Welcome home!

No, ma hihetetlenül izgis napunk volt. Ugyanis REPÜLŐVEL jöttünk haza EGYEDÜL. Illetőleg hármasban. Nem mondom, hogy nagyon izgultam indulás előtt, mert én úgy voltam vele, hogy ha már bent vagyunk a terminálon, akkor az a két óra simán el fog telni, mert majd nézegetjük a repcsiket, meg veszek parfümöt, meg izé… Már két napja mondogatom a gyereknek, hogy megyünk majd repülővel, meg hű, meg de jó lesz, meg ilyes, és úgy is tűnt, mint aki érti, úgyhogy bíztam benne, hogy nem lesz se félelem, se semmi. Az nem is volt, ámde sorállás… A gép ötkor indult, háromra ugyebár mint rendes emberek oda is értünk, Pisti kivitt minket, felcuccolt minket az emeletre, ahol a kapuk voltak, majd ott elbizonytalanodtunk, merthogy csak 1 kapu volt nyitva, Amszerdam felirattal, egyebekben emberek ücsörögtek mindenhol, de Budapest felirat még sehol… Na mindegy, kicsit várt, de mennie kellett, mert 4kor kezdődött Lili óvodai évadzáró ünnepsége, azt nem karta lekésni… Én leültem, Töki a babakocsiban, és lestük a táblákat. Negyed óra múlva az egyik felett megjelent a Budapest felirat (itt egyébként egy ideje már állt egy rövidebb sor, sztem ők a rutinos Budapestre utazók, tudtak valamit), amire persze mindenki odarohant, mire én egymás mellé tereltem a babakocsit, meg a nagybőröndöt, meg a kistáskát, addigra azért már nem a sor elejére tudtunk beállni… Közben az amszterdamos sor el is fogyott, a kaput bezárták….éééééééééés ISZONYATOS lassan haladtunk a kapu felé…. Egy óra múlva már (teljesen érthetően) Dávidnak is elege volt, de ari volt, nem sírt, csak kiabált…erre egy csomóan rondán néztek ránk, de senkinek nem jutott mondjuk eszébe, hogy „ballagjanak előre” vagy valami…ááááá. Mindegy. Ja, és közben azt figyeltem, hogy mindenki egy kupac papírral lép oda a pulthoz, nekem meg összesen egy kis sajtfecnim volt, rajta egy 8jegyű kóddal, mivel neten foglaltuk a jegyet…megmondom őszintén, fel voltam rá készülve, hogy átadom a fecnit, és a kiscsaj röhögőgörcsöt kap, majd rámhívja a jardot, de nem történt ilyen. Fél öt előtt 5 perccel!!!! értünk a kapuhoz, ahol mindenkinél hamarabb megkaptuk a jegyet (megnyugodtam azért), majd start a terminálra. Úúúúúúúgy szerettem volna venni magamnak egy parfümöt, de alighogy beléptünk a parfümériába (Dávid nagy lelkesen rögtön közölte, hogy „Aja!!! Ijja!!! Ais! Ijja”!!!! (illat :) az is illat :) ) ), szólították a gépünkhöz az utasokat, így csak egy gyors fotó az ablaknál, és söprés (a géphez már volt első-beszálló piros jelzésünk, nem illet késni). A sorban mögöttünk egy kedves magyar hölgy volt a kisfiával, mögéjük is ültünk a repcsin, a kisfiú kölcsönadta a Dávidnak az oroszlánját, hogy megvédje a felszállásnál (Dávid rögtön leb*>;ta maga mellé, és inkább az üvegre tapadt minden félelem nélkül), meg beszélgettünk is kicsit az úton, aztán felszállás után vettünk egy szendvicset, mire azt megette a gyerek, már kezdődött is a leszállás… A csomagszállító szalag előtt leszólított egy szintén babakocsis kismama, hogy majd a férje leszedi a cuccainak a szalagról, így evvel sem volt gond, a kapunál meg már várt minket a Tamás meg a Klári… Így aztán elmondhatjuk, hogy szerencsésen megérkeztünk!!! Otthon a gyerek körberohant mindent, és újra örült az összes játékának, lelkesen megtapizott mindent, csuda aranyos volt!

