Az út

Nos, amennyire féltem én ettől az utazástól, hát olyan jó volt. Végül is azt a verziót választottuk, hogy fél7kor indulás, mert akkor általában a gyerek még alszik, át se öltöztettük, hanem rögtön beraktuk a kocsiba, gondolván, hogy visszaalszik, és először is irány Földvár, hogy a Nagyit ott kitegyük. Földvárig a gyerek persze már nem is aludt vissza, de a várttal ellentétben nem is hisztizett a fura ébresztés ellen, kicsit kómásan ült ott pizsiben, és látszott rajta, hogy töri a fejét, hogy most akkor hova, miért most, meg egyáltalán…

Pikkpakk Földvárra értünk, 10 percet voltunk ott, amíg a Dávidot átöltöztettem, gyors pisi, aztán tűzés tovább. Dávid el is aludt, így nem is álltunk meg már Magyarországon, hanem csak Szlovéniában (mondjuk ez izgi volt, mert ugye nem volt oda matricánk, gondoltuk, a határon veszünk…csakhogy ott nem lehettet….. és 80km-t kellett menni a következő benzinkútig, ahol venni lehetett… egy kicsit már izgultunk, be kell valljam őszintén), ott vettünk kaját is, és irány tovább. Az olasz határ előtt tartottunk egy hosszabb, félórás pihenőt,de aztán már egy menetben jöttünk Oderzoig. Itt már a Nyusziék nagyon vártak minket, kaptunk ebédet, majd összeszedtük magunkat, és gondoltuk, hogy az út porát már a tengerben mossuk le. Hát, a Dávid a szokásos lelkesedéssel vetette magát a hullámokba, aztán a homokba, a Lili is csatlakozott, sőt, tanúi lehettünk Zalán első tengeri mártózásának is. A víz egyébként meglepően meleg volt, 22 fokos, a levegő vagy 35, úgyhogy igazi nagy pancsolást tartottunk. Pisti bepakolt egy nagy szatyor cseresznyét is, aminek pont olyan íze volt, mint amit régen a Kakukkos mama kertjében szedtünk, csak ez Szicíliából való volt. Miután mind megettük, mártóztunk még egyet, majd hazamentünk Nyusziékhoz… este egyikünket sem kellett ringatni, bár Dávid nem akart egyedül a szobánkban maradni, úgyhogy én vele együtt korán lefeküdtem, de Tamás se maradt fent, csak egy fél órácskát…hoszzú nap volt, de sose rosszabbat!

UH és készülődés

Ma nem csak a pakolás volt soron egyébként, hanem a következő kötelező ultrahang is… épp ideje is, hogy hírt adjak a legkisebbről, mert szegény kicsit most mintha még a háttérbe szorulna… Én minden nap többször is simizem a hasam persze, főleg, amikor a Csöpp akkorákat rúg, hogy csak úgy mozog az egész, de az tuti, hogy kevesebbet „nyünyörgök” neki, mint a Dávidnak annakidején. Állítólag nem kell izgulni, amikor majd kint lesz, már majd megköveteli magának a kellő figyelmet.
Szóval délelőtt 11.20ra mentünk UHra a szokott helyre, láttuk Gábort, ahogy ezerrel szopta az ujját, meg forgolódott, meg rugdosott, szemmel láthatóan jól érezte magát. A doki szerint minden okés vele, olyan 1200 grammra saccolja, a combcsontja alapján valszeg Ő sem lesz kosárlabdázó alkat, de sebaj. Nagyon aranyos képeket is csináltak róla, csak még nem fotóztam le, hogy ide is be tudjam rakni, de majd pótlólag.
Amikor végeztünk, akkor ezerrel téptem haza, majd a nagy lendületből egy kicsit visszavéve először is aludtam egyet, majd nekiálltam bepakolni, illetve kirakni az ágyra, hogy mit is akarok vinni. Közben a Dávid marha jól elvolt kint a kertben a Nagyival (a kép csalóka, nem éppen a hintáról zúgott le, hanem csak pihen a fúben), így nagyon gyorsan haladtam. Mire Tamás hazaért, már kész is voltam, még gyorsan el is tudtunk ugrani a Teszkóba pár dologért (parizer a Nyusziéknak, mint hazai), aztán megint pakolás, de most már be a bőröndbe. A gyerek is biztosra akart menni, ő is betelepedett, gondolom, nem akrta megkockáztatni, hogy esetleg itthon felejtsük. Fürdetés, altatás, majd további „töröm a fejem, hogy mit is hagyok itthon”, majd zaklatott-izgatott álomba merülés…

