Betegség

Csak hogy le legyen minden olyan hepi…

Hétfőn, amikor hoztam haza Dájít, mesélte, hogy „Mákó félrehányt az oviban”. Először azt hittem, hogy félreNYELT, de nem. Felhívtam másnap Anettet, hogy mizu a kiscsávóval, mondta, hogy alig ért be hétfőn a munkahelyére, már hívták az oviból, hogy forduljon vissza a gyerekért, mert hogy tényleg hányt. Anett orvost hívott hozzá, valami kis fertőzés, mondta neki a doki, pár nap otthon, diéta, mifene.

Na, szerdán már előre egyeztettünk Apuval, hogy mivel a héten Pesten van, aznap délután Ő megy D.ért az oviba, és elviszi a Lilikéékhez palacsintázni, legkésőbb fél 8ra hazahozza. T. aznap is sokáig dolgozott, így fél nyolckor még kettesben voltunk G-vel, amikor is csörgött a telefon. Apu jelentkezett be, hogy nem linkségből késnek, hanem D. indulás előtt Apu nyakába pakolta ki az összes addig elfogyasztott palacsintát, átöltöztették, és még egy kicsit hagyták Timi ölében lehiggadni, de most már indulnak haza. Mikor megjött, megfürdettem, és el is aludt percek alatt, volt egy kis hőemelkedése, arra kapott gyógyszit, és gond nélkül aludt reggelig. Reggel aztán olyan vidám volt, meg rohangált, hogy az apjával arra jutottunk, hogy lehet, hogy nem betegség, csak mondjuk hirtelen ette palacsintát, vagy valami, próbáljuk meg az ovit… még felhívtam Anettet, hogy Márkkal mizu, mondta, hogy ma már viszi oviba, mert a gyereknek semmi baja, én is elvittem, és mondtam a Krisztának, hogy bármi lehet, ha gond van, hívjon. Mire ezt megbeszéltük, addigra Márk meg D. olyan elánnal balhézott egy játékautón, hogy arra jutottunk, mindkettő egészséges, mert így verekedni csak fullosan lehet.

Nem lett igazunk, de éreztem is, hogy gond lesz, mert délelőtt elintéztem mindent (a szokásos poszívózás-felmosás, sőt, még a konyhaszekrény egy részét is kitakarítottam, és szinte megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nincs értelme a péntekre beszervezett bulira összpontosítanom, merthogy akik miatt mentem volna, azok közül szép sorban mindenki lemondta (Niki meló miatt, az Eszti a gyerekek és saját betegsége miatt, Zoli meg, akivel a buli elöttre még egy vacsit is megbeszéltünk, kiderítette, hogy valahova valakit szállítmányoznia kell), így aztán könnyedén eldöntöttem, hogy én se megyek el), fél tizenkettőkor csörgött a telefonom, hogy menjek D-ért mert lázas… Kriszta mondta, hogy ne rohanjak, még megpróbálja az ebédet belekönyörögni, így délre mentem, D. rettentő kornyadt volt, hazahoztam, és le is feküdt gond nélkül… Kora este jött a doki, a gyerek torka-füle okés, úgyhogy egyenlőre antibiotikum nélkül próbáljuk megoldani…

Ma reggelre kicsit megint jobban volt, így aztán azért sétálni elvittem őket az esőszünetben (az időjárás is alámtesz), volt nagy szuszka délután, elvoltunk szépen egész nap…remélem, hétvégén azért kiheveri ezt a nyavalyát (hétfőn mennem kéne a nyomdába is a könyv miatt, meg lakógyűlés lesz a lakásomnál, és nem akarom az albérlőmet küldeni, merthogy olyan komoly financiális nehézségei vannak a háznak (évek óta egyébként), amiről inkább személyesen szeretnék értekezni a lakótársakkal, meg a közös képviselővel). Szorítsatok.

