Szőőőnyeteg és andalka

Ma este, amikor mentünk aludni, Dájí megmutatta nekem a szörnyeit. Tudtam én, hogy a gyerekek fantáziája élénk, és próbáltam felvenni a fordulatszámot, de vannak nehézségek a dologban. Úgy volt, hogy nekem le kellett ülni a kanapéra, D. meg az ágya melletti kis éjjeliszekrénye fiókjából szedte elő a szörnyeket, akik „nagyon baráccságosak, anyuka, nem bántanak ám, ezek tényleg aranyos szőőőnyetegek”, és a kis markában odahozta nekem őket egyesével megmutatni (a semmit, persze), és kérte, simogassam is meg őket…

Namost: mekkora egy ilyen szőőnyeteg??? A gyerektől nem kérdezhetem meg, mert ugye szerinte nekem is tudnom kell, így aztán saccperkábé 15-20 centivel a kis marka fölött simogattam a levegőt lelkesen, és erősen reméltem, hogy nem épp szegény szőőnyeteg szemét nyomom ki, nem verem le őket a gyerek markából, satöbbi… még a végén berágnak, és átköltöznek hozzám a hálóba, és kiderül róluk, hogy csak a gyerekekkel „barácccságosak”, a felnőttekkel nem annyira…….

A negyediknél D. megkönyörült rajtam, mert rögtön mondta, hogy „ez a legnagyobb, anyuka, ez szép magas”, úgyhogy valamivel könnyebb dolgom volt, 50 centinél hadonásztam… asszem jól csináltam, mert D. elégedettnek tűnt…

A másik ilyen gyereksztori nem saját, de én annyira röhögtem, hogy muszáj megörökíteni.

Kékezüst barátnőm nagyobbik lánya, Luca, mint minden gyerek, nagyon várja a karácsonyt. Az Ő anyuja valamivel rendesebb, mint én, mert náluk nem csak ilyen gyári kinderes-adventi kalendárium nyitogatás van, mint nálunk (amiből, megjegyzem, a csokit csak elvétve eszi meg D., csak a hosszúkásat, és nem tudom meggyőzni, hogy a többinek hiába van más alakja, nagyjából ugyanolyan az íze, azokat nekem kell elfogyasztani…na, nem panasz, csak megjegyzem). Ő kifüggesztett egy pamut- vagy milyen adventi naptárat a hűtőre, zsebekkel (nem láttam, csak mesélte még dec. elején), és a zsebbe tesz minden nap alvás alatt valamit az „angyalka”, Lucának meg első dolga felkelés után megnézni. És öröm, bódottá.

Na, egyik nap délután mentem be a városba (kiskarácsony, nagykarácsony, mittudomén), a villamosról hívom Gabit, mondom most van fél órám dumálni. Az ő gyerekei aludtak, csacsogtunk, egyszer csak hallom ám, hogy Luca felébredt, és lelkesen ordít, hogy „anya, itt volt az andalka!!!!!!!”. Gabi röhög, azt mondja, lassan leteszi, megy örülni az „andalkának” ő is, mondom jó, de mondd, mit hozott ma az andalka? Erre flegmán mondja:

-Probiotikus ivójoghurtot hozott. Mégis, szerinted mit hozzon egy gyereknek, aki 3 antibiotikum-kúrán esett át pár hét alatt? Így legalább a gyomra okés lesz….

Én ezen egy órát röhögtem. Modern andalka probiotikus ivójoghurttal….

Kérdés magamnak

Asszem rájöttem, hogy honnan lehet tudni, hogy túl sokat foglalkozom valamivel, jelen esetben a bonbonozással…

Ma elkezdtem beírni a Firefox címsorába, hogy „bak”, mert rájöttem, hogy az egyik kedvenc blogomat régen olvastam, és már nem a „Bakka és Pepét” hozta fel a rendszer automatikusan, hanem a Bakó Hungária honlapját… (már benne van az ujjamban, bak- egy nyíl lefelé- enter…ez most nem jött be).