Az új kocsi

Mivel ugye pénteken utazunk Olaszországba, én eléggé be vagyok sózva, megmondom őszintén, mertugyan Nyusziéknál is van két gyerek, ergo egy csomó mindent nem kell vinni, amit máshova mondjuk igen, de azért egyfolytában olyanom van, hogy „úristen, mit fogunk itthon hagyni”. Holott konkrétan meg lett mondva, hogy gyakorlatilag csak ruhákat vigyünk. Mindenesetre nekem kapóra jött, hogy mára lett meghirdetve az új kocsi átvétele…

Időközben ugyanis a család megszavazta, hogy Apának új kocsi kell, olyan, amibe az egész család befér majd, Gáborostul, Nagyistul, így aztán meg is rendeltük az új kocsit. Először úgy volt, hogy május elejére lesz meg, de ugyebár közben jött a válság, egy csomó rendelést visszamondtak a gyárban, és jelezték, hogy a csodaverda már január végére kész lesz, február végén- március elején át is lehet venni. Örültünk. Még jobban amikor el is jött ez az időpont, jelezte a gyártó meg a kereskedő, hogy megvan a verda, már át is kelt az óceánon, már szállítják, jövő héten át is lehet venni…. Aztán egyik nap hív Tamás, hogy baj van: a tréler kigyulladt, az összes rajta levő kocsi (7 db, mind vadonatúj, egyik sem óccsó) lepotyogot és összetört, közte persze a miénk is… Hát, nem voltunk maradéktalanul boldogok. A gyártó megígérte, hogy expressz újragyártják, és hozzák… Hát mostanra ért ide az új, múlt héten szóltak, hogy megvan, mára el lesz intézve minden papír, délután négyre mehetünk is átvenni.

Múltkor Klári mondta, hogy persze én is menjek, szóljak, amikor eljön az idő, és akkor Ő eljön addig bébiszittelni, így aztán kihasználtam az alkalmat, és mondtam, hogy akkor már lécci úgy jöjjön, hogy maradjon péntek reggelig, mert akkor csütörtökön azért jobban tudok véglegesre bepakolni az útra. Hálistennek nem kellett sokat fűzni.

Úgyhogy ma jött is délelőtt, az oviba már Ő ment a gyerekért, én meg festettem magamnak szemet meg szájat, és elhúztam talizni Tamással. Hát megkell mondjam, nagyon örültünk a kocsinak… az ilyen persze mindig jó dolog, de most ezt az autót már nagyon vártuk. Akkora mint egy tank, és gyönyörű. A kereskedésben a srác is örült már szegény, hogy végre átadhatja, amikor kicsit dumáltunk, akkor elmesélte, hogy vagy egy órát ült akkor a telefon felett, amikor a rossz hírt kellett bejelentenie, alig merte felhívni a Tamást…

Elmondott mindent a kocsiról, hogy mi hogy műxik (bár sok minden ugyanaz rajta mint az előzőn), jött a riasztós cégtől is egy ürge átadni a rendszert, majd persze fotók, majd megpróbálták a srácok a gyerekülést is berakni. Na, ez vicces volt. Ugyanis ez a sajátmárkás babaülés kicsit más, mint az eddigiek, úgyhogy jókat vigyorogtam Tamáson meg Andráson, vicces volt, ahogy majdnem több időt töltenek a babaüléssel, mint a műszaki dolgokkal. De aztán persze sikerült, a gyereknek jobb ülése lett, mint Alonzónak (az apja szavaival élve), így elhagyhattuk az új csodával a kereskedést. Próbaút gyanánt (tök meglepő módon) Vácra mentünk a Mihályi féle cukrászdába, kvázi „ünnepi” sütiket venni. Mindenkinek ajánlom egyébként, akér új kocsija van, akár régi, ha arra jár, ezt a cukrászdát ki ne hagyja…csodákat fog látni.

