Régen, mikor még csak vártam Dávidot, és elkezdtem olvasgatni a netet ezügyben (élő kisbabát előtte összesen tán hármat ha láttam), az első, amitől infarktusközeli állapotba kerültem, az a porszívós orrszívó volt. Mindegy, félelem ide vagy oda, venni kell, hát vettem. Meg voltam róla győződve, hogy a gyerek agyát is ki fogja szívni az orrán keresztül, de aztán összeberheltem a porszívóval, kipróbáltam magamon (az apja is, igen), és rájöttem, hogy franyesz kis cucc. A következő megpróbáltatás az volt, amikor „élesben” is be kellett venni, bár hálistennek Dájí ritkán volt náthás, meg hát egy háromkilós nem nagyon tud tiltakozni… aztán eljött az idő, amikor már le kellett fogni, mert ordítva-rúgkapálva tiltakozott… gyűjtöttem a tippeket, hogy hogy is van ez, és bizony azon kaptam magam kisvártatva, hogy simán ráülök D. mellkasára, magam alá gyűrve mindkét kezét, és úgy tuszkolom az orrába a csövecskét (és közben még néha ordítottam is vele, hogy hagyja már….csoda, hogy még szóba áll velem). Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a gyerek azért ordít, mert Ő AKARJA CSINÁLNI… és apám, megtanulta! Profi! (Mondjuk most azt játszuk, hogy a „cicákat” kell kiszívni, és ahány cicát kiszív, annyi szem gumicukor-vitamint kap (ezúton is köszi Nyusziéknak a csont alakú vitaminokért, meg a kutya alakúért, meg az összesért). Tudom, hogy vitathatóak a nevelési módszereim, de ez legalább műkszik, és nincs ordítás. Legfeljebb újabb cukrokért…). A mai fotón látható még egyébként Dájí egyik műve (közvetlenül Némó, a totemállat felett látható. Az összes kis biszbaszt saját kezűleg ragasztotta fel az elmondások alapján), az óvoda Halloween-be öltöztetett aulája, különös tekintettel a töklámpásra, ami rögtön előrevetíti, hogy holnap mivel fogom tölteni a délutánomat (igen, töklámpást csinálok…nem akarok lemaradni, mer’ eccer tényleg nem jön haza a gyerek), és látható a magyarázat arra, hogy miért a Tamáshoz mentem hozzá (kézműves bonbon, hétköznap, „csak úgy” (bár kicsit ront az aji értékén, hogy Ő is falja, nem csak én)).