Át kéne ezt gondolnom…

Hogy csináljunk házi sóbarlangot???

Gábor azért még mindig köhög néha. Hálistennek nem komoly, illetőleg mielőtt komollyá válna, rögtön teszünk valamit ellene.

Sőt, az eddig alkalmazott kezeléseket is módosítottuk némileg, például a hideg párásítóba már nem csak sima vizet öntünk, hanem Salvust, és amellett még inhalálunk is sós párát… (nem csodálnám, ha G életében nem enné meg a füstölt heringet…). Néha még a párásítóhoz is odatartjuk G-t, „had nézze meg”, tuti ami ziher…

Tegnap egész nap szinte ment a nappaliban is a párásítás, mert ugye reggel volt egy kis krehács, nosza, ártani nem fog, ha pácolódjon a kölök. Nem is volt gond, köhögés elmúlt, ámde én akartam egy fotót készíteni… a konyhában álltam, amikor láttam, hogy D. tőle teljesen szokatlanul beletelepedett az apja ölébe, nosza mondom, fénykép. Először csak azt hittem, nem jól van beállítva a gép, mondom a fenébe, valaki piszkálta, de nem, minden automata (mert nekem az a tuti, mindenhez én se konyíthatok), kattintok, megint a fenti eredmény… basszus, mire rájöttem! Hogy a pára!

Sebaj, van bizonyítékunk, hogy mindent megteszünk.

Aztán ma is volt egy kaland páraügyben: már tegnap nézte T., hogy hogy a fenébe lehet nálunk ilyen kvanagy por, amikor hetente jön Tündi, és én is elvileg ugye itthon vagyok, csinálom….és mégis, azt mondja, nézd a padlót, vastagon áll a por!!!!! És a szekrényeken is! És mindenhol!!!! Hát, én is csak lestem, de mondom bizti az a baj, hogy 2 hete ugye rossz a jó porszívónk, csak a kis kézi vacakkal tudunk porszívózni, és hiába mosunk fel, tuti a szőnyegből kijön….. Na, megígérte, hogy ma első dolga lesz új porszit venni, jót, mert ez tűrhetetlen, és már láttam a szemén, hogy magában azt gondolja, hogy ez csak azért lehet, mert mi Tündivel nem is csinálunk tulajdonképpen semmit egész nap, csak feltett lábbal tévézünk (és bonbont zabálunk persze). Kimondani nem merte, annál azért úriemberebb, de láttam, hogy erre gondol, ismerem már régóta. De igazán vitázni nem is tudtam vele, mert TÉNYLEG MINDEN POROS VOLT!!!!

Na, ma reggel jött Tündi, én épp akkor voltam D-.vel az oviban, amikor jöttem haza, mondta T, hogy mutatta Tündinek is a port, úgyhogy ma nagy portalanítás. Jó. Tündén is láttam, hogy nem érti a dolgot, ő sose lazsál, de hát mindegy, T-t úgy engedtük el, hogy csak egy porszívóval a kezében jöhet haza ma este.

Én délelőtt jó nagyot sétáltam G-vel, mikor jöttem haza, még akkor is láttam Tündin, hogy ahogy törölget, nem érti… aztán ahogy vetkőztettem Gábort, még a padlónak egy olyan részét is kiböktem, hogy oltári poros, amiről tudtam, hogy én ott, azt a részt tuti felmostam még pénteken is, mert csokis lett…mutatom a Tündinek, hogy nézd, ez hihetetlen, és nincs is tavasz-nyár, hogy a kertbe ki-be rohangáló kölkök behordják… Tünde közben tovább csiszálja a konyhabútor tetejét, majd egyszer csak fény csillan a szemében: Te Linda…ez a por olyan fura…. Mivel párásítotok??? Abban a pillanatban nekem is leeset, odamentem a még „poros” étkezőasztalhoz, és (nem röhög) megnyaltam. Baszki, tényleg… ez SÓ!!!!

Gyerekek, komolyan… sós volt a padló, az összes bútor, minden….