Majd a tálca sütivel 8meg egy fagyival a pocakomban) haza”gurultunk”, és megmutattuk a család aprajának a kocsit. Persze a gyerek a babaülésről hallani sem akart, Ő rögtön a vezetőülést gondolta magáévá tenni, amit most az egyszer (főleg a fotó kedvéért) meg is engedett neki az apja, de előre leszögezte, hogy ez volt az utolsó alkalom… Ehen.

Szóval, öröm és bódottá.

Bútorrendelés

Hétvégén komoly programunk volt: elmentünk a Dávidnak nagyfiús bútort rendelni.

A helyzet az, hogy annyira szeretjük a mostani bútorát, hogy akárhogy is néztük, nem találtunk jobbat (illetve…de erről majd mindjárt). Szóval annakidején megtaláltuk ezt a fajta bútort, sőt, annyira annakidején, hogy még csak nagyon-nagyon kerülgetve beszéltünk arról, hogy egyszer esetleg lesznek közös gyerekeink… a megtaláltuk úgy volt, hogy akkor nyitott a Max City, és elmentünk körbenézni. Láttunk egy gyerekbútor-boltot is, bementünk, körülnéztünk, és beleszerettünk egy fajtába, és akkor hangzott el, hogy „ha egyszer, akkor majd’. Aztán eljött a ha egyszer, és akkor tényleg ezt a fajtát rendeltük, Mivel nagyon bevált, gondoltuk, hogy akkor ez, ami most van, lesz a Gáboré (jah, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy akkor konkrétan kijelentsem: a második gyermekünk már tuti biztos a Gábor nevet kapja… erre rendeltük meg a bútort is- márhogy a névtáblákat), új névtáblákkal, meg persze új ágytakaróval, fejvédővel, pelenkázófeltéttel, biszbaszokkal; és a Dávid kap ugyanebből a fajtából egy „nagyfiús” ágyat, meg kicsit más elrendezésű szekrényeket, ágyneműt, éjjeliszekrényt, kis asztalt székekkel, paddal, meg hogy veszünk hozzá a bébiszobába még fotelt, szőnyeget, pár polcot…. Időközben kiderült, hogy a Max Cityben levő üzlet bezárt, de némi nyomozással kiderítettük, hogy hol kapható a bútor most. El is mentünk még pár hete, megnéztük, tényleg van, így szombaton el is mentünk megrendelni. A

Tamás játszott Dáviddal, én meg leadtam a rendelést a tulajnőnek, közben persze hangsúlyozva, hogy imádjuk ezt a bútort (hehe, hátha kapunk egy kis árengedményt - jelentem, kaptunk, de ez inkább az Ő kedvessége, mint az én duma-tehetségem, de ez mindegy is), csak hangyányit drága, erre a hölgy mondta, hogy „oh,van azért ennél drágább is”… na, itt félrenyeltem kicsit, majd amikor befejeztem a rendelést, és Tamás leperkálta az előleget, mondtam, hogy gyorsan azért még egyszer körülnézek a boltban, hogy mi felett siklottam el a múltkor, mi az, ami ennél is jobb… Jelentem, megtaláltam: asszem azért nem esett le a múltkor a dolog, mert a „fiús”bútorokra figyeltem csak, de most kiszúrtam: találtam egy olyan gyönyörű lányos bútort, hogy rögtön mutattam is Tamásnak, hogy ha egyszer tényleg összehozunk egy kislányt is, akkor annak tuti ilyet veszünk…el is hiszem, hogy drágább, de hogy nekem ilyen kell legközelebb, az tuti... Apa, gyűjts!!!!! Ja, és csak hogy értsétek: a maci-minta kristályokkal van kirakva...namost, aki engem ismer, az akkor már tuti érti a fellángolásomat...