Treviso, a mini Velence

Mivel holnap megyünk haza, mára még beterveztünk egy (nem is olyan nagyon) rövidke kis kirándulást Travisoba. Holnap egyébként innen megy majd a repülő is, illetve hát a reptérről, mi meg most a történelmi belvárost néztük meg, ami nagyon érdekes volt… Egészen olyan, mint egy kicsi Velence (bár én ott még nem voltam, de Anya egyszer régen már igen, és esküdözött, hogy az is ilyen jópofa)… Tulajdonképpen az egész belváros egy sziget, autóval nem is lehet bárkinek bemenni, csak annak, aki ott lakik. Így nekünk is sétálni kellett, de ez nem is volt baj, mert nagyon szép idő volt, és legalább nekem sem kellett végig a babakocsiban ücsörögni, hanem rohangálhattam a kis sikátorokban. Persze fagyit is ettünk, a Lili például valami kéket, amit én meg sem akartam kóstolni, pedig állítólag finom, de nekem kicsit bizarr volt, így maradtam a sima tejfagyinál. Nagyon jó kis kirándulás volt, sok képet csináltunk, és az esti elalvás is csont nélkül ment így fáradtan…. Anya még lesifotót is csinált rólam, miközben erősen reménykedett, hogy a vaku nem ébreszt fel…

Hamburgersütés

Ma igazán nagyon mozgalmas napot tudhatunk magunk mögött. A délelőtti fagyizás bevásárlás után kimentünk a főtérre, ahol is Dávid elvegyült a tömegben: először galambokat üldözött roppant nagy elánnal, majd megmászta a lépcsősort, háromszor körberohanta a teret, majd közelről is megtekintette az üveggel fedett óvárosi romokat. Vettünk nekem új táskát (pénztárcával, naná), meg salátát az esti sütögetéshez. Ebéd után rövid pihi, majd amikor hazajött Lili, akkor oltári nagy gyurmázásba fogtak. Olyan aranyosan eljátszottak, hogy csak na! Sőt, Lili még megfésülni is hagyta magát, érdemes megfigyelni Dávid testtartását… Hajas is megirigyelhetné! De az igazi muri akkor kezdődött, amikor Pisti hazajött, ugyanis hamburgert sütött vacsira! Először úgy tűnt, hogy az egész kertet fel akarja gyújtani, de aztán megfékezte a tüzet, lekorlátozta a sütő területére, és olyan hamburgerhúst sütött, hogy az én, egyébként nem túl nagyevő gyerekem már ugrált, hogy „ama, ama”, az illatokat megérezvén. Be is törölt egy egész hamburgerzsömlét, egy fél hússal, egy egész szelet szalonnával, márt istenbizony attól féltem, hogy rosszul lesz… Mondjuk mi felnőttek sem maradtunk el mögötte, mindenki igen-igen jóllakott. Utána még csaptak a Nyuszival a kölkök egy nagy birkózást a szőnyegen, aztán ájult alvás következett. Most az az esti rutin, hogy amikor a gyerek megy aludni, akkor levonulok vele én is, és mellette írogatok a kanapén, meg halkan filmet nézek (letöltöm az aktuális „Szomszédok” részeket, meg a Nyuszi is adott pár filmet)… Nagyon jó egy kis csönd, meg nyugi… Ma úgy voltam vele, hogy hátha nem ébred fel a vakura, annyira aranyosan szuszogott, hogy muszáj volt csinálnom egy képet… Hálistennek nem ébredt fel rá, nekem meg ez is meg van örökítve legalább.

