Születés

Nos, akkor a tegnapi nap:
Mondanom se kell, azt terveztük, hogy ma aztán nem lesz semmiféle éjszakázás, hanem korai fekvés, és holnap kipihenten vágunk neki a nagy kalandnak…hóóógyne!
Délután már úgy izgultunk, hogy engem is rá tudott venni Tamás, hogy beszálljak a szörnyek elleni harcba, úgy nyomtam a Metroidot, mint az állat… lehet, hogy ez tényleg nem is rossz módszer a feszültség levezetésére, mert onnantól már nem a holnapi napon izgultam, hanem határozottan mérges voltam, hogy nem sikerül átugranom az egyik szikláról a másikra…
Amikor feladtam, akkor Tamás is próbálta játékkal levezetni a feszkót, ennek eredményeképpen volt vagy fél tíz, amikor nekiláttunk vacsizni, és aznapra még egy film is be volt tervezve, arról sem akartam lemondani, így aztán fél egy körül mentünk csak be a hálóba…ahol aztán egyikünk jobban forgolódott álmatlanul, mint a másikunk…. Én spec. fél3kor még néztem az órát. Reggel fél hatkor keltem, kávé (mert az aztán nem maradhat ki, tudom, hogy éhgyomorra kell menni, de az én vérnyomásommal ezt muszáj), hajsimítás (hehehe, ez már csak igazából időhúzásnak kellett), Apa keltése, őrült telefontöltő-keresgélés, anyázás a gyorsforgalmin, aztán hirtelen lehiggadás, amikor beértünk. Valahogy én akkor úgy megnyugodtam kicsit. Jó sokan voltak már a folyosókon, ki NSTre várt, ki „forgatásra” (na,őt nem irigyeltem), gondolom volt aki szülni jött…ennyit arról, hogy a hidegfront használ csak…
Minket Kriszta beterelt az egyik szülőszobába, csináltunk egy gyors NST-t, azon látszott, hogy minden OK, közben Kriszta bekötötte az infúziót, adott cserepalackot, hogyha időközben lefolyna a cucc, akkor nekem már van annyi eü-s múltam, hogy ki tudjam magamnak cserélni, mondtam, hogy nekem nem, az a Zsuzsika, de asszem megbirkózunk a feladattal (sztem a Dávidnak is menne), és jókat rötyögtünk. Tamás felolvasta a szülőszoba névadójának, bizonyos Teréz bábának a történetét a falon levő ismertetőről, majd visszajött Kriszta, hogy inkább a másik szülőszobába menjünk át… Itt is elolvastuk az ismertetőket, tovább röhögtünk kínunkban, hogy mire Gábor megszületik, már mehetünk a szülészet történelméből vizsgázni. Időközben megjött a Dokink is, aranyos volt, mint mindig, de azt a hírt hozta, hogy a műtőt sajna most lefoglalta egy nagyon sürgős eset, mi majd csak utána jövünk, tehát csúszunk egy órát….mi meg tök őszintén mondtuk, hogy semmi gond, jobb így, mintha miattam csúszna más műtéte… ja, és közben még a Dokinak is zajlott egy szülése, mondta, hogy mindjárt még oda visszamegy a kitolásra, azt is meg kéne várni úgyis, és ekkor ismét örvendtem, hogy az a csaj se én vagyok… Jött a „műtősfiú” időközben bemutatkozni (idézőjel azért van, mert a pali volt vagy 50, de szintén nagyon szimpi), és utólag kiderült, hogy anno, amikor Dávidkám született, akkor Ő is a Schöpf-Méreiben dolgozott, akár találkozhattunk is már. Szintén bejött a szobába az aneszteziológus doktornő is (olyan velem egykorú, nagyon kedves kis csaj), mondta, hogy majd Ő fogja csinálni az érzéstelenítést, nyugtatott, hogy minden okés lesz…No, fél11 után nyílt a műtőfolyosó, jött értem Zsoltika (mindenki így hívta), Kriszta segített levetkőzni, Tamás elsápadt, én felmásztam a tolóágyra, Zsoltika közölte, hogy egy darabig ez az uccsó ugrásom, mert a műtőben már Ő tesz majd át az asztalra, mondtam, hogy „hehe”, erre megjegyezte, hogy érdekes, a 110kg körüli hölgyek sose mondják, hogy hehe, a 80asok meg általában mindig, mindenesetre higgyem el, nem fog leejteni, elbír. Na, ekkor azért már izgultam (nem a leejtés miatt). Betoltak, Zsoltika nyikk nélkül átpakolt az asztalra, megkaptam a szurit a derekamba (de közben mindent mindig mondott a doktornő, hogy mit fog csinálni, és ez nagyon tetszett), 2 perc alatt úgy zsibbadt a lábam, mint az állat. Lekötöztek, jött a Doki, bepacsmagolt fertőtlenítővel, nyugtatgatott, én