Naszóval, bútor megrendelve, most már csak imádkozni kell, hogy mielőbb megjöjjön, szépen el tudjak rendezkedni. Vasárnap semmi különös nem volt, medencéztünk, kicsit vásárolgattunk, hesszeltünk, ilyesmi, tegnap délelőtt ovi, délután pancsi, ma meg egész nap kint, mert nagyon meleg volt… sokat pacsáltunk, meg a Dávid lelkesen taposta a vakondtúrásokat, és tartottunk egy kis házi aszfaltrajzversenyt is… szerintem a Dávid nyert, mert az Ő krikszkrakszai még mindig dekoratívabbak, mint az én tigriscsíkos macskám….

Sokan lettünk

Kedden Anya volt a Doki bácsinál megint, megmutatni a kistesót, hogy minden okés-e a pocakban, valamint, hogy kikérje a véleményét, merthogy arról van szó, hogy jövő héten mennénk Olaszországba a Nyuszi néniékhez egy hétre, és Anya kicsit bizonytalan az utazást illetően, miszerint tuti nem lesz semmi baj. A Doki bácsi hálistennek nem olyan aggódós, mint Anya, szerinte nagy butaság volna kihagyni az utat, nincs semmi gond, menjünk nyugodtan, mert ha meglesz a Tesó, akkor úgyse tudunk egy darabig sehova se menni… Ígyhát ez eldőlt, jövő héten utazunk. Addig is itthon múlatjuk a napokat, voltam oviban is persze szerdán (az új dögös szekrómban), majd délután segítettem Anyának mascarpone-krémes spárgás leveles tésztát sütni (az én aktív segítségem abból állt, hogy kinyaltam a sajtkrémes dobozt, és megkóstoltam a reszelt sajtot, hogy jó-e), majd kipróbáltam Botond unokatesóm új babakocsiját, amit Apa aznap hozott haza…nagyon franyesz kocsi, szerintem szeretni fogják. Tegnap angolozni voltunk, majd délután jött a Papa, meg a Dédi, ugyanis Papa el akarta vinni a nagy részét azoknak a köveknek, amit a sziklakertből szedtünk ki. Fel is pakolta őket az utánfutóra valami díszletek mellé, majd elmentünk egyet játszóterezni, hogy Anya nyugodtan kupászkodhasson. Mondta a Papa, hogy most itt hagyja az utánfutót ma délutánig, merthogy a Dédinél fog aludni, és csak ma mennek majd együtt haza Kecsóra, így még majd ma is talizunk. De nem csak ők jöttek ám, hanem hosszú idő után már kora délelőtt befutott Dorci néni, Balázskával és Mátéval, majd persze Luca az anyujával, így már 11kor oltári hangulat volt a kertben. Pláne, amikor még jött a Papa meg a Dédi…. Megszálltuk a Papa autóját, majd az utánfutót, néha a játszóteret…. Volt ám nyüzsi rendesen. Anya közben egy kicsit babázhatott is, lévén, hogy Máté, Balázs tesója még kisbaba, és állítólag a tesó is az lesz, amikor megszületik… Hát, elég fura egy szerzet volt, se foga, se haja, csak nyála van, de az sok, meg jó kedve, meg kakis pelusa (bár ez utóbbi nekem is van sokszor, és ráadásul sokkal „férfiasabb”szaga is van, úgyhogy nem tudom, miért mondják, hogy de ügyi, ha ilyet összehoz….). Ja, mondta nekem Anya, hogy a Nyuszi néniéknél is van kisbaba, úgyhogy már most elkezdhetek barátkozni a gondolattal, hogy „finoman” kell bánni egy babeccel, és rögtön azt akarta, hogy simogassam meg Mátét… na, én ezt részemről passzoltam, és valahogy úgy éreztem, hogy ezt a Máté sem bánta igazán…
Naszóval, jó sokan voltunk, és nagyon jól érezte magát (remélhetőleg) mindenki, jól el is fáradtunk, de este legalább sokat tudtam mesélni Apának… Ő meg csak irigykedett…

Fotókérdés

Vasárnap is egy csomót medencéztünk Apával délelőtt, amíg Anya bent ügyködött. Apa még a kutyát is beledobta a vízbe, aminek nem mondhatnám, hogy nagyon örült az állat, de én annál jobban, mert nagyon jót nevettem, ahogy ázottan iszkolt… utána meg Anya iszkolt gyorsan, bezárni a bejárati ajtót, merthogy „hazaavizesdögösszejárkáljaapadlót (nagy levegő) akkorénbiztosinfarktustkapok (nagy levegő) épphogyfelszáradtazahülyepadlónemrégmostamfel!!!! (és TÉNYLEG ki tudja ejteni mind a négy felkiáltójelet ám!). Mindenesetre azért csinált ebédet, amit a teraszon ettünk meg, mi meg addig még a vonatot is kipróbáltuk Apával, hogy együtt is beleférünk-e.