A piac

Ma reggel sikerült időben felkelni, így aztán együtt vittük oviba Lilit. Persze Dávid megint eléggé ordított, amikor rájött, hogy egy kocsiban kell utazni a „babajé”val, de hát istenem… muszáj megszokni. Az ovi előtt készítettünk egy képet a helyi választási kampányról, ez most ott is nagyon aktuális téma. Ezután elmentünk a helyi piacra, ami így szerdánként van, vettünk ebédre frissen sült rákot, meg ráksalátát, meg körbenézelődtünk kicsit. Vetem a Gábornak is legalább egy kis meglepit, egy nagyon édi kis törcsikészletet (bár azt el is felejtettem mondani, hogy amikor tegnap délután volt a fagyikörút, akkor azért beugrottunk a Chicco boltba is, ami például otthon nincs. Jó, Chicco játékok, meg ilyesmik vannak, de itt voltak ruhák is… de még milyenek! Vettem két kis napozót, bár tudom, hogy oltári sok kis ruhája van, egyrészt Dávidról, másrészt Dorcitól, de hát kell azért új is, nemigaz…? Pláne, ha ilyen szépek, mint ezek… alig tudtam választani. De most már nyugodtabb a lelkem, hogy Neki is valamit. A piac nagyon tuti volt egyébként, fotót nem csináltam, mert akkora volt a tömeg, hogy elég volt navigálni az emberek közt a babakocsikkal, de úgy tűnt, élvezte a gyerek is a nyüzsit…

Délután már nem mentünk sehova, a kertben játszott a két gyerek, mi meg egy kicsit tudtunk legalább Nyuszival pletyózni. Gondoltam, hogy nem fogunk tudni egész nap csak kávézni, és beszélgetni, de bonyisabb összehozni egy nyugodt félórát 3 gyerek mellett, mint azt bárki gondolná…. Kivéve persze a háromgyerekes szülőket, ők TUDJÁK.

Ja, és amit még akartam írni: az új szerelem: Dávid beleszeretett a tigris alakú huzatfogóba, ami következetesen „kigyó”-nak hív…emiatt van a blogon is az új háziállat az oldalsávon. Ilyen huzatfogót állítólag a Tescoban lehet kapni, ha hazamegyünk, amint tudok, beszerzek egy ilyet… olyan aranyos kis áhítattal tudja mondani, hogy „kigyó”, így, rövid I-vel, közben meg csak szorongatja, meg puszit ad neki...

Fél?

Ma reggel úgy elaludtunk, hogy hiába ígértük meg Nyuszinak, hogy vigyázunk a Zalánra, amíg Ő elviszi Lilit oviba, mire felébredtünk, Lili már nem volt sehol (illetve persze az oviban volt, Anya megnyugtatott, hogy délután haza fog jönni, ne aggódjak). Meg is fogadtuk, hogy holnapra beállítunk valami ébresztőfélét… hiába, no, otthon nincs ilyen klasszul záródó spalettánk, ami gyakorlatilag teljes éjszakai sötétséget tud csinálni, és mi a fényre kelünk (vagy arra se). Reggeli után összeszedtük magunkat, és elmentünk vásárolni az élelmiszerboltba, és ha már úgyis a belvárosban jártunk, akkor nyaltunk egy kora délelőtti fagyit is… ha én ezt tudom, akkor mondjuk abszolúte nem reggeliztem volna, mert így éppen hogy meg bírtam enni a fagyimat, igaz, időközben Anyáét is elkoldultam, és abból is fogyasztottam egy keveset, de hát azért meg kellett küzdenem vele egy kicsit…

Ja, és ma derült ki az is, hogy az én drága kisfiam fél a kisbabától. Én is nehezen hittem el, de így van. Akkor kezdődött, amikor indultunk vásárolni, és ugye hát be lett ültetve a babaülésbe, a Zalán meg a másik oldalra bepattintva a kis hordozójába. Hát volt ott olyan ordítás, hogy mindhárman (Zalán is persze), csak néztünk… Csak akkor nyugodott meg, amikor kivettük a bolt előtt. Hazafelé ugyanez… Otthon meg már direkt figyeltük: tényleg nagy ívben kerülte ki a babeckát. Mondjuk, ahogy röhögve megállapítottuk, Zalán valóban nagyon félelmetesen festett a kis zöld gorillás bodyjában! Olyannyira, hogy amikor Dávid épp gyanútlanul játszott a szőnyegen, és a vérbaba megközelítette orvul, görögve-mászva, olyan gyorsan elpucolt, hogy csak na! Felugrott a kanapéra, és onnan halált megvető bátorsággal ugrott át a babzsákra, épp hogy a lábát tudtam csak lekapni menekülés közben… Na, mondjuk a csúcs az az volt, amikor Dávid előszedte az elektromos seprű botját, és miután letette, a Zalán megkaparintotta, és komplett Jedi-gyakorlatsort adott vele elő….oltári cuki volt…. Remélem, ez a „félek a babectól” nem végleges, mert akkor nagy bajban leszünk.

