Olyan, amilyen, de Karácsony...

Na, tegnap nekiduráltuk magunkat reggel, és estére minden meglett. Kész lett az ünnepi menü teljesen (a hús mellől mondjuk elhagytuk az előre betervezett tejszínes gombaszószt), a fát feldíszítettük amíg a gyerekek aludtak, bár D. rögtön várta volna alá az ajándékot is, de elmagyaráztuk neki, hogy a Jézuska nem bírta volna el egyszerre a fát is, meg az ajándékokat is. Egyébként ajándék: idén először sikerült betartani azt, hogy tényleg csak egy játékot vegyünk a gyerekeknek fejenként (nyugi, sokat kaptak így is, mert egyet-egyet vettünk mi, egyet-egyet kaptak Kláritól, meg ugyanígy Katitól, úgyhogy nem taszítottuk nyomorba a kölköket, csak kihagytuk a tavalyi dömpinget).

Az ajándékozás fürdés után volt, és bár addigra az egyik gyerek jobbra dőlt, a másik balra, a játékoktól felélénkültek egy kicsit…de ez a fránya vírus kitartóbb, mint gondoltuk. Klári ugyan csak tegnap délután érkezett, de már fadíszítés közben mondta, hogy nem jó a gyomra, az ünnepi vacsiból meg már egy falatot sem tudott enni… a részletektől mindenkit megkímélek, elég annyi, hogy szegénynek szabályosan zöld volt a feje…

Lényeg, hogy 8ra a gyerekek kidőltek, legalábbis úgy tűnt, hogy elaludtak, így mi, felnőttek is átadhattuk az ajikat… Én Cicukát idén teljesen rendhagyó módon, egy magamról készült fotósorozattal leptem meg (erről fogok még írni, éééés teszek fel képet, akinek nem tetszik, nem nézi…), Ő meg aztán végképp kitett magáért. Kaptam egy oooooltári nagy dobozt, ami túl könnyű volt…rázom, mint állat, Ő meg csak vigyorog (kicsit rontott a dolgon, hogy közben Gáborkám megint sírni kezdett, és fél órás vígasztalószünetet kellett beiktatni).

Kinyitom, hát, két kis becsomagolt ajándék, meg egy összetekercselt papír van benne… Mondja, hogy a számozás sorrendjében…jó.

Első: kis játékrepülő. Húha. Magamban: okés, utazunk, de mikor, hova, és vajon addigra legalább az egyik gyerek egészséges lesz-e???

Második: egy csomag konfetti….ajjaj, szilveszter (közben G. megint ordít).

Papírtekercs: két éjszakai kép Párizsról, kivilágított Eiffel-toronnyal, meg Diadalívvel, és a szöveg: Ez egy kedves és figyelmes, de mindenképpen egy halk meghívó lenne! Gyere el velem egy vidám szilveszterre ide! Semmiképp se mondj nemet! Tomi.

Na, agyam eldobtam rögtön (főleg, hogy G. közben egyfolytában sírt), Klári meg Kati meg mondták, hogy hát ezért volt így szervezve, hogy majd ők jól itt szilvesztereznek, hogy mi mehessünk…. A betegséggel senki nem számolt (szegény Klári közben már a fotelből sem bírt felállni, én még mindig vacakul voltam, T. már viszonylag alakult, de a gyerekek totál dögrováson), de mi még bízunk…

Na, vajon tudok Nektek küldeni MMS-t szilveszter éjjelén a Sanzelizéről???

Karácsony?

Asszem, az elmúlt napok remek lezárásnak bizonyulnak az évre… Benyeltünk egy vírust, amitől kikészült az egész család, de tényleg durván…Hogy ebből hogy lesz holnap karácsony, arról még fogalmunk sincs…már azt beszéltük Cicukával, hogy legfeljebb áttesszük a szentestét…fene essen az összes betegségbe…

Az autók milyensége

Minden hétvégén a reggelek legnagyobb feladata, hogy D-t, aki a leghamarabb kel fel mindannyiunk közül, hogyan tartsam csendben… a mese nem mindig válik be, de ma Ő maga kínálta a megoldást: játszunk olyat, hogy azzal az autóval indul el, amelyiket én mondom. Ezt már többször játszottuk, sztem’ a színtanulásban is sokat segíthet. A játék lényege az, hogy sorba rak pár kisautót, én meg nem csak egyszerűen azt mondom, hogy a sárga sportkocsival indulj el, hanem próbálom minél változatosabban körülírni: azzal a napszínű autóval indulj el, amelyik hasonlít ahhoz, amivel Alonzó is megy… Vagy: zöld busz helyett az a jármű, amivel az embereket szállítják, és olyan színe van mint a fűnek, meg a fáknak… satöbbi, satöbbi.