Legalább a lelkünk megnyugodott, hogy nem mi vagyunk a hibásak…

Tündi egyébként ari volt, a nap további részében rajtakaptam, hogy néhány tárgyon végighúzza az ujját, megnyalintja, és mondja: „ez is sós…nahát!!!” Majd veszettül csiszálni kezd….

D. pizsipartija

Ma pizsama-parti volt az oviban D.-nek. Már fél hétkor alig bírtam lefogni, annyira ment volna…

A nap nemcsak arról szólt, hogy mindenki pizsiben van, hanem „fordított-nap” volt, a gyerekek mondták meg, hogy mikor mit kell csinálni…húha…. De D. oltári feldobottan jött haza, nagyon lelkes volt, úgyhogy bitos jól érezte magát…szegény óvónők meg csak kiheverik valahogy hétfőre…

Mi meg valahogy nem is tudtunk mit kezdeni a szombattal… olyan fura volt, hogy D. nincs itthon hétvégén… túl nagy volt a csend :)

Mondjuk, én lefoglaltam magam tonkababos ét-bonbon…. Nyammm. Sőt, nagyon nyamm. Fotót nem rakok, mert többen reklamáltak, hogy csak nyálunk csorog… :) De az az illat...

D. érvel

Most egy kis válogatás D. aranyköpéseiből.

Ugye az étvágya elég változó, többnyire alig eszik (vagy zabál). Amikor épp nem annyira megy a kaja, mi is (mint minden rosszul-evő gyerek apja-anyja) néha már a jól is mert klasszikusokhoz nyúlunk, miszerint „kisfiam, ha nem eszed meg a husit/tésztát/kenyeret/tökmindegy csak valamit végre, akkor sosem fogsz nagyra nőni!”. A módszer vitatható, de néha működik. Egyik nap oviból hazafelé megint mentünk a „péknéni”-hez vaníliás csigáért, itthon le is ült vele, nekilátott, jóízűen falatozott, majd egyszer csak megszólal:

„Anya!!! Én már érzem is, ahogy növök a vaníliás csigától!!!!”

Együtt fürdenek Gáborral, én közben terítek, apjuk is kiszaladt valamiért, közben „valahogyan” több pohárnyi víz kerül a fürdőszoba padlójára. Persze megszidjuk, mert vizet a kádból nem locsolunk ki, gyerek érzi, hogy most tényleg rosszat csinált, onnantól ő „jól viselkedik”.

Fürdés után vacsi, majd fogmosás, alvás, fél óra múlva jön ki pisilni.

Várom, hogy végezzen, közben nem nagyon szólok hozzá, mert akkor ugye teljesen megébred, ámde ő másként értékeli a csöndet:

„Anya! Most haragszol, amiért kijöttem pisilni???”

„Nem, kisfiam, dehogyis, sőt, nagyon okos vlagy, hogy ha pisilni kell, akkor kijössz. Ha valamiért én haragszom, akkor legfeljebb azért, mert fürdéskor kilocsoltad a vizet”.

15 mp csönd, majd halkan motyog maga elé:

„Én többet nem fürdök a Gáborral”

„Miért, drágám”

„Hát mert a Gábor mondta nekem csöndesen, hogy locsoljam ki a vizet……..”

Játszanak, nézeteltérés támad, mert „kivételesen” D. ugyanazt az autót szeretné a 80 közül, amivel G. épp küzd. Hallom: „G, az nekem kell”. G. morcosan nyüffent, és arréb megy a célkocsival, D. utána, majd tompa csattanás, és G. fevonyít. Nagyjából sejtem, mi történt, de nem ordítok rögtön, hanem kérdezek:

„Dávidkám, édesem, mért vinnyog a Gábor?”

„Háááát, hát…. Mert valami fáj neki…..”

(Táncsak nem az, hogy megütötte kicsit??????)

T. este rendberakja a játékokat, én meg reggel, mielőtt oviba mennénk, még engedek pár perc szórakozást, de amikor D. már a 10. valamit rángatná le a polcról, akkor azért szólok:

„Kisfiam, ne szedjél le több játékot, Apa rendet rakott, és úgyis nemsokára megyünk az oviba”

Erre D. csípőre vágott kézzel:

„De ANYUKA!!!! A játékok azért vannak, HOGY JÁTSZUNK VELÜK!!!!”