Miután kifagyiztuk magunkat, sétáltunk egy nagyot, majd hazamentünk, ebéd, szuszka, majd miután hazajött Lili is, meg Pisti is, gondoltuk nagy merészen, hogy fagyizzunk egyet! De megint újítottunk, mert most már megkaphattam a fagylaltlapot is, így én választottam magamnak kelyhet (képzeljétek, itten van igazi tej-fagyi is, és kókusszal bevonva…..). Aztán otthon játszottunk még egy csomót a kertben, főleg az új bubifújóinkkal, amit Pisti vett nekünk ajiba: igazi Thomas meg Perci alakú, a kéményén jön a bubi, miközben sípol….zseniális. Persze a sima bubifújó is jó, de abban én még nem vagyok azért olyan jó, mint mondjuk Lili vagy Anya, de majd gyakorlok. Volt egy kis eperevészet, kis labdázás,nem is tudom, férhet-e ennél több egy napba…

Meleg van

Az már egyszer biztos, hogy az itt töltött egy hét alatt fogom megenni az eddigi legtöbb fagyit… Ma is ettünk ugyanis, méghozzá életemben először nem csak olyan snassz tölcséreset kaptam, hanem „kelyhet”, ráadásul egér alakút! De ez csak délután volt, délelőtt a kertben játszottunk Lilivel, ugyanis Ő nem mehetett oviba, mert egy kicsit folyt az orra, de így legalább jól eljátszottunk. Sőt, még a rollerjét is kölcsönadta, pedig az az egyik legféltettebb kincse! Anya megmutatta, hogy hogyan kell hajtani (azóta mondja, hogy nagy mák, hogy a Nyuszinak pont az ölében volt a Zalán, így nem tudott elég gyorsan a fényképező után kapni), én meg bőszen próbéálkoztam. Nem mondom, kell még némi gyakorlás, de hát istenem, időm az van. Ebéd után aludtunk egyet, majd bementünk a belvárosba a fagyizóba. Nagyon csúnyán befagyiztunk, alig tudtunk felállni a végén, úgyhogy levezetésként először sétáltunk egy rövidet, majd bementünk a parkba, ahol van egy játszótér, hogy úgymond „lemozogjuk” egy kicsit a kalóriákat. Ebben csak a Pisti vett részt igazán, meg a Lili, meg én, mert az anyák csak ültek a padon, és lihegtek, a Zalán meg csak vigyorgott a kis kocsijában… Bár, igazság szerint ez nem róható föl neki, ugyanis Ő nem is evett a fagyiból. Nagyon meleg volt, de ez minket nem tartott vissza minket sem a mászókától, sem a hintától! Még jó, hogy Pisti edzésben van a katonaság miatt, szegényt zsibbasztottuk rendesen…