De ma a gyerek kifogott rajtam, mert rengeteg autót pakolt ki egymás mellé, így már én is belezavarodtam, és fél óráig próbáltam rávezetni a sárga-fekete sportkocsira, de mint kiderült, azért nem találta, mert én már a végén egyszerűsítve ugye azt mondtam, hogy az a sárga, ami a fehér dzsip mellett áll… a cégén csak fel kellett állnom a kanapéról (ahol addig döglöttem, igen), és megmutattam, melyikre gondolok…erre a gyerek rámnéz: „de anya! Az ninóskocsi!!!!” A fene látta 3 méterről a hangyányi villogót…

Mondom, tudod mit, mondd el nekem mindegyikről, hogy melyiknek mi a pontos neve, és akkor legközelebb tudni fogom.

Elmondta…én meg örültem, hogy nyitva a laptop, és viszonylag gyorsan tudok gépelni, mert rögtön feljegyzetelhettem.

Íme, kisfiúk anyukák figyelmébe különösen ajánlom, afféle kézikönyvecske gyanánt:

„Tankautó, versenyautó, miniautó, nagyautó, busz-pénzesautó, nincs motorháztetőjeautó, versenyautó, ninóskocsi, régiautó, tankautó, szőőőnyetes autó, ninóskocsi, versenyautó, szőőőőnyetesautó-kipufogós, pókos, versenyautó, sötétkék, piros, katonai, portkocsi, miniautó, portkocsi, ninóskocsi, ninóskocsi, kékautó, iskolásbusz, dobozos szállítós, iskolásos busz, versenyautó, tank, iskolásos busz, nagyautó, a verdákban szokott lenni-autó.”

És mindezt egy szuszra.

D. jövőre indulhat az xfaktorban...ez már biztos.

Na, tegnap megvolt a NAGY SZEREPLÉS.

Minden tiszteletem az óvónőké, mindent megtettek, majd’ 2 órás műsort raktak össze. Fotózni, na azt sajnos nem nagyon tudtam, mert G. miatt hátul ültünk, de lesznek majd profi fotók, mihelyt megkaptam őket, nem ússzátok meg. Sőt, a Duna tévé rögzítette az egészet, én biztos vagyok benne, hogy valahogy megpróbálom D. szereplését feltölteni…majd még kiókumlálom, hogyan.

Lényeg a lényeg: az én gyerekem egy (eddig) rejtőzködő énekes-előadóművész. Kijött a kis csoportjával, belevágtak az éneklésbe (télapóruhás fotó, ez volt az első amit csattintottam (egyébként az utolsó is, ami nem lett homályos, mert innentől kezdve bőgtem)), majd D. előrelépett, marokra fogta a mikrofont, és belevonyított, mint Mick Jagger…esküszöm, épp hogy bele nem dőlt a mozdulatba. Ugyanezt előadta a közös versmondásnál, az egész előadóteremben az ő kis csilingelő hangja hallatszott (meg az én szipogásom).

Nem is nagyon tudom ezt elmesélni, látni kéne, mondom, amint megkapom a képeket, meg a „dupla lemezes DVD-t” (esküszöm, így kellett megrendelni), akkor majd lesz erről még egy poszt (nem, nem fogom nézni a statisztikákat, hogy ki nem olvassa el…).

Előadás után a Vira mamát kitettük az Europarknál, hogy mehessen a Bobóékhoz, aztán hazajöttünk, és körbeajnároztuk a gyereket. Még ajit is kapott, pár hete ugyanis vettünk neki egy új ágyneműt, aztán eltettük valami „alkalmára”, volt is nagy öröm, fürdés előtt még ki is próbálta a kanapén… igaz, utána közölte, hogy szúr, és mossuk ki öblítővel, de végül is erre is büszke lehetek… hány négyéves tudja, hogy az öblítőtől puha a cucca??? Jó, ez lehet, hogy inkább a reklámok érdeme, mint az enyém, de mindegy. Ne kössünk bele apróságokba.

Lényeg a lényeg: ilyen szép két gyereke nincs másnak. És pont.

