Ki mit visz az oviba?

Karácsonyra nem csak a fotókat kapta T., hanem poénos ajiként kapott 2 „plüssállatot” is…

Annakidején, amikor nekem meglett Placcs, és társai (a döglött sünöm, ugyebár, a mosómedvével, meg a nyúllal), T. szétcikizte az agyamat, úgyhogy nagyon örültem, amikor az egyik webshopban találtam neki való plüssöket… konkrétan plüss agy- és idegsejtet.

Karikor volt is nagy sikerem vele, jókat rötyögtünk, mondtam, vigye be az irodába, vagy dugja a táskájába, aztán már jöhet bármi, van plusz idegsejtje, agysejtje…

Igenám, de Dájí közben beleszeretett az idegsejtbe, úgyhogy azzal is alszik, és ma reggel kijelentette, hogy viszi magával az oviba… Nem mondom, volt sikere rendesen, az óvónők sztem azt hitték, hogy már mindent láttak, amit csak egy gyerek bevihet magával az oviba, kistakaró, kisautó, cápák, sárkánytojások, anya kendője, akármi… nade idegsejt?????

Hiába, no, haladunk a korral…

Új sorozatot indítok...

Már a "Teszkóba indulunk" c. kép is ide kívánkozna, de mindegy. Új sorozatot csinálok, 2011 legpocsékabb fotói címmel. Íme az első. Asszem, nekem tényleg a fakanál mellett kéne maradnom... mindenki jobban járna.

Főztünk

A hétvégén nem csak vásároltunk ám, hanem főztünk is rengeteget. Először is készült paradicsomleves, ez D. új kedvence. Főleg a csipetke benne. És nem csak enni szereti nagyon, hanem csinálni is… a képeket elnézve megérthetitek, hogy azért van bennem bizonytalanság, hogy örüljek-e ennek, de azért inkább örülök (holnap jön a Tünde, könnyen beszélek…).

Szóval nekiláttunk, 3 tojásból csináltam csipetketésztát, nagy részét D. csipkedte, én meg próbáltam megakadályozni, hogy az alant cserkelő G. feje is tiszta liszt legyen (nem sikerült). Mint látható, a végén már a lábát is bevonta a mókába…még jó, hogy addigra elfogyott a tészta nagy része…

A végén annyi csipkedett lett, hogy már nem is paradicsomleves volt csipkedettel, hanem csipkedett némi paradicsomlevessel… de hát ha így szereti… Ezt azért a főzősuliban nem fogom reklámozni, hogy „ezt is én főztem!!!”…

Készült ellenben igazán finom tigrisrák is, fokhagymás vajjal (sőt, még „fokhagymajonézt” is csináltam…), a rákot D. nem volt hajlandó megkóstolni, de a pucolásban rendkívül lelkesen részt vett, szinte hősként tekintett az apjára, ahogy az hámozta sorban az állatokat. Csináltak együtt csokilávát is, úgyhogy desszertben sem szenvedtünk hiányt (nem, ezt sem kóstolta meg… ő egész hétvégén „pamamicsomos levest” evett… D-re ellenben ilyen szempontból büszke lehetek, egyformán lelkesen tolta a bébiételt, meg a fokhagymás rákot… nem is tudom, miért veszek én még egyáltalán bébiételt…).

Ja, és újra beizzítottuk a WII-t… van hozzá olyan játék, amit elvileg (a leírás szerint) 3 éves kortól lehet játszani. Gondoltuk, hátha. (10 év múlva meg majd azon fogok anyázni, hogy a gyerek nem szakad el a számítógéptől-videójátéktól…). Nos, mi T-vel marha jól szórakoztunk, ugráltunk a tehénnel (nem, Gabi, ez nem a nyögős ;-) ), meg lőttünk lufikra, de Dájí nem akarta kipróbálni, csak az instrukciókat adta, hogy merre menjünk- hova lőjünk … De hát kimenni nem lehetett, az építőkocka meg már uncsi nekik… így aztán mi játszottunk, ők meg nézték… bele lehet kötni a nevelésünkbe, az kétségtelen, de láthatóan mindenki jól érezte magát…

Ja, és amikor nem főztünk, akkor a Bébi tévé mellett Paprika tévét néztünk… Rachel Allen épp nagyon alkotott valamit, amikor Gábor veszettül elkezdett mutogatni a képernyőre, és kiabált: „Mama!!!!!”. Édes volt.

