben D felkelt, az apja vagy 10szer visszaküldte a szobájába, merthogy nagy rosszaság, nagy bünti.... Amikor mindannyian felkeltünk, elvittem őket a játszótérre, Tnek meg be kellett mennie ugye dolgozni a választások miatt. Majdnem 6 óra volt, mire a sétából hazaértünk, D végig példásan viselkedett (bringával volt, és egy fél szavamra megállt, ahol kellet, szépen játszott a homokozóban is Gáborral, etc.). Gond nélkül lement a fürdés (érdemes D. szemét megnézni a képen…mindent elmond a mai napról…), a vacsi, G elaludt, D-vel mesenézés (összebújva, hogy jelezzem, már nem haragszom), majd ment aludni... 10 perc múlva kijött, hogy neki kakilni kell, mondom ok, közben bementem a hálóba a pizsimért...és akkor látom, hogy a padlószőnyeget összefirkálta egy darabon pasztellkrétával... Tök el voltam szomorodva, kérdeztem, MIÉRT? Erre: azért, mert ott van a forró folt (múltkor felborította G a kislámpát, amit D odarakott, és egy 5 forintosnyi helyen kiégett a padlószőnyeg), nem akartam, hogy rálépj, és megégesd magad, azért írtam oda, hogy ne lépj rá.... Megmondom őszintén, erre már nem tudtam mit mondani… jó, persze, elmagyaráztam, hogy nem firkálunk a padlóra, csak papírra, de már magamnak sem voltam túl meggyőző… Szóval, feszegeti a gyerek a határait… isten legyen hozzánk irgalmas ,-)

A férfitakony

Tegnap estére úgy adódott, hogy el kellett mennem…hirtelen megnőtt az érdeklődők száma a lakásomra, hatra jöttek még lehetséges albérlők, végül is mivel ők rögtön foglalóztak is, övék lett a pecó. Először úgy volt, hogy T. megy majd vissza hatra, de aztán felvetettem neki, hogy én nagyon szívesen megyek ám, erre ő: oké, én örülnék, de nem fárasztó az egy óra oda, egy vissza??? Mondom sokkal kevésbé fárasztó nekem 2 órát ülni valami járművön, és olvasni, mint a két gyereket lefürdetni-vacsiztatni… Úgyhogy hamar megegyeztünk, ő úgyis szeret úgy együtt lenni a gyerekekkel néha, hogy én nem vagyok ott (akkor nincs ugye „anyanyanya”, tök jól elvannak, a három férfi megküzd az esti protokollal együtt, vállvetve…). Esküszöm, csak kisgyerekkel otthon levő anyák értik, hogy nekem meg kimondottan „program”-nak számított, hogy elmegyek… Minden gyerekekkel foglalkozó könyv illetve műsor kihangsúlyozza, hogy a fiúknak kell külön időt tölteni az apjukkal…és esküszöm, hogy ez így is van, és működik: amikor együtt vannak, utána mindig mintha új „férfias” vonásokat fedeznék fel a gyerekekben… Tegnap ugye amikor elmentem, utána mesélte T., hogy egy csomót játszottak a bobocarral… erre ma délelőtt én is ráültettem Gábort, és már egész jól haladt vele (ugrálva), de nem is ez volt, ami meglepett, hanem a kéztartása, amikor fordulni akart…eddig még sose helyezte át a kormányon a kezét, most meg, mint egy profi… Mondtam is ma T-nek, hogy mi volt, és láttam rajta, hogy büszke (magára is, meg a fiára is). Én is az vagyok. Ja, és ha már férfias vonások: az én férjem is, mint minden, magára valamit is adó pasas, zsigerből utálja a Barátok Köztöt. Szerinte takony. Oké, elismerem. Az. Hálistennek vita ebből azért nincs köztünk sose, BK végéig enyém a „JOG” (a távirányítót hívjuk így), utána ő nézhet, amit akar. Többnyire Miami CSIt. És minden alkalommal a forgatókönyv a következő: elindul a cselekmény, megvan a hulla, majd jön Horacio, belép a képbe, mond valami okosat (vigyük be a laborba), majd snitt, és felcsendül a főcímdal. Ekkor az én megfontolt, okos, általában higgadt férjem (úgyis mint cégvezető, a gyerekeim apja) minden egyes alkalommal felpattan a kanapéról, őrült léggitározásba kezd (néha vonyít énekel is hozzá), és végigugrálja a rövid zenét… majd visszaül, és enyhén előrehajolva nézi a következő jelenetet, -ami mindig egy tájképpel indít, Miami, pálmafák, tenger, narancssárga szűrőn keresztül,- és minden alkalommal rám szól (én eddigre már a gépemet buzerálom), hogy „nézd már, olyan nagyon szép képek vannak benne!!!!”…és szinte meghatódik a naplementétől… Asszem, a Miami CSI külön műfaj: ez a férfitakony. Mert a kemény pasik is fogékonyak a szépre, ha van mellette elég hulla, és egy kemény (kopaszodó) nyomozó… Hiánypótló műfaj teremtődött.