D. mesél nekem

Ma jött a Klári mama, merthogy holnap Dájínak fellépése van. Bezony. Az ovi karácsonyi műsorában. Rajta nem látok izgalmat, én, bevallom, kicsit aggódom, mert ugye a gyerek sok mindenben jeleskedik itthon (nem, nem csak a fürdőkádból való vízkilocsolásra gondolok…), de verset mondani, netán énekelni…. Na, azt szinte sose…(sőt, még szerepjáték is csak elvétve van, akkor is max. autóbaleseteket szimulál, két autó összeütközik, Ő meg jön a mentővel…pedig már vagy két éve nincs nálunk Zone Reality.)

Báááár, ma felcsillant némi reménysugár:

D. este, amikor bekísértem aludni, mondta, hogy másszak be mellé az ágyba, és majd ő mond nekem mesét. Jó. Bemásztam. Mondott. Idézek pontosan (mikor kijöttem, rögtön lejegyzeteltem, mert klasszikusokat csak pontosan, ugyebár).

„A címe: a virág, a napocska meg a méhecske

Hó' nem volt, hó' nem volt, volt egyszer egy virág, egy napocska, meg egy méhecske.

Vége van.”

Hát így. Holnap fellépés. Hehe.

Szőőőnyeteg és andalka

Ma este, amikor mentünk aludni, Dájí megmutatta nekem a szörnyeit. Tudtam én, hogy a gyerekek fantáziája élénk, és próbáltam felvenni a fordulatszámot, de vannak nehézségek a dologban. Úgy volt, hogy nekem le kellett ülni a kanapéra, D. meg az ágya melletti kis éjjeliszekrénye fiókjából szedte elő a szörnyeket, akik „nagyon baráccságosak, anyuka, nem bántanak ám, ezek tényleg aranyos szőőőnyetegek”, és a kis markában odahozta nekem őket egyesével megmutatni (a semmit, persze), és kérte, simogassam is meg őket…

Namost: mekkora egy ilyen szőőnyeteg??? A gyerektől nem kérdezhetem meg, mert ugye szerinte nekem is tudnom kell, így aztán saccperkábé 15-20 centivel a kis marka fölött simogattam a levegőt lelkesen, és erősen reméltem, hogy nem épp szegény szőőnyeteg szemét nyomom ki, nem verem le őket a gyerek markából, satöbbi… még a végén berágnak, és átköltöznek hozzám a hálóba, és kiderül róluk, hogy csak a gyerekekkel „barácccságosak”, a felnőttekkel nem annyira…….

A negyediknél D. megkönyörült rajtam, mert rögtön mondta, hogy „ez a legnagyobb, anyuka, ez szép magas”, úgyhogy valamivel könnyebb dolgom volt, 50 centinél hadonásztam… asszem jól csináltam, mert D. elégedettnek tűnt…

A másik ilyen gyereksztori nem saját, de én annyira röhögtem, hogy muszáj megörökíteni.

Kékezüst barátnőm nagyobbik lánya, Luca, mint minden gyerek, nagyon várja a karácsonyt. Az Ő anyuja valamivel rendesebb, mint én, mert náluk nem csak ilyen gyári kinderes-adventi kalendárium nyitogatás van, mint nálunk (amiből, megjegyzem, a csokit csak elvétve eszi meg D., csak a hosszúkásat, és nem tudom meggyőzni, hogy a többinek hiába van más alakja, nagyjából ugyanolyan az íze, azokat nekem kell elfogyasztani…na, nem panasz, csak megjegyzem). Ő kifüggesztett egy pamut- vagy milyen adventi naptárat a hűtőre, zsebekkel (nem láttam, csak mesélte még dec. elején), és a zsebbe tesz minden nap alvás alatt valamit az „angyalka”, Lucának meg első dolga felkelés után megnézni. És öröm, bódottá.

Na, egyik nap délután mentem be a városba (kiskarácsony, nagykarácsony, mittudomén), a villamosról hívom Gabit, mondom most van fél órám dumálni. Az ő gyerekei aludtak, csacsogtunk, egyszer csak hallom ám, hogy Luca felébredt, és lelkesen ordít, hogy „anya, itt volt az andalka!!!!!!!”. Gabi röhög, azt mondja, lassan leteszi, megy örülni az „andalkának” ő is, mondom jó, de mondd, mit hozott ma az andalka? Erre flegmán mondja:

-Probiotikus ivójoghurtot hozott. Mégis, szerinted mit hozzon egy gyereknek, aki 3 antibiotikum-kúrán esett át pár hét alatt? Így legalább a gyomra okés lesz….