Az első napok Itáliában

Tegnap reggel a Nyuszi meg Pisti felajánlotta, hogy ha Anyáék akarnak egy kicsit vásárolgatni, akkor ők szívesen vigyáznak rám, Pisti azt mondta, hogy legalább segítek Neki összeszerelni a hintát, meg ilyesmi… Ráadásul azt a szót is kiejtették a szájukon, hogy „outlet”, márhogy az is van itt a közelben, meg „piac”, meg „bevásárlóközpont”… Na, Anya meg Apa bevágták magukat a kocsiba, és úgy elporzottak, mintha ott se lettek volna sose… Én is csak néztem utánuk, meg a Nyusziék is, aztán vállat vontunk, és nekiláttunk. Hintát szereltünk, ami nagy buli volt, kaptam a Pistitől egy saját csavarhúzót, és azzal nyomtam nagy komolyan, majd amikor befejeztük, akkor meg a Lilivel játszottam sminkelőst. Ilyet csak ritkán engedek meg, hogy egy csaj a rúzsával az arcomnál hadonásszon, de most nagyon tetszett a dolog, meg hát be is akartam vágódni egy kicsit, merthogy most egy hétig az Ő játékait fogom tönkretenni, gondoltam, nem baj, ha egy kicsit megalapozom a hangulatot… Nagyon jól elvoltunk, a hintát is használtuk rendeltetésszerűen, közben a Zalán sminkelte magát szépre, így nem volt veszekedés, hogy ki mikor mivel játszik. Aztán amikor már nem is reméltük, megérkezett Anya meg Apa, eléggé megrakodva. Vettek nekem pár menő szerkót, meg otthonra pár rúd szalámit, néhány tucat csomagolt sütit, amilyet otthon nem lehet kapni, pár kiló tésztát, ilyesmit. Délután strandoltunk egyet megint, aztán Apa, Anya meg én felkerekedtünk, hogy elmenjünk vacsizni. Találtunk egy pofás kis éttermet a belvárosban, ahol Anya megkapta a rákokat, amikre vágyott, és én is egész jól befalatoztam a többféle kenyérből…..újabban még a krumpli sem megy annyira mint a kenyérke… ja, és kiettem Anya salijából az összes kukoricát. A vacsi vége felé azért már elfáradtam rendesen, kicsit nyüglődtem is, úgyhogy Apára hagytuk a számlarendezést (nem mintha ezen bárki csodálkozhatna), és átsétáltunk a szomszéd üzletbe egy fagyiért. Állítólag ez ennek az országnak az egyik erőssége…. Ezt csak megerősíteni tudom, nagyon fini fagyi volt, sokkal nagyobb adag ugyan, mint otthon, de az egészet megettem!!! Amikor hazaértünk, én egy szó nélkül úgy elaludtam, mint a huzat…de szerintem Anyáékat se kellett ringatni.

Ma meg, mivel Apa délután már indulni akart haza, már délelőtt elmentünk a tengerhez… Kicsit necces volt, merthogy vasárnap lévén oltári sokan voltak, nem találtunk parkolóhelyet, a végén én Anyával mentem le a partra, és Apa még ment körözni, hogy valahol letegye azt a nagy batárt a kocsit. Végül is negyed óra múlva ért le utánunk a partra, és együtt belevetettük magunkat a habokba… Ha eddig nem lett volna elég nyilvánvaló: imádok fürdeni!!!! Oltárira élveztem! Sajna ebédre már hazamentünk, merthogy nagyon sütött a nap, de azért a délutáni szuszra nem kellett rábeszélni különösebben. Utána elbúcsúztunk Apától, aki hazaindult, majd a délután további részében a Lilivel játszottam a hátsó kertben, míg Anya meg Nyuszi pletykáltak. Jól fogjuk magunkat érezni itten egész héten, most már biztos vagyok benne.

Az út

Nos, amennyire féltem én ettől az utazástól, hát olyan jó volt. Végül is azt a verziót választottuk, hogy fél7kor indulás, mert akkor általában a gyerek még alszik, át se öltöztettük, hanem rögtön beraktuk a kocsiba, gondolván, hogy visszaalszik, és először is irány Földvár, hogy a Nagyit ott kitegyük. Földvárig a gyerek persze már nem is aludt vissza, de a várttal ellentétben nem is hisztizett a fura ébresztés ellen, kicsit kómásan ült ott pizsiben, és látszott rajta, hogy töri a fejét, hogy most akkor hova, miért most, meg egyáltalán…