Egyformában

Teszkóba indultunk délelőtt…olyan aranyosak voltak a kölkök a kis egyforma cuccukban, hogy csak még… csináltam vagy 10 fotót, mert egyszerűen képtelenek voltak egy helyben megállni, mondom valamelyik csak jó lesz… ez lett a legjobb. Díjat nem fogok vele nyerni, az hétszentség.

D. alszik...de hol???

Mindannyian emlékszünk arra, hogy volt időszak, amikor mindenhol máshol érdekesebb volt aludni, mint a saját ágyunkban. Nekem konkrétan könnyű dolgom volt, sokáig hárman osztoztunk egy szobán a húgaimmal, akkor, ha jól emlékszem, néha ágyat cseréltünk, néha lecuccoltunk a padlóra egy takaróra… Nyáron, amikor kimentünk a Meseházhoz (Kaposhomokon volt egy kis hobbitelkünk, nem termett rajta meg semmi, csak a dinnye, volt egy almafa, oszt ennyi…ja, és sóska, meg spenót), akkor egy kiselejtezett ejtőernyőn aludtuk a legnagyobbakat délután, az erdő szélén…jó, mondjuk akkor már nagyobbak voltunk.

Amikor nem a padlóra hurcolkodtunk le, akkor vérre menő harcok folytak azért, hogy esetleg alhat-e valaki a ZÖLDön (így hívtuk a kanapét a nappaliban, és csak nagyon ritkán alhattunk rajta, főleg, ha betegek voltunk).

Hallottam azóta olyan gyerekről, aki egy papírdobozban aludt hetekig, mások a játéksátrat favorizálják, a gyermeki elme roppant kreatív. De nem gondoltam volna, hogy már most szembesülnöm kell ezzel a „gonddal” a saját gyerekemnél.

Még hétfőn történt, hogy a szokásos menetrendet követve 10 körül be akartam nézni Gáborhoz (minden este így van, bemegyek, betakarom, majd mielőtt megyek lefeküdni, akkor benézek Dávidhoz, ő kicsit ugye később alszik el, mint Gábor (na, erről is lehetne ám egy oldalt írni…mostanában minden este megy a kavarás, szomjas, pisilni kell, még egyszer mossunk fogat, nem álmos, nem akar aludni, még egy kis mesét akar nézni, satöbbi, néha fél tíz, mire elalszik….nem is értem, hogy bírja…), később kell rendbe rakni- teszem azt megfordítani, hogy ne a lába legyen a párnán, és a többi), és a szemem sarkából látom ám, hogy valami van Dájí ajtaja előtt… ismeritek azt az érzést, amikor egyfelé néztek- én konkrétan ugye G. ajtajára- erősen koncentráltok- én ugye arra, hogy halkan nyissak be-, és megláttok valami foltot, vagy mozgást, vagy valamit, és megáll bennetek az ütő…

Hát, hirtelen én is lezsibbadtam, odakaptam a fejem, hát látom ám, hogy D. jóízűen horpaszt az ajtaja előtt…

Feje a nagypárnán, dereka alatt a kispárna, lába alatt a zsiráfos kispárna… megágyazott ő magának, a lehetőségekhez képest megpróbálta magának a legnagyobb kényelmet biztosítani… Persze azonnal rohantam a fényképezőért (1. kép), majd amikor megvolt a kívánt fotó, visszatelepítettem az ágyába. Másnap reggel oviba menet kérdeztem tőle, hogy miért akart a folyosón aludni, erre közölte, hogy „mert én ott szeretek a legjobban aludni, és ma is ott akarok aludni”, úgyhogy tudtam, hogy ezzel még lesz egy-két körünk.

Este persze rákezdte, hogy ő kint akar aludni, én lebeszéltem róla, lefektettem, majd mentem tévézni. Kitalálható, hogy amikor 20 perc múlva elnéztem hátrafelé, már kint találtam félálomban… megbeszéltük T-vel, hogy végül is, néha alhat kint (márhogy addig, amíg mi nem megyünk aludni, akkor azért visszatesszük az ágyába), így aztán, mikor tegnap eszébe jutott, hogy kint akar aludni (tegnapelőtt valahogy bent maradt a szobában…csodálkoztam is), segítettem neki megágyazni (miután végeztünk, belefeküdt, és ő maga kérte, hogy fotózzam le (2. kép)…esküszöm.)… valahogy azt gondoltam, hogy majd ott legalább hamar elalszik…hát nem…ugyanúgy ment a variálás, úgyhogy ma konkrétan megtiltottam a kint alvást…nade nem állhatok a folyosón, amíg elalszik!!!!! Úgyhogy 2 perce készült a hármas számú kép…

Nos, nézzük a jó oldalát… megtanult szépen megágyazni.