Nabacca. Már érvel is. Végem van.

A bonbongyártás otthoni technológiája képekkel

Eddig gyakorlatilag mindenki, aki kóstolta a bonbont, rögtön azt is megkérdezte, hogy oké, jó, meg minden, de hogy lehet ezt gyerekek mellett csinálni?

Nos, a válasz képekben:

1. Kell egy nagymama, vagy férj (a képek készülésekor Anyukám), aki addig lefog(lal)ja a kölyköket, amíg a csoki lehűl, és elkészülhet a bonbon teteje. Amikor az a rész jön, hogy a formákból ütögetéssel kicsapkodjuk a fölös csokit vissza a tálba (meg a pultra, valamint a padlóra), a csapkodás úgyis odacsal mindenkit (igen, a Mamát is), mert ez JEL, jel arra, hogy mindjárt lehet nyalakodni. Ekkor a gyerekek odacsődülhetnek, és segítenek eltüntetni a kezemről a sok csokit (amit nem én nyalok le, attól nem hízok. Ha lemosnám csak simán, akkor meg szívem szakadna a sok csokiért.).
2. A két kis segéd szemből, arcukon látszik a koncentrálás (szemükben meg a huncutság…)
3. D. beveti a papírzsepijét (nyugi, csak kicsit taknyos…), közben G. még lendületet vesz, hogy nekifutásból még egyet nyalinthasson
4. Az önfeláldozó nagymama a pult rendberakásánál segít…
5. …amire rá is fér a puceválás.
6. Éééés kész is, mindenki boldog… már csak tölteni kell, és az egész csokimizériát még egyszer eljátszani a talpazáskor…

Ki akar a segédem lenni???

Ui: A képre kattintva természetesen lehet nagyítani…

Az elfelejtett Mikulás

Komoly logisztikai megfontolásból mihozzánk ma jött a Télapó. Az ok az, hogy ha időben, tehát holnap hajnalra érkezne, akkor az milyen már, hogy „nézd, kisfiam, itt járt a Télapó, hozott Neked ajándékot, de most nem játszhatsz vele, mert megyünk az oviba”???

Úgyhogy mára jött, és passz. Este 11kor, mikor már mind a kettő stabilan aludt, T-vel beosontunk a kikészített csizmáikhoz a csomagokkal, és közben rötyögtünk, meg izgultunk (T:” baszki, ha most lebukunk, akkor soha többet nem fog hinni semmiben!!!”). Reggel meg én izgultam, nehogy D. már hajnali fél hétkor Télapóajit kezdjen keresni, merthogy T. had aludjon kicsit tovább…megbeszéltük, hogy mielőtt bontásra kerül a sor, mindenképpen felkeltem. Na, D. fél hétkor jön ki a szobából, kér még kakaót, majd leül mesét nézni… csa egy fél óra múlva hittem el ténylegesen, hogy A GYEREK ELFELEJTETTE a tegnap (meg 3-4 hete) bepromózott Mikulást!!!

Mindegy, kivárunk. Én már izgultam, mert nagyon kíváncsi voltam, mit szól az ajándékához (lásd lentebb, amikor erről beszéltünk, hogy mit is szeretne kapni), 8ig kellett várnom, akkor kezdett ébredezni Gábor. D. közölte, hogy Ő is bejön Gáborhoz, együtt bementünk… én rögtön láttam, hogy ugye G-nél nincs redőny, az Ő csomagjainak a sziluettje átlátszott a szalagfüggönyön, de D. még azt se vette észre!!! Hálisten T. meghallotta a „motozásunkat”, Ő is felkelt, így együtt kérdezhettük meg D-t, hogy „nem feledkeztünk el valamiről? Hát mért raktuk ki tegnap a csizmát???” Na, akkor aztán volt nagy futás a szobájába, megtalálta a csomagot, és lelkesen nekiállt szétcincálni… majd megnéztük Gábor mikulását is, és szerencsére mind a kettő nagyon boldog volt a cucctól (D: „Anya, én PONT ILYET akartam!!!” Hálistennek, fiam.”).