Az avatás

Tegnap eljött Gabi Lucával meg Dalmával, felavatni a trambulint. Azt persze mondanom se kell, hogy egész délelőtt ezer ágra sütött a nap, ám amint délben fél kettőkor lefixáltuk Gabival, hogy amint kisül a második adag pogácsája, amit nekünk hoz, elindulnak, abban a pillanatban nekiállt az ég beborulni (ez mostanában nálunk mindig így van… az istenek nem bírják, hogy mi barátnők vagyunk, vagy mi???), és amint becsöngettek, neki is állt esni… De mákunk volt, mert miután egy negyed órát esett, belátta az ég, hogy (idézet Gabitól) „ezek nem adják fel, nem mennek haza, kínlódjon a franc”, és elállt, így vártunk tíz percet Lucával, hogy megszáradjon a trambulin, majd kivittem, és ugráltunk egy sort, láthatóan nagyon élvezte, bár először nem akart ugrálni, csak kettőt pattant, és fenékre csüccsent, és röhögött, majd feltápászkodott, ugrott kettőt, csüccs, vigyor… Aztán megbeszéltük, hogy össznépileg megyünk Dájíért, és mivel addigra újra sütött a nap, a pék-fagyizó felé jöttünk haza, a kölkök lelkesen nyaltak, volt nagy boldogság. Itthon aztán folytatódott a megőrülés a trambulinon, volt nagy ugrabugra, közben fogyott a pogácsa is, süti is (én csak mélyhűtött almás falatkákat sütöttem, amiből D. szerint „kikukucskál az aaama”), közben a két baba is jól érezte magát, G. hol a pokrócon, hol Gabi ölében, Dalma meg Gábor kocsijában, és még olyan is volt, hogy vagy 10 percig tudtunk Gabival beszélgetni egyhuzamban… Nagyon jól éreztük magunkat, Lucát csak komoly, a jövő heti újrázásra tett ígéretekkel lehetett elindítani hazafelé, mert nagyon maradt volna még… Nem volt rossz ötlet ez a trambulin, azt kell mondjam…

Most én kérdem, miért...

Indultunk reggel az oviba, szomszéd bácsi kint szöszöl (istenem, ha én egyszer öreg leszek, nyugdíjas, és csak T.vel ketten leszünk otthon, szerintem minket 11 előtt nem fognak az utcán látni sose…), söpröget, vagy mifene, lényeg, hogy persze köszön, hogy vagyunk, egyéb, én visszaköszönök, D. viszont összeszorított szájjal morcosan hallgat. Miután elbúcsúztam, és elindultunk, kérdezem a gyereket, hogy Ő vajon miért nem köszönt (most éppen)? Erre rám néz, megrántja a vállát, és közli: „mert még kómás vagyok”.

Így. És ne röhögjek…

Ja, és a (kissé sötét, de a lényeg látható rajta) kép a tegnap esti fürdésről: én etettem a kisbabát, D. meg a vízben viháncolt, az apja kétpercenként ránézett, egyebekben hallottuk, hogy lelkesen buborékozik…igenám, de azt T. nem vette észre időben, hogy én ott felejtettem a háromnegyedig teli babafürdetőt, amit D. beleborított a vízbe, és még a vizet is folyatta, és ment a bubizó… Az eredmény a képen látható (az nem, hogy a Gabi fürdető ilyen koncentrációban olyan kemény habot képez, ami a túlfolyón sem tud lemenni, kilencig hagytam, hátha elpezseg, akkor már kínomban a zuhanyrózsából engedtem rá vizet, meg tányérral mertem fel a mosdókagylóba… fél tízkor már nagyjából rend is volt…igen, D. hétkor fürdött….)

D. problémája

No, tegnap este megjött Dájí, persze nem bírtam ki, és épp hogy köszönt, már vittem is a trambulinhoz. Hát, volt sikere, nem mondom, pláne, amikor a Papa is felmászott, és bemutatta, hogy ugrálásból le tud térdelni, majd vissza… ettől D. teljesen lepetézett, úgyhogy tudom én, hogy ezt hamar meg kell majd tanulnom, hogy visszanyerjem a pozíciómat D. szemében.

Ma reggel viszont kiderült, hogy mi lesz a probléma a közeljövőben. Ugyebár G. nekiállt mászni. Nos, D. nagyon nehezen viselte, hogy akárhová megy, a kisbaba pillanatokon belül utoléri (kivéve, ha a baba a nappaliban marad, merthogy ugye a lépcsőn nem tud felmenni, de akkor kiabál, és akkor eleve hamvában holt minden kísérletem arra, hogy T. legalább addig aludhasson, míg mi Dájíval el nem indulunk az oviba), és ez szerinte zavaró, olyannyira, hogy a végén már el is bújt előle…

Vendégségben, talin...