Látogatók Itáliából

Hosszú idő után végre meglátogattak minket Nyuszi barátnőmék… valami hihetetlen, mekkorák már a gyerekek… Lilus komoly nagylány, Zalán meg kész férfi…

Nagyon jól jött ki, hogy Gábor, szokásától eltérően, bealudt a délelőtti séta alatt, nyomta másfél órán keresztül, így abszolút nem volt gond, hogy a délutáni alvásidő alatt tudtak csak jönni (kis jóindulattal útba esünk egyik nagymamától a másikig, holnap már indulnak vissza Olaszországba, úgyhogy ez volt az utolsó pillanat, hogy egy röpke talit összehozzunk). Az egyetlen bánatom az volt, hoval, hogy nyáron kimegyünk hozzájuk egy hétre (aztán persze úgyis majd Gábor dönti el a dolgot…).

Kaptunk ajándékokat is, adtunk is, mindenki örült mindennek, mi Nyuszival főleg annak, hogy tudtunk egy órát nyugodtan beszélgetni… közben Lili ugyanis tök jól lefoglalta a két fiút. Örülök azért, hogy Gábor sem az a feszkós fajta, számára idegen gyerekekkel is pikkpakk összehaverkodik… lassan kéne neki valami közösséget keresnem, nehogy leszokjon erről.

G.

Gábor rohamos fejlődésnek indult…bennem meg fejlődésnek indulnak a rohamok… basszus, mi lesz velem, ha ez már most így felmászik ide-oda??? Ma reggel már Dávid komódjáról szedtem le (fel kell másznia az éjjeliszekrényre, és onnan tud felkapaszkodni a komódra…illetve csak mától tudom, hogy fel tud, de ezek szerint fel tud…), épp a szekrény teteje felé igyekezett… Erről nincs fotó, mert inkább az életét mentettem, de ezt most, ahogy a fotel támlájára felmászva ott egyensúlyozik (és még a cumisüvegét sem teszi le…), ezt azért lekaptam. Igen, utána a gyereket is. Asszem bukósisakot szerelek a gyerekre most már tényleg…

Még a karácsonyi ajikról

Na, ezt azért megírom… mert van abban valami nagyon jó, amikor valaki úgy vesz ajándékot a másiknak, hogy tényleg átgondolja, hogy az illető minek is örülne, és nem „csak úgy” vesz valamit…

Hogy értsétek:

Tamás kapott a kollégáitól egy nagy ajándékcsomagot. Mivel aznap, amikor hazahozta, épp mindenki dögrováson volt, nem is bontotta szét, csak a celofánon keresztül kuksizta kicsit meg, konstatálta, hogy oké, fini dolgok vannak benne, majd örül neki, ha épp lesz ok örülni.

Aztán ugye jött a szenteste, az újabb betegségek, majd az utazás, csomag kint volt a garázsban a polcon.

Mikor jöttünk haza Párizsból, még a reptéren bementünk egy delikáteszbe, vettünk magunknak sajtokat, meg ajándékba ezt-azt (mondtam, ugye, hogy a városban nem volt alkalmunk vásárolni…ciki, de majd’ mindenkinek a reptéren vettünk kis meglepit…), és szintén magunknak- mert az ember ugye annak vesz a legtöbb mindent, akit igazán szeret, hehe- vettünk egy kis speckó mustár-válogatást..olyan jól nézett ki, hogy a nyálam csorgott, főleg az egyik szélső, rózsaszínes (lássuk be, elég guszta, ribizlis mustár)…

Erre tegnap délután (délelőtt Kláriék haza tudtak végül is menni, Imre jobban lett) T. mondja, hogy behozza a többiektől kapott csomit, nézzük már meg, mik is vannak benne.. Találtunk nagyon sok extra dolgot, ízesített olajat, vaníliát, zöldcitromos sót, gyöngyvirágos körtelekvárt, karamellát, koffeinmentes teát (mert ugye T. koffeinérzékeny), édességeket, tésztát, bort…éééés egy üveg extra mustárt… ránéztem, majd lekaptam a polcról a Párizsból hozott kis mustárokat. Igen. Ugyanaz. Komolyan, majdnem meghatódtam, mert mi ez, ha nem gondolatolvasás??? Köszönjük, fiúk-lányok!!! Ja, és én a vacsihoz ebből a kakaóporból csináltam kakaót magamnak. Állatjó. Köszike.