Pikkpakk Földvárra értünk, 10 percet voltunk ott, amíg a Dávidot átöltöztettem, gyors pisi, aztán tűzés tovább. Dávid el is aludt, így nem is álltunk meg már Magyarországon, hanem csak Szlovéniában (mondjuk ez izgi volt, mert ugye nem volt oda matricánk, gondoltuk, a határon veszünk…csakhogy ott nem lehettet….. és 80km-t kellett menni a következő benzinkútig, ahol venni lehetett… egy kicsit már izgultunk, be kell valljam őszintén), ott vettünk kaját is, és irány tovább. Az olasz határ előtt tartottunk egy hosszabb, félórás pihenőt,de aztán már egy menetben jöttünk Oderzoig. Itt már a Nyusziék nagyon vártak minket, kaptunk ebédet, majd összeszedtük magunkat, és gondoltuk, hogy az út porát már a tengerben mossuk le. Hát, a Dávid a szokásos lelkesedéssel vetette magát a hullámokba, aztán a homokba, a Lili is csatlakozott, sőt, tanúi lehettünk Zalán első tengeri mártózásának is. A víz egyébként meglepően meleg volt, 22 fokos, a levegő vagy 35, úgyhogy igazi nagy pancsolást tartottunk. Pisti bepakolt egy nagy szatyor cseresznyét is, aminek pont olyan íze volt, mint amit régen a Kakukkos mama kertjében szedtünk, csak ez Szicíliából való volt. Miután mind megettük, mártóztunk még egyet, majd hazamentünk Nyusziékhoz… este egyikünket sem kellett ringatni, bár Dávid nem akart egyedül a szobánkban maradni, úgyhogy én vele együtt korán lefeküdtem, de Tamás se maradt fent, csak egy fél órácskát…hoszzú nap volt, de sose rosszabbat!

UH és készülődés

Ma nem csak a pakolás volt soron egyébként, hanem a következő kötelező ultrahang is… épp ideje is, hogy hírt adjak a legkisebbről, mert szegény kicsit most mintha még a háttérbe szorulna… Én minden nap többször is simizem a hasam persze, főleg, amikor a Csöpp akkorákat rúg, hogy csak úgy mozog az egész, de az tuti, hogy kevesebbet „nyünyörgök” neki, mint a Dávidnak annakidején. Állítólag nem kell izgulni, amikor majd kint lesz, már majd megköveteli magának a kellő figyelmet.
Szóval délelőtt 11.20ra mentünk UHra a szokott helyre, láttuk Gábort, ahogy ezerrel szopta az ujját, meg forgolódott, meg rugdosott, szemmel láthatóan jól érezte magát. A doki szerint minden okés vele, olyan 1200 grammra saccolja, a combcsontja alapján valszeg Ő sem lesz kosárlabdázó alkat, de sebaj. Nagyon aranyos képeket is csináltak róla, csak még nem fotóztam le, hogy ide is be tudjam rakni, de majd pótlólag.
Amikor végeztünk, akkor ezerrel téptem haza, majd a nagy lendületből egy kicsit visszavéve először is aludtam egyet, majd nekiálltam bepakolni, illetve kirakni az ágyra, hogy mit is akarok vinni. Közben a Dávid marha jól elvolt kint a kertben a Nagyival (a kép csalóka, nem éppen a hintáról zúgott le, hanem csak pihen a fúben), így nagyon gyorsan haladtam. Mire Tamás hazaért, már kész is voltam, még gyorsan el is tudtunk ugrani a Teszkóba pár dologért (parizer a Nyusziéknak, mint hazai), aztán megint pakolás, de most már be a bőröndbe. A gyerek is biztosra akart menni, ő is betelepedett, gondolom, nem akrta megkockáztatni, hogy esetleg itthon felejtsük. Fürdetés, altatás, majd további „töröm a fejem, hogy mit is hagyok itthon”, majd zaklatott-izgatott álomba merülés…

Az új kocsi

Mivel ugye pénteken utazunk Olaszországba, én eléggé be vagyok sózva, megmondom őszintén, mertugyan Nyusziéknál is van két gyerek, ergo egy csomó mindent nem kell vinni, amit máshova mondjuk igen, de azért egyfolytában olyanom van, hogy „úristen, mit fogunk itthon hagyni”. Holott konkrétan meg lett mondva, hogy gyakorlatilag csak ruhákat vigyünk. Mindenesetre nekem kapóra jött, hogy mára lett meghirdetve az új kocsi átvétele…