No, pénteken még az is volt, hogy elmentünk látogatóba az Uppékhoz. Az ő kisfiuk egy éves múlt nemrég, és nagyon hasonlít mentalitásban Gáborra, ugyanolyan vigyorgós-nyugodt kiskrapek, jól el is voltak, dumálni is tudtunk, meg röhögni szegény Uppon, ahogy próbál hozzáférni az ajándékba kapott borhoz (vettünk hozzá egy spec. borosüvegre való ördöglakatot, egyszerűen nem tudtam kihagyni, bár megmondom őszintén, feltenni se volt pite… Pénteken felkelés után ittam egy kávét, majd nekiláttam felszerkeszteni… a kilencedik lépésig jutottam a 18-ból, amikor megakadtam, le kellett szednem teljesen, akkor ittam még egy kávét, fohászkodtam, és újrapróbáltam… na, akkor már sikerrel jártam, de hogy leszedni mikor tudják majd, az rejtély (Editnek titokban odacsúsztattam a feltevéshez használt képes útmutatót, max. az alapján majd valahogy lebűvölik, rosszabb esetben lecsapják az üveg nyakát, vagy valami…)). Hatig maradtunk, fürdetésre értünk haza, és a babát sem kellett ringatni, bizti jól elfáradt. Aztán tegnap reggel Tamás elvitt engem meg Gábort az Állatkerti játszóházba, merthogy Bekus oda szervezte a 3 éves fórumtalit. Nemsemmi, hogy az összes kölök mekkorát nőtt, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy a terhességeinket beszélgettük ki a neten… Azt nem mondom, hogy sokat tudtam dumálni a csajokkal, mert ugye a gyerekek azok elég fürgék, de azért pár szót tudtam váltani majdnem mindenkivel, meg hát látni is jó volt őket. Gábornak is megvolt a szórakozása, mert volt egy vele egykorú kislány (nem csak nálunk van azóta második kölök), úgyhogy Lénával karöltve fél délelőtt hol egy favonattal játszottak, hol orvosost egy kis műanyag sztetoszkóppal. (Igen, ezek a legjobb képek…örültem, hogy egyáltalán ennyit tudtam csinálni, majd próbálok begyűjteni a csajoktól jobbakat…)Ebédre jöttünk haza, és muszály itt egy kicsit fényezni a férjemet, merthogy addigra nemcsak a füvet vágta le, és elültette az új (általa) vásárolt virágokat, de ebédet is csinált, sőt, sütit is sütött (csokilávát…nyammm). Megtartjuk. Ma meg este jön majd Dájí, már nagyon várom, hogy mit fog szólni a trambulinhoz (amire délelőtt, amíg én aludtam (igen, fél tízkor visszamásztam az ágyba, és fél egykor keltem, miért?), Tamás feltette a védőhálót, hogy nehogy azzal kezdje a kölök, hogy fejreesikm vagy valami…).

G. játszik

Szerdán megjött D. kerti sportkészlete, van rajta céltábla, amire tappancsos lövedéket lehet puskából kilőni, minigolf, teke, meg a fene tudja mi nem, többek közt akad egy kúp, amire műanyag karikákkal kell célba dobni. Össze is raktam tegnap, reggel Tamással kipróbáltuk (frankón zenél, hogy ha eltalálja az ember a céltáblát), és miután kiéltük magunkat, a babát ott hagytam, hadd játsszon a kiegészítőkkel, és mentem vasalni a nappaliba, T. meg borotválkozni… olyan tíz perc után mondom Tamásnak, hogy nagyon csendben van a baba, nézzük meg… Arany szívem karikával a kezében meglepetésszerűen elaludt a padlón. Rohantam a fényképezőért, és ahogy fotóztam, a kattanásra megébredt, felnézett, kötelességszerűen megrázta kétszer a kezében tartott karikát (tudja a dolgát, na), majd visszahelyezkedett, és újra elaludt… azt hittem megzabálom…

Na, és megjött időközben a trambulin is, interneten rendeltem, kicsit megizzadtunk, mire összeraktuk T-vel, de tuti lett nagyon, még a hálót kell majd rárakni, aztán mikor D. hazajön, majd kiélheti magát (meg én is persze, nagyon tuti, egy csomót ugráltam).