Fél tízkor meg megjött az én Mikulásom is, anyukám személyében, aki eljött pár napra, hogy segítsen nekem egy kicsit összeszedni magam (kicsit azért megrogytam ettől a kórházazástól…), valamint megkaptam a névnapi ajimat is Tőle: HB könyvét (tudjátok, ebben van a vodkás hal is… mindenkinek ajánlom, nagyon érdekes könyv, nagyon örültem neki).

Jó hétvége lesz ez, a gyerekek boldogok, anyu itt van, én meg bonbonozhatok kedvemre…

Az új hobbim

Hátszóval: bonbonoztam.

A Csillagánizsban tanult töltelékek közül nekem legjobban tán a tojáslikőrös ízlett, de ugyebár tojáslikőr nem volt itthon, és nem akartam addig venni, amíg nem tudom, hogy érdemes-e, gondoltam, annak a receptnek az alapján operálok az itthon fellelhető piákkal, így első körben Cointreaut, és Creme de Cassist használtam. Első para: jesszus, nem lesz krémes a töltelék (Joci – Juhos József, de én már csak így, Joci :) és Ő mondta, hogy így :))) a tanfolyamon figyelmeztetett minket, hogy az alkohol összekaphatja a tölteléket, de azért akkor se essünk kétségbe, botmixer, oszt akkor jó lesz), de nem lett gond, csak kicsit kellett átturmixolni, és azt is inkább csak a magam megnyugtatására. Jó, töltelékek megvannak, hűlnek.

Csoki temperálás: ha ezt az ember elbacca, akkor a kész bonbon:

1. eltörik
2. matt lesz
3. beszürkül
4. befoltosodik
5. megrogyik
6. kifolyatja a tölteléket
7. meg még ezer baja lehet…

Úgyhogy gyomorideg, temperálás. Csoki, lábosba, 40fok. Hűteni (de lassan hűl, a fene egye meg, de hidegvízbe mártani nem merem a lábast, mert még a végén víz meg a csokiba, és akkor aztán dobhatom ki- egy csepp állítólag 1 kiló csokinak is betesz), 26 fok. Jó, végre annyi. Visszamelegíteni 30fokra. Formába simít, felesleget kiönt (közben három piruett a földre lecsöpögő csokin, kétségbeesett karmunka a talpon maradásért), csöpögni hagy, majd „letalpaz” (legalábbis úgy emlékszem, ez rá a szakszó. Oké, megvan a korpusz. Hűlni hagy, dermeszt. Papírból tölcsérhajtogatás, töltelék korpuszba nyomkodása (denehogyaztán magasabban legyen, mint a korpusz pereme!!!!), majd míg a krém kicsit visszadermed, addig újabb adag csoki temperálása (és a földre csöpögött csoki elsiratása), és amikor az megvan, akkor a bonbon aljazása (ez végképp nem szakszó, de a lényeget fedi…meg a bonbon alját…), majd az egész kitelepítése a hideg (és páramentes!!!!!) garázsba.

Egy óra múlva, ha minden jól ment, akkor a forma megfordításakor a bonbonok kipottyannak (és nem törnek el, nem mattak, nem szürkék, nem foltosak, nem rogyadoznak, nem folyatják a tölteléküket)… Jelentem, kipottyantak. Innentől már nem volt más dolgom, mint a Facebookon dicsekedni velük, bezsebelni a dicséreteket itthon is meg a neten is, szerényen bólogatni, majd mély sóhaj után egy órán keresztül felsúrolni a csokifoltokat a

1. a padlóról
2. a pultról
3. a mosogatótálcáról
4. a falról
5. 4 lábasról
6. a gyerek épp száradni elöl hagyott cumisüvegéről
7. magamról

Pofonegyszerű.

Mindenhol jó...