Én ezen egy órát röhögtem. Modern andalka probiotikus ivójoghurttal….

Kérdés magamnak

Asszem rájöttem, hogy honnan lehet tudni, hogy túl sokat foglalkozom valamivel, jelen esetben a bonbonozással…

Ma elkezdtem beírni a Firefox címsorába, hogy „bak”, mert rájöttem, hogy az egyik kedvenc blogomat régen olvastam, és már nem a „Bakka és Pepét” hozta fel a rendszer automatikusan, hanem a Bakó Hungária honlapját… (már benne van az ujjamban, bak- egy nyíl lefelé- enter…ez most nem jött be).

Át kéne ezt gondolnom…

Hogy csináljunk házi sóbarlangot???

Gábor azért még mindig köhög néha. Hálistennek nem komoly, illetőleg mielőtt komollyá válna, rögtön teszünk valamit ellene.

Sőt, az eddig alkalmazott kezeléseket is módosítottuk némileg, például a hideg párásítóba már nem csak sima vizet öntünk, hanem Salvust, és amellett még inhalálunk is sós párát… (nem csodálnám, ha G életében nem enné meg a füstölt heringet…). Néha még a párásítóhoz is odatartjuk G-t, „had nézze meg”, tuti ami ziher…

Tegnap egész nap szinte ment a nappaliban is a párásítás, mert ugye reggel volt egy kis krehács, nosza, ártani nem fog, ha pácolódjon a kölök. Nem is volt gond, köhögés elmúlt, ámde én akartam egy fotót készíteni… a konyhában álltam, amikor láttam, hogy D. tőle teljesen szokatlanul beletelepedett az apja ölébe, nosza mondom, fénykép. Először csak azt hittem, nem jól van beállítva a gép, mondom a fenébe, valaki piszkálta, de nem, minden automata (mert nekem az a tuti, mindenhez én se konyíthatok), kattintok, megint a fenti eredmény… basszus, mire rájöttem! Hogy a pára!

Sebaj, van bizonyítékunk, hogy mindent megteszünk.

Aztán ma is volt egy kaland páraügyben: már tegnap nézte T., hogy hogy a fenébe lehet nálunk ilyen kvanagy por, amikor hetente jön Tündi, és én is elvileg ugye itthon vagyok, csinálom….és mégis, azt mondja, nézd a padlót, vastagon áll a por!!!!! És a szekrényeken is! És mindenhol!!!! Hát, én is csak lestem, de mondom bizti az a baj, hogy 2 hete ugye rossz a jó porszívónk, csak a kis kézi vacakkal tudunk porszívózni, és hiába mosunk fel, tuti a szőnyegből kijön….. Na, megígérte, hogy ma első dolga lesz új porszit venni, jót, mert ez tűrhetetlen, és már láttam a szemén, hogy magában azt gondolja, hogy ez csak azért lehet, mert mi Tündivel nem is csinálunk tulajdonképpen semmit egész nap, csak feltett lábbal tévézünk (és bonbont zabálunk persze). Kimondani nem merte, annál azért úriemberebb, de láttam, hogy erre gondol, ismerem már régóta. De igazán vitázni nem is tudtam vele, mert TÉNYLEG MINDEN POROS VOLT!!!!

Na, ma reggel jött Tündi, én épp akkor voltam D-.vel az oviban, amikor jöttem haza, mondta T, hogy mutatta Tündinek is a port, úgyhogy ma nagy portalanítás. Jó. Tündén is láttam, hogy nem érti a dolgot, ő sose lazsál, de hát mindegy, T-t úgy engedtük el, hogy csak egy porszívóval a kezében jöhet haza ma este.

Én délelőtt jó nagyot sétáltam G-vel, mikor jöttem haza, még akkor is láttam Tündin, hogy ahogy törölget, nem érti… aztán ahogy vetkőztettem Gábort, még a padlónak egy olyan részét is kiböktem, hogy oltári poros, amiről tudtam, hogy én ott, azt a részt tuti felmostam még pénteken is, mert csokis lett…mutatom a Tündinek, hogy nézd, ez hihetetlen, és nincs is tavasz-nyár, hogy a kertbe ki-be rohangáló kölkök behordják… Tünde közben tovább csiszálja a konyhabútor tetejét, majd egyszer csak fény csillan a szemében: Te Linda…ez a por olyan fura…. Mivel párásítotok??? Abban a pillanatban nekem is leeset, odamentem a még „poros” étkezőasztalhoz, és (nem röhög) megnyaltam. Baszki, tényleg… ez SÓ!!!!