G. ezt is felavatta, nagyon tetszett neki, hogy ahogy ugrálunk, Ő is rezeg…

Apu vasárnap hozza majd vissza Dájít, úgyhogy holnap nélküle megyek a babás-fórumos hároméves szülinapra (legalább én találkozzam a csajokkal kicsit), elviszem magammal Gábort, Őt még úgysem látták a netes csajok, és vele is lehet villogni…

G. gyorsul

Nos, a kisbaba tesz róla, hogy ne legyen unalmas itthon Dájí nélkül… Történt ugyanis, hogy nekiállt mászni. Ő ezt is úgy csinálta, mint kis életében eddig mindent, átmenet nélkül, hirtelen. Hétvégén még nem úgy tűnt, hogy lesz ebből valami, hetek óta csak simán négykézlábra áll, majd kicsit hintázik, aztán újra lehasal, és ennyi. Hétfő reggel azonban, miután megette a reggelijét, és letettem a földre, áttörés történt: négykézlábra állt, felemelte a jobb kezét, pár másodpercig tanulmányozta, majd kicsit előrébb helyezte, elgondolkodott újfent (esküszöm, mintha kicsit megrántotta volna a vállát), és elindult… és azóta mászik. És persze nekilátott felfedezni a nappalit, piszkálja a dvd-lejátszót, erősítőt, magára akarja rántani a laptopomat, és kedvenc rágókája az apja (használt) zoknija lett, karöltve a papucsokkal… úgyhogy mostantól figyelnem kell. Ma volt valami, amit azóta sem értek: Az egyik lábáról eltűnt a zokni (oké, sokszor leszedi), és az asztal tetején akadtam rá….feldobta volna??? Mivel ketten voltunk itthon egész nap, csak ezt tudom kitalálni… mindenesetre ügyes…és szép is.

Élni tudni kell

Akár ez is lehetne a kép címe…

Nikiék jöttek tegnap vacsizni-dumálgatni, nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, de főként Gábor, ugyanis most ő itthon az egyetlen gyerek, így minden ajnározás rá irányul…

A képen látható, ahogy Niki és Franky eteti Gábort: miközben Niki tartja a cumisüveget, Franky a baba pocakját vakargatta, az meg hörgött a gyönyörtől… Mondom, élni tudni kell.

Boldog születésnapot, Botomd!!!!

Ma megünnepeltük Botomd első szülinapját…hogy hogy megy az idő, az valami eszméletlen. Egész komoly nagyfiú lett már belőle. Ezt Dávid is készséggel elismerte, de mégis, reggeltől kezdve azt kérdezgette, hogy neki mikor lesz „szümetésnapja”, és eléggé zokon vette, mikor mondtam neki, hogy még sokára, ma a Botomdot ünnepeljük, bár biztos voltam benne, hogy majd megoldja valahogy, hogy rá is vetüljön a dicsfényből… Zsófi már napok óta süt-főz, komolyan mondom, annyi kaját csinált, hogy hihetetlen, de volt azért bográcsozás is… miután reggel felkeltünk, befutottak Zsófiék, és míg mi nők a konyhában pletykáltunk, meg krumplit pucoltunk, addig a férfi szekció a kertben felrakta a birkapörköltöt, majd amíg az rotyogott, ők boldogan Robin Hoodot játszottak, kivéve Dájít, aki maradt a csigagyűjtésnél (egy idő után rájött, hogy jó buli a csigákat a tűzbe dobni, ami nem is olyan nagy baj, van csiga elég, a gond akkor kezdődött, amikor már a pörköltbe is jutott belőle… állítólag kihalászták…bár gyanús volt, hogy az összes hapsi nagyon dicsérte a rántott húst…). 10 körül megjöttek Bóbiék is, Nándival az élen, aki szintén eléggé kinőtte magát, egy nagyon kis hurkás, nagyhajú, konkrét csecsemő lett belőle. Zsófi meghívta a Ritiéket is, jöttek Gézuval meg Dorinával, és velük tartott Riti öccse is, Öcsike (bocs, de mi tényleg így hívjuk kiskora óta) a párjával, Évivel. Úgyhogy volt vendégsereg rendesen, D. rettenetesen élvezte a felfordulást, aludni nem is volt hajlandó ebéd után („anyuka, csak kicsit megnézem a vendégeket, addig kijövök, jó?”), de egész jól bírta energiával. Pláne akkor virágzott ki, amikor jött Botomd köszöntése. Mint akik gyakoroltak, olyan összhangban szedték szét Botomd autós tortáját, és amilyen rendes az én gyerekem, még az ajándékbontásban is segített az ünnepeltnek (aki amúgy is volt azzal foglalva, hogy a piros cukormázzal egyenletesen kikenje magát, mert az úgy szép). Anyu csigabiga tortákat csinált, én a mákosguba-tortával virítottam (nem azért, de 5 perc alatt az utolsó morzsáig elfogyott), D. meg takarítással próbálta ledolgozni a tortától keletkező képzelt túlsúlyát (Botomd takarítóállványt kapott Anyuéktól, működő porszívóval, na, D. ettől teljesen begőzölt, és nem volt hajlandó kiadni a kezéből… Bár tett kivételt, mert a tőlünk kapott ajándékról is végül Ő tépte le a papírt…. Szerintem a lelke mélyén meg is van győződve arról, hogy mi hazudtunk, és mégiscsak neki van „szümetésnapja”). Tehát a buli jól sikerült, sőt, bejelentés is történ, Öcsike kivárta a pillanatot, mikor már mindenkinek tele volt a hasa, és nem volt akkora a nyüzsgés, és bejelentette, hogy augusztusban összeházasodnak Évivel, mehetünk lakodalomba, juppijééé!!!! Aztán mi Tamással összekaptuk magunkat, meg Gábort, búcsút vettünk a nagyobbunktól (aki csak két percig mondta, hogy „kicsit hazamegyek, aztán visszajövök”), és hazajöttünk. Dávid a jövő héten meg kipapázhatja magát, biztos jól fogják magukat érezni….