Délután meg együtt néztük a Forma1-et, és Anya egész meghatódott rajta, ahogy ugyanabban a pózban ülve, ugyanúgy tátott szájjal néztük a tévét…ilyenkor mindig eszeveszett kapkodásba kezd, keresi a fényképezőt, és kattingat… én nem is tudom, kinek fogja ezt a rengeteg képet később mutogatni… szerintem nem sok barátja lesz öregkorában, nincs ember, aki megkockáztatná, hogy Anya reszkető kézzel felnyissa a laptopot, és párás szemmel megmutogassa életem minden egyes napjáról a képeket… mindegy, fotózzon, ez már az Ő gondja lesz…

Lehet, hogy ezen egyébként Ő is elgondolkodott, mert pl egész hétfőn nem vette elő a gépet… Csak úgy simán elmentünk az oviba, utána értem jött, hazasétáltunk, majd alvás, semmi fotó, majd mivel Anyának volt egy megbeszélt randija a városban, viszont Apa nem ért haza időben, így egy órát a Lucáéknál töltöttem, mint bevált gyerekmegörzőben… Nagyon szeretek menni, olyan jól elvagyunk mindig Lucával, hogy csuda, és hálistennek, Gabi néni is szeret fotózni, így tuti mindenki tudni fogja akár 30 év múlva is, hogy hogy is néztem ki május 11-én…. Kár volna, ha feledésbe merülne, valóban…

Nyárnyitó kerti-parti

Úgy döntöttünk, hogy az új játszóteremet nem „csak úgy” használatba vesszük, hanem csapunk neki egy olyan kisebfajta „avatási ünnepséget”, máűs szóval meghívjuk Lucát, meg a szüleit, és együtt kipróbáljuk az összes játékot. És mivel ez egy extra meleg hétvége volt, és ezt már előre lehetett is tudni, felkészültünk: nem csak a játszóteret vetettük be, mint szórakoztatást, hanem a medencét is aktiváltuk, méghozzá gyerekbarát megoldással: jól kisúroltuk, és nem sima hideg vízzel kezdtük el feltölteni, hanem Apa rákötötte a slagot a benti melegvízre, így egy stabil 28-30 fokos vizet tudtunk nagy mennyiségben előállítani. Annyi vizet engedtünk, hogy a mélyebb részen épp a mellünkig ért, a sekélynél viszont még négykézlábazni is tudtunk a vízben, így aztán volt pacsa, úszásélmény, és a narancsszínű kiscsúszdám bevetésével már majdhogynem aquapark-fíling alakulhatott ki…. Nagyon-nagyon jó volt, egész addig maradtunk bent, míg már úgy nem néztek ki a végtagjaink, mintegy-egy darab pacal. Utána törölközés, száradás, öltözés, majd hinta. Apa kipróbálhatta, milyen lesz egyszerre két gyereket óvni hintázás közben, de úgy láttam, hogy viszonylag könnyen vette az akadályt, menni fog ez a tesóval is. Miután a hintát meguntuk, jöhetett a csúszda, meg a vonat, mjd Apa a szokásos „a sütést megnyitom” kiáltásával nekilátott vacsit csinálni. Egy csomóféle husit meg zöldséget megégetett megsütött a grillen, mi meg mindannyian ültünk az asztalnál, és villámgyorsan elpusztítottunk mindent, amit csak odarakott az asztalra… Pukkadásig jóllaktunk, majd desszertként ettünk egy-egy adag házi fagyit, amihez most már igazi tölcsért is beszereztünk…. Remélem, a nyáron még csinálunk pár hasonló pikniket, mert nagyon jól éreztem magam. Remélem, rá tudjuk majd venni Lucáékat, hogy eljöjjenek legközelebb is…

Megjött a játszóterem!!!