meg közben úgy valahogy éreztem, hogy valami nem fasza, még gondoltam is, hogy tán szólni kéne, hogy izé, nem vagyok túl jól (nem tudom elmondani, levert a víz, szédültem, meg minden olyan furának tűnt), de nem voltam benne biztos, hogy ez ilyenkor nem természetes-e…aztán hallottam, ahogy mondja a dokinő az asszisztensnek, hogy adjon nekem atropint (asszem…), fél perc múlva helyrebillent a világ…mondta is utólag a dokinő, hogy látta rajtam, hogy „kezdenek elmenni a hangok” (tényleg ez rá a jó kifejezés), mert nagyon leesett a vérnyomásom (valami 70re, ami még nekem is fura, pedig ritkán pörgök 100/65 felett), és emiatt voltam vacakul. No, amint jobban lettem, jött a paraván, Dokit láttam, hogy motozik, de tényleg csak vagy 3 perc telt el (volt a falon óra…11 előtt 10 perccel feküdtem hanyatt az érzéstelenítő után), és meg is szólalszt az asszisztensnő, hogy „de szép kisfiú!”, és meg egyszer csak azt éreztem, hogy jé, kapok levegőt….olyan megkönnyebbülés volt hirtelen, de jól meg is lepődtem, hogy máris kint van… épp hogy csak kicsit megtörölgette a Kriszta, és odarakta a mellkasomra, kioldozták a bal kezem, hogy meg is tudjam fogni, és ottan heverhetett vagy 10 percig, közben varrogattak, aztán kivitték Tamáshoz, megfürdették, felöltöztették, és visszahozták még egy kicsit, hogy nézzem meg úgy is. Aztán Tamásnak adták, hogy vigye le az újszülött-osztályra, addigra én is kész lettem, Zsoltika átpakolt a kerekes ágyra, és letolt a szobámhoz. Itt már várt a Tamás, örültünk, hogy élünk, átraktak az ágyamra (hálaajóistennek különszoba….és nagyon szép, saját fürdővel, tv, hűtő, pelenkázó, nagyon örültem, hogy nem kell másokkal egy szobában lenni, azért ilyenkor nem vagyok túl toleráns), majd 10 perc múlva hozták Gábort egy szál pelusban, hogy a „bőrkontakt” meglegyen, meg hogy így melegszik át a legjobban…itt is volt velünk vagy egy órát (akkor készült az előző bejegyzésnél lévő kép), aztán mondták, hogy majd 5kor fel kell kelnem, zuhany, és utána már velem lehet a babec. Nagyon jó volt ez az egy óra, (ez a Dáviddal nem volt, lévén sürgősségi császár, meg ott nem ez volt a rendszer) még szopizott is rögtön egy kicsit…tehetséges lesz benne, úgy tűnik… Aztán amikor elvitték, a Tamás elment, hogy elvigye a köldökvért, meg kicsit kilihegje magát (szegény nem jól bírja a szüléseket  ), megbeszéltük, hogy hatra visszajön (nem akartam, hogy ott legyen, amikor felkelek…tapasztaltam már az előző császárnál, hogy annál szarabb, mint amikor először kel felkelni, nincs, és tuti nagyon szar látvány, ezt nem kell hogy lássa) én meg felhívtam Anyuékat, meg Zsófit, mondom amíg még hat az érzéstelenítő, addig beszéljünk, mert aztán nem biztos, hogy kedvem lesz… mindenki örült, főleg én, hogy túl vagyunk rajta. Jött az osztályos nővér, aki ismerősnek tűnt, és kérdezte is, hogy az előző babám hol született? Mondom a Söfiben…erre kérdi, hogy hát nem ismerem meg? Mondom gyanús, hogy már taliztunk… Mondja, hogy jaja, ő is emlékszik rám, Ő ott dolgozott akkor, amikor Dájí született, emlékszik is rám (ebben persze benne van a Zsuzsika is, ugye ott akkor miatta is jobban figyelt ránk mindenki), úgyhogy onnantól mindig ő jött be hozzám. Segített a felkelésben, meg a fürdésnél, úgyhogy viszonylag hamar átestünk ezen is. Hatkor jött Cicuka, elhozta a „közösből” Gábort, és büszkén mondta, hogy mindenki mondta, hogy „ja, a szép kisfiú”…nanáhogy. A legszebb. Tök Dájí :)
Szóval így esett az eset, én azt hiszem, hogy ennél jobb szülés nekem nem is kell. Jó lesz így a harmadik is majd :) Ja, a Doki is bíztat, azt mondja, Neki is csak harmadikra jött össze a lány, pedig Ő elvileg szakember :)
Ja, és hát fotó az első percekről nem készült…megbeszéltük Tamással, hogy ezúttal eltekintünk a műtőben készült fotóktól, mert ne sokkoljak le senkit…. Innentől úgyis annyi fotó lesz majd, hogy csak győzze nézegetni mindenki.