Kumliégetés

Megvolt ma a majálisozás is … Miután apu csütörtökön elvitte Dájít, mi tegnap Gáborral meg Tamással elmentünk délután az outletbe vásárolgatni, majd ma reggel összekaptuk magunkat, és irány Ballószög. D. nagyon örült nekünk, egyfolytában azt kérdezgette, hogy mikor megyünk a körhintához… Mondtam, hogy ebédelünk, alszunk, és utána. Édes volt, mert mindenképpen velem akart aludni ebéd után, ami ritka, de most kívánsága szerint együtt másztunk be a franciaágyba, és aludt is mellettem akkorát, hogy már úgy kellett felkelteni, hogy azért majálisozni is tudjunk kicsit. Elkövettünk egy hibát, mert a majálisban a dodzsemmel kezdtünk, Tamással beültek, de persze megint volt ott pár helyi menő csávó, akik szerint abban az a legnagyobb buli, hogy izomból neki lehet menni másoknak, nem figyelve arra sem, hogy a kiszemelt kocsiban valamely hülye haverjuk ül-e, vagy esetleg egy kisgyerek az apjával, hogy ütne beléjük a villám (márhogy a kisköcsögbe…bocsi, de utálom az ilyet, mindig azt kívánom, hogy ennél nagyobb élvezetben a következő 3 évben ne legyen része, mint hogy így menőzhetett, hogy egy 3 éves kisfiút úgy megijeszt, hogy elvegye a kedvét az egész „buji”tól, amit annyira várt…mindegy). Szóval D. kicsit megijedt, de a következő állomásunk a minifánk-sütő volt, ami viszont annyira tetszett neki, hogy 3 doboznyi fánkot betolt (már attól féltünk, hogy rosszul lesz). A kisautós hintára azért hálisten hajlandó volt felülni, úgyhogy azért volt körhintázás is.

Amikor aztán hazamentünk, Apu kitalálta, hogy legyen szalonnasütés estére, na, ennek aztán oltári sikere volt, főleg, amikor az apja csinált neki saját nyársat (egy krumplit becsomagolt alufóliába, hogy D. azt sütögethesse). Nem is nyugodott meg addig, amíg az egész krumpli ki nem gyulladt, ekkor boldogan ordította, hogy „mesűtt a kumliiiiii!!!!!”… de azért sütötte kicsit az én nyársamat is (azt már óvatosabban), és jól bekajált a szalonnazsíros kenyerekből, meg boldogan rohangált az alkonyatban, és kiabált, hogy „tűz, tűz, nínó, nínó”, és boldog volt. Mi is, nagyon jó este volt…