Tegnap hasznoskodtam. Az történt ugyanis, hogy amikor mentünk angolra, előtte ugye szokás szerint felmentünk hozzájuk, hogy onnan induljunk együtt. Na, gondoltam, én kihasználom a rendelkezésemre álló időt, és kicsit körülnézek, hogy hogyan tudnám hasznosan eltölteni az időt….ééééééés: megtaláltam Luca porszívóját, ami számomra is kezelhető méretekkel bír, nem úgy, mint az otthoni, Anya által használt nagy dög. Előkaptam, és módszeresen végigmentem vele a lakáson… A két felnőtt valamiért ezt nagyon murisnak találta, és csak nevettek, de Luca vágta rögtön, hogy a dolog komoly, és még mutatta is, hogy melyek azok a területek, amelyekre akár még egyszer rá lehetne menni. Hiába, igazán csak a női szem tudja ezt ennyire meglátni… a felnőttek meg biztosan már unják a takarítást, azért nem értékelik kellőképpen az igyekezetet. Illetve ez se igaz, mert Anya azért hazafelé „jutalmul” vett nekem megint epret… nekem ez a legeslegeslegkedvesebb gyümölcsöm mostanában (meg az alma, meg a dinnye, meg a körte, meg az összes többi), és ki se bírtam hazáig, a kóstolást már útközben megejtettem… letelepedtem a padkára, és közöltem Anyával, hogy amíg nyugiban el nem majszoltam pár szemet, addig ne is számítson arra, hogy én továbbmegyek! Így aztán Ő is inkább letelepedett, és majszolt velem együtt, majd amikor jóllaktunk, hazamentünk, fojtásnak benyaltam egy üveg babakaját, oszt irány az ágy! Mostanában olyan nagyokat tudok délután is aludni, hogy csak na!

Pláne, ha be van ígérve alvás utánra egy meglepi! Először azt hittem, az a meglepi, hogy Apa már négykor hazaért, és elvitt engem a Praktikerbe magával, de kiderült, hogy nem! Mikor hazaértünk a vásárlásból, már ott volt egy bácsi a kertben, és az én új játszóteremet szerelte össze! Húdenagyonboldoglettem! Apám! Van rajta hinta is, meg csúszda is, meg egy kisház alul, meg hozzá egy kis homokozó…. Sőt, külön van még egy vonat alakú kisház is! A bácsi segítet Apának összeszerelni, így egy óra alatt végeztek, így még estig tudtam egy csomót hintázni! Igaz, hogy a fókahinta szeme az nem sokáig maradt a helyén, de Anya azt mondta, hogy majd fest egyet a Fókának, és ezeket meg megtarthatom én… nekem úgyis jobban áll…

Beiratkoztunk

Ma új fontos állomás jött el az életünkben: elmentünk beiratkozni az óvodába… És most nem a mini-oviról beszélek, hanem az igazi nagy oviról, ahova a gyerek elvileg szeptembertől járhat. Az „elvileg” azért van ott, mert az ovinak egyetlen feltétele van, az pedig a szobatisztaság… Nos, az a helyzet, hogy a Dávid egyenlőre nem nagyon érdeklődik még a bili iránt… A pelenka az néha zavarja, nem akarja felvenni, és akkor eleinte azt szoktam Neki mondani, hogyha ráül a bilire, és tesz bele nekem valamit, akkor nagyon boldog leszek. Ezt a gyerek szerintem meg is értette, és tett is a bilibe dolgokat: narancsot, kisautót, félig megrágott kutyakekszet… Úgyhogy bevittem a bilit a fürdőbe, és amikor én ráültem a WCre, őt ráraktam a bilire… egy idő után lelkesen mondta is nekem kisdolgozás közben, hogy „Aja, psssss-pppssssssss”… de Ő maga nem csurizott még egyszer se, még véletlenül se… Sebaj, majd most bízom benne, hogy nyáron, amikor nem lesz rajt semmi, max az átszoktató pelenka, akkor menni fog. Ha meg nem? Na bumm, akkor nem szeptemberben kezd, hanem novemberben, vagy januárban, vagy amikor megérik rá, nagy ügy. Beíratva be van, és az a lényeg. Nagyon tetszett neki most is az ovi, nagyon jól elvolt, amíg én kitöltöttem-átnéztem az egymillió papírt, nem volt vele különösebb gond. A vicces egy apuka volt, aki szintén beíratni jött, szintén töltögetett, közben mocskosul rágta a tolla végét, és izzadt, mint az állat, tisztára, mintha vizsgázott volna… Néha motyogott, hogy „arról nem volt szó, hogy ezek mind le kell írni… hát én ezt honnan tudjam? Ezt a nejem szokta csinálni… Erről fogalmam sincs..”. Tök muris volt (Bár azért itt zárójelben megjegyzem, hogy szerintem Tamás azért tudta volna válaszokat…semmi olyan extra nem volt, amit egy apuka ne tudhatna…illetőleg inkább ILLENE tudnia. Mindegy, ari volt, végül is abban egyezett meg az óvónővel, hogy majd az asszony is beugrik, és az üres részeket még kitölti.