Gyerekek, komolyan… sós volt a padló, az összes bútor, minden….

Legalább a lelkünk megnyugodott, hogy nem mi vagyunk a hibásak…

Tündi egyébként ari volt, a nap további részében rajtakaptam, hogy néhány tárgyon végighúzza az ujját, megnyalintja, és mondja: „ez is sós…nahát!!!” Majd veszettül csiszálni kezd….

D. pizsipartija

Ma pizsama-parti volt az oviban D.-nek. Már fél hétkor alig bírtam lefogni, annyira ment volna…

A nap nemcsak arról szólt, hogy mindenki pizsiben van, hanem „fordított-nap” volt, a gyerekek mondták meg, hogy mikor mit kell csinálni…húha…. De D. oltári feldobottan jött haza, nagyon lelkes volt, úgyhogy bitos jól érezte magát…szegény óvónők meg csak kiheverik valahogy hétfőre…

Mi meg valahogy nem is tudtunk mit kezdeni a szombattal… olyan fura volt, hogy D. nincs itthon hétvégén… túl nagy volt a csend :)

Mondjuk, én lefoglaltam magam tonkababos ét-bonbon…. Nyammm. Sőt, nagyon nyamm. Fotót nem rakok, mert többen reklamáltak, hogy csak nyálunk csorog… :) De az az illat...

D. érvel

Most egy kis válogatás D. aranyköpéseiből.

Ugye az étvágya elég változó, többnyire alig eszik (vagy zabál). Amikor épp nem annyira megy a kaja, mi is (mint minden rosszul-evő gyerek apja-anyja) néha már a jól is mert klasszikusokhoz nyúlunk, miszerint „kisfiam, ha nem eszed meg a husit/tésztát/kenyeret/tökmindegy csak valamit végre, akkor sosem fogsz nagyra nőni!”. A módszer vitatható, de néha működik. Egyik nap oviból hazafelé megint mentünk a „péknéni”-hez vaníliás csigáért, itthon le is ült vele, nekilátott, jóízűen falatozott, majd egyszer csak megszólal:

„Anya!!! Én már érzem is, ahogy növök a vaníliás csigától!!!!”

Együtt fürdenek Gáborral, én közben terítek, apjuk is kiszaladt valamiért, közben „valahogyan” több pohárnyi víz kerül a fürdőszoba padlójára. Persze megszidjuk, mert vizet a kádból nem locsolunk ki, gyerek érzi, hogy most tényleg rosszat csinált, onnantól ő „jól viselkedik”.

Fürdés után vacsi, majd fogmosás, alvás, fél óra múlva jön ki pisilni.

Várom, hogy végezzen, közben nem nagyon szólok hozzá, mert akkor ugye teljesen megébred, ámde ő másként értékeli a csöndet:

„Anya! Most haragszol, amiért kijöttem pisilni???”

„Nem, kisfiam, dehogyis, sőt, nagyon okos vlagy, hogy ha pisilni kell, akkor kijössz. Ha valamiért én haragszom, akkor legfeljebb azért, mert fürdéskor kilocsoltad a vizet”.

15 mp csönd, majd halkan motyog maga elé:

„Én többet nem fürdök a Gáborral”

„Miért, drágám”

„Hát mert a Gábor mondta nekem csöndesen, hogy locsoljam ki a vizet……..”

Játszanak, nézeteltérés támad, mert „kivételesen” D. ugyanazt az autót szeretné a 80 közül, amivel G. épp küzd. Hallom: „G, az nekem kell”. G. morcosan nyüffent, és arréb megy a célkocsival, D. utána, majd tompa csattanás, és G. fevonyít. Nagyjából sejtem, mi történt, de nem ordítok rögtön, hanem kérdezek:

„Dávidkám, édesem, mért vinnyog a Gábor?”

„Háááát, hát…. Mert valami fáj neki…..”

(Táncsak nem az, hogy megütötte kicsit??????)

T. este rendberakja a játékokat, én meg reggel, mielőtt oviba mennénk, még engedek pár perc szórakozást, de amikor D. már a 10. valamit rángatná le a polcról, akkor azért szólok:

„Kisfiam, ne szedjél le több játékot, Apa rendet rakott, és úgyis nemsokára megyünk az oviba”

Erre D. csípőre vágott kézzel:

„De ANYUKA!!!! A játékok azért vannak, HOGY JÁTSZUNK VELÜK!!!!”

Nabacca. Már érvel is. Végem van.