A betegség újabb áldozata

Mire hazaértünk, a gyerekek teljesen meggyógyultak (jó, már jól voltak akkor is, amikor elmentünk, de most már esznek is normálisan), ami jó, a rossz viszont az, hogy most meg Imre dőlt ágynak (gyakorlatilag szó szerint). Tegnap este, amikor megjöttünk, azt mondták, hogy ők hármasban (Klári, Kati és Imre, aki harmincadikán jött „erősíteni a csajokat, legyen férfi is a háznál”) ma kora délután hazamennek…na, ebből nem lett semmi, reggel Klári úgy jött le az emeletről, hogy Imrén kitört ugyanaz a vacak, nem is tud felkelni…úgyhogy indulás holnapra halasztva.

Ja, de azért tegnap este volt itthon is pezsgős koccintás az új év tiszteletére, persze Dávid élvezte a legjobban, mindenkivel hatszor koccintott, és szerintem teljesen felnőttnek érezte magát… Ma meg pogácsát sütöttünk, és végre elővettem a majd’ egy éve a szekrényben álló autó-motor-autópálya alakú szaggatóimat… Ezektől D. persze teljesen beindult, úgyhogy majdnem az összes tésztát ő szaggatta ki, pedig nem volt kevés… Nem csak Páriszban vannak jó dolgok, mi?

Párizs-negyedik nap

Eljött az új év… remélem, tényleg bejön az, hogy az ember azzal fog a legtöbbet foglalkozni egész évben, ahogy azt az évet elkezdte, mert akkor mi idén sokat fogunk utazni…

Tegnap este végül is hajnali kettő előtt valamivel indultunk vissza a szállodába. Jártak ugyan a metrók, legalábbis a vonalak egy része egész éjjel működött, de ritkásan, és pont ekkor indult haza a fél város- legalábbis mi így érzetük… olyan tömeg volt, mint amilyet a japán metrókon szoktak mutogatni, és hasonló stílben is szálltunk fel, mint ott… Azon röhögtem az egyik hapsival, hogy mikor mondtam, hogy nem tudok kapaszkodni, azt válaszolta, hogy szerinte nemhogy kapaszkodnom nem kell, hanem mind a két lábamat is felemelhetném egyszerre, akkor sem esnék el…

Mindenesetre fél háromra voltunk a szállodában, és közkívánatra meg is szavaztuk, hogy ma nem kilenckor indulunk az utolsó túránkra, hanem csak fél tízkor… mit ne mondjak, így is nehéz volt felkelni, nade várt minket a Montmartre…

Idézet a Wikipédiából:

„Igazi fénykorát a boldog békeidőkben (Belle-Époque) élte az 1880-as évektől az I. világháborúig. Írók, művészek, festők és népszerű mulatók negyede volt (a környéken élt például Dalí, Monet, Picasso és van Gogh); girbegurba utcácskáit falusias házak és kisvendéglők szegélyezték. Mára teljesen egybeolvadt a fővárossal, és beépült, de a régi legendák fénye ma is beragyogja. A párizsiak bizalmasan ma is Dombnak (Tertre) nevezik.”

És még ma is nagyon hangulatos, valóban… sok helyi festő alkot itt nap mint nap, és persze próbálják eladni a képeiket…Nekünk például sikeresen, teljesen beleszerettem egy aprócska képbe, amin természetesen szerepel egy Chat Noir is, mert anélkül ugye haza nem megyek…

Szóval megvettük, majd bementünk a Sacré-Coeur bazilikába, ami állítólag Párizs minden pontjáról látszik. Zarándokok ezrei keresik fel minden évben, a Notre Dame után a második leglátogatottabb nevezetesség. Tény ami tény, lenyűgöző épület, méltó befejezése volt párizsi utunknak…a bazilika után ugyanis a csapat összeszedte magát, visszazarándokoltunk a szállodába, pillanatok alatt a bőröndökbe hajigáltuk a cuccokat, és indultunk különbusszal a reptérre…A hazaút hálisten eseménytelen volt, a repülőn meg már alig vártuk, hogy lássuk a kölyköket (bár megegyeztünk abban, hogy pár napot azért még kibírtunk volna valahogy…).Valószínüleg életünk egyik legemlékezetesebb „kirándulása” volt ez… Köszönöm Cicuka, még egyszer!!!!!!!!