Amikor végeztem, még egy kicsit megnéztük a kertben a játszóteret, egy kisfiú közölte velem nagyon komoly képpel, hogy „ide sok gyerek jár ám!”, így megnyugodva hazajöttünk, hogy már tuti, hogy előbb- utóbb mi is „járhatunk ide. A képen egyébként az ovi előkertje látszik…már ez is olyan kis szépen meg van csinálva szerintem, kis vadregényes-árnyas…. Jó lesz ez a hely nekünk.

Mi mindent lehet vezetni?

Tegnap mondta a Nagyi, hogy ne aggódjak, nem fognak ám végképp itthagyni Anyáék (nem mintha ettől paráztam volna), este majd Ők is jönnek. Jöttek is, nagyon örültünk egymásnak, anniyra, hogy este nem is nagyon akartam lefeküdni aludni, de aztán Anya meggyőzött, mert mondta, hogy ma már május elseje lesz, ami nem csak azt jelenti, hogy nagyon gyorsan telik az idő, meg én gyorsan növök, meg okosodom, meg ilyesmi, hanem azt is, hogy megint lesz Kecskeméten nagy Majális, olyan, amin már tavaly is voltunk, tudjátok, amikor olyan bátor voltam, hogy felültem Apával a hattyúra. Meg is ígérte Anya, hogy idén is hattyúzhatok, így azért bele tudtam menni, hogy aludjak. Reggeli után össze is kaptuk magunkat, és elmentünk Ballószögre a másik Mamáékhoz, ott gyorsan megebédeltünk, aztán a Bóbitával együtt bementünk a városba majálisolni. Vezettem vonatot, villamost, tankot, hattyút….Nagyon jól éreztem magam!!!! Rengeteg ember volt, mindenki összevissza mászkált, voltak, akik megpróbáltak a kis tavon síelni, ami elég vicces volt a legtöbb esetben, mert akkorákat estek, mint én régen, amikor járni tanultam. Jó sokat voltunk a majálisban, de aztán láttuk, hogy gyanúsan közelednek a viharfelhők, így aztán amikor a Papáék is megjöttek, mindannyian elmentünk a Zsófiékhoz babanézőbe, de aztán én végül is mégse mentem fel, merthogy kicsit köhögtem reggel óta, és Anya félt, hogy valamit elkaphat tőlem a Botond, így aztán én hazamentem a Papával, meg a Mamával.

Apa meg Anya meg Bóbi meg együtt felmentek, és megtekintették a család legkisebb tagját, aki már nem én vagyok. Utána Anya megmutatta nekem is a fotókat, hát, aranyos ez a kis izé nagyon, de hogy mikor fog tudni velem játszani, az egyenlőre elég távolinak tűnik… erre Anya mondta, hogy a Tesó ugyanilyen lesz, tehát szoktassam magam a gondolathoz, hogy egy baba az VALÓBAN ekkora… fura lesz. De ahogy a képeket elnéztem, Anyának is fura lesz, nem csak nekem, mert ahogy négyen körülállják azt a szegény csöppöt pelenkázáskor, hát, az nem árulkodik valami marha nagy magabiztosságról….