Nakéremszépen. Hiába csapott engem is le teljesen ez a hülye vírus (meg az alig-alvás, és az idegeskedés), itthon azért sokkal jobb. Gábornak naponta 3-4szer inhalálunk sós vízzel, más gyógyszer nem is kell kapnia, max. annyi, hogy vigyázni kell, hogy ne nagyon erőltesse meg magát. Na, azért ez nem megy mindig egyszerűen, mert ugye itten van az Ő istene, D., megy utána folyamatosan. D. is nagyon örül, hogy helyreállt a rend (apja mesélte, hogy amig bent voltunk a kórházban, D. minden éjjel felsírt, meg kellett nyugtatni, pedig ilyen egyébként sosincs, jelzem, azóta se- úgy látszik, tényleg nagyon a lelkükre veszik, ha valami nem úgy megy, mint máskor. Hiába van itt a Klári mami, és ugrálja körbe felváltva az apjával, az anya az mégiscsak más).

Tegnap, névnapom alkalmából, miután D. ugye elment ovizni, Klári vigyázott babecre, és meg elmentem az Aréna plázába, és terápiás vásárlást tartottam. Mindig tudtam, hogy a pénzköltés mágikus hatással van a nőkre, ez most sem volt másként, nálam ekkor billent helyre a világ… Vettem cuccokat a gyerekeknek is, magamnak még többet (önző vagyok, tudom, de bementem a Sugarbirdbe, és ott valami elpattant…), láttam embereket (többnyire egészségeseket), fényeket, volt zene, sehol egy inhalátor, egy infúzió, egy orvos… jó volt nagyon.

Este Cicuka elő ajándékként meglepett egy szép könyvvel (a stílusos vendégvárásról, ne csak főzni tudjak, hanem a marketingre is adhassak), és mondta, hogy a nagy aji ugye ma jött, merthogy ezt megbeszéltük, hogy mit szeretnék. Természetesen bonbonformát szeretnék. 2 hete bement a T.Nagy Tamás üzletébe, hogy van-é esetleg az a fajta forma, amire én vágyok (a legtöbb helyen szilikon bonbonformákat lehet kapni, én meg a kemény plasztikra vágyom, merthogy a főzősuliban is azt használtuk, és ott is erre esküdtek… azzal a technikával mondjuk, ahogy ott tanultuk, sztem nem is lehet a szilikonnal dolgozni), akkor épp nem volt, de T.Nagy mára ígérte Tamásnak (hehehe), hogy lesznek. Jelentem voltak is, kaptam hármat, egyik szebb, mint a másik… persze rögtön neki is láttam, hogy kipróbáljam, mostanra (este 9) már kint hűlnek a garázsban a kész bonbonok, most már csak az kell, hogy ne törjenek össze, amikor ki akarom őket szedni a formából, fényesek legyenek, és roppanósak… csak…

Itthon vagyunk

Na, hazajöhettünk. G. még messze nem tökéletes, de a vírust sikerült megfékezni.

Hétfőn és kedden éjjel már nem köhögött a kórházban éjjel, na, mondom sínen vagyunk. A kis doktornő is azt mondta, ha szerdára így állunk, akkor hazajöhetünk. Reggel bejött, mondom szerintem minden oké, megvizsgálta G-t, bólintott, mondta, hogy most egy vérvizsgálat, ha annak az eredménye is okés, akkor jöhetünk. Na, gyorsan szétkürtöltem az örömhírt, erre a babec dél körül futott egyet a folyosón, amitől megint rájött a köhögés… komolyan azt hittem, hogy lefújják a hazamenetelt, de aztán a doktornő megnyugtatott, hogy nem, tudjuk mi ezt már otthon úgy kezelni, ahogy kell (hajaj, már olyan profin inhalálunk, hogy még…). Úgyhogy délután jöhetett értünk Cicuka, itthon meg már várt Dájí, meg Klári (aki hétfő este óta itt van), volt nagy örömködés… ezen is túl vagyunk. Reméljük, nem mostanában kell visszamenni…