Időközben ugyanis a család megszavazta, hogy Apának új kocsi kell, olyan, amibe az egész család befér majd, Gáborostul, Nagyistul, így aztán meg is rendeltük az új kocsit. Először úgy volt, hogy május elejére lesz meg, de ugyebár közben jött a válság, egy csomó rendelést visszamondtak a gyárban, és jelezték, hogy a csodaverda már január végére kész lesz, február végén- március elején át is lehet venni. Örültünk. Még jobban amikor el is jött ez az időpont, jelezte a gyártó meg a kereskedő, hogy megvan a verda, már át is kelt az óceánon, már szállítják, jövő héten át is lehet venni…. Aztán egyik nap hív Tamás, hogy baj van: a tréler kigyulladt, az összes rajta levő kocsi (7 db, mind vadonatúj, egyik sem óccsó) lepotyogot és összetört, közte persze a miénk is… Hát, nem voltunk maradéktalanul boldogok. A gyártó megígérte, hogy expressz újragyártják, és hozzák… Hát mostanra ért ide az új, múlt héten szóltak, hogy megvan, mára el lesz intézve minden papír, délután négyre mehetünk is átvenni.

Múltkor Klári mondta, hogy persze én is menjek, szóljak, amikor eljön az idő, és akkor Ő eljön addig bébiszittelni, így aztán kihasználtam az alkalmat, és mondtam, hogy akkor már lécci úgy jöjjön, hogy maradjon péntek reggelig, mert akkor csütörtökön azért jobban tudok véglegesre bepakolni az útra. Hálistennek nem kellett sokat fűzni.

Úgyhogy ma jött is délelőtt, az oviba már Ő ment a gyerekért, én meg festettem magamnak szemet meg szájat, és elhúztam talizni Tamással. Hát megkell mondjam, nagyon örültünk a kocsinak… az ilyen persze mindig jó dolog, de most ezt az autót már nagyon vártuk. Akkora mint egy tank, és gyönyörű. A kereskedésben a srác is örült már szegény, hogy végre átadhatja, amikor kicsit dumáltunk, akkor elmesélte, hogy vagy egy órát ült akkor a telefon felett, amikor a rossz hírt kellett bejelentenie, alig merte felhívni a Tamást…

Elmondott mindent a kocsiról, hogy mi hogy műxik (bár sok minden ugyanaz rajta mint az előzőn), jött a riasztós cégtől is egy ürge átadni a rendszert, majd persze fotók, majd megpróbálták a srácok a gyerekülést is berakni. Na, ez vicces volt. Ugyanis ez a sajátmárkás babaülés kicsit más, mint az eddigiek, úgyhogy jókat vigyorogtam Tamáson meg Andráson, vicces volt, ahogy majdnem több időt töltenek a babaüléssel, mint a műszaki dolgokkal. De aztán persze sikerült, a gyereknek jobb ülése lett, mint Alonzónak (az apja szavaival élve), így elhagyhattuk az új csodával a kereskedést. Próbaút gyanánt (tök meglepő módon) Vácra mentünk a Mihályi féle cukrászdába, kvázi „ünnepi” sütiket venni. Mindenkinek ajánlom egyébként, akér új kocsija van, akár régi, ha arra jár, ezt a cukrászdát ki ne hagyja…csodákat fog látni.

Majd a tálca sütivel 8meg egy fagyival a pocakomban) haza”gurultunk”, és megmutattuk a család aprajának a kocsit. Persze a gyerek a babaülésről hallani sem akart, Ő rögtön a vezetőülést gondolta magáévá tenni, amit most az egyszer (főleg a fotó kedvéért) meg is engedett neki az apja, de előre leszögezte, hogy ez volt az utolsó alkalom… Ehen.

Szóval, öröm és bódottá.