35. Nőként sem túl sok még, emberként még mindig lehet ilyenkor is hova „érni”, ha pasas lennék, akkor meg kimondottan a legjobb kornak számítana…
Azt mondom, hogy oké, ennél nem is kell, hogy jobb legyen nekem, de soha ne legyen roszabb!!!!!
És igen, nem vagyok rajta a képen, mert nálunk a fiúk fújják el az én gyertyáimat is…
És nem, nem bort kaptam Cicukától :)
10 éves balzsamecet…. Mer’ minek örülnék, ha nem ennek? ;-)
És (tudom, éssel nem kezdünk mondatot, de a zaklatott lelkiállapot miatt nem megy máshogy, mint kapkolódva) most is tudom, hogy Gábor is imáédni fogja az új szitut, hiszen látom, hogy kell neki a társaság, még tán jobban, mint Dájínak annakidején, hiszen születése óta tudja, hogy mennyivel érdekesebb az élet, ha vannak más gyerekek is a közelben (délutánonként ugye D, néha unokatesók, és higgyétek el, az utóbbi időben, ha délután mondom Gábornak, hogy „gyere, indulunk Dávidért”, boldogan sikoltva rohan a cipős szekrényhez, felkapaszkodik, és megpróbálja a lábára ügyeskedni a kiscsizmát… mert addigra már tényleg alig várja, hogy a kis pajtija hazaérjen.).
Szóval aggyal én ezt nagyon jól tudom, valamint azt is, hogy nagy látványos „nem akarok itt maradni, haza akarok menni az anyukámmal” jelenetre sem kell számítanom, nincs okom izgulni… ennek ellenére nem tudom másnak betudni az elmúlt éjszakámat, amikor is 38,5 fokos lázzal ébredtem éjjel fél kettőkor (miután persze az ovikezdéssel álmodtam), és nem is tudtam visszaaludni, mert rájöttem, hogy mégiscsak izgulok, ám hajnalra frankón még egyszer végigmagyaráztam magamnak a fentebb leírtakat, és gyógyszer-hűtőfürdő-borogatás-éjfélkor a kertben leszedett macskagyökér nélkül elmúlt a lázam…. És semmi nem maradt, nem fáj semmim, még csak hőemelkedésem sincs…mégiscsak lakik bennem egy paraanya valahol mélyen…
Naszóval: mind a két gyereket összeraktam, elindultunk, ott gond nélkül ment a vetkőztetés, majd először ugye mind a kettőt beküldtem Dávid csoportjába (ott van a gyülekező, és G. úgy vonult be Dájí kezét fogva, mint a pinty), majd mialatt pakolásztam, össze is jött annyi gyerek, hogy a bölcsisek átvonulhattak a saját óvó nénijükkel a saját szobájukba… G. olyan természetesen fogta Melinda kezét, és úgy vonult be a termükbe, mint aki előző életében ott lakott… utána kiválasztottuk a jelét (teknős lett… nyugi, nagyon édes teknős…), majd befutott Kriszta (a fő óvónénije), akivel megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha a gyerek már nem is látna engem többet, csak délben, és lévén, hogy 2 perc alatt itt vagyok, menjek csak haza nyugodtan… így tettem. Itthon nekiestem a kisfürdőszoba fugáinak a gőzös tisztítóval, közben a telefont a melltartómba rejtettem, mert mondom ott tuti megérzem, ha rezeg… jóvanna…
De nem hívtak… délre mentem, és átvettem a kis bölcsist, aki addigra ugyan olyan fáradt volt, hogy el is sírta magát, amikor meglátott, de különben azt mondta Kriszta, hogy tényleg nem volt gond vele… kicsit még nehezen bírta a sétát, de majd belejön (persze, hát én eddig ugye kocsiban tologattam, tényleg nem tudtam Neki edzést tartani, merthogy állandóan sár volt…).
Hazahoztam, lefektettem, el is aludt egy perc alatt… és itt jött még a mély víz, ugyanis nekem ma dokihoz is kellett mennem, utána meg főzőórám volt. A főzőórát már egy hónappal ezelőtt lefoglaltam, amikor még nem sejthettem, hogy G. pont ezen a napon debütál az oviban, lemondani nem akartam (Segal Viktort?????), a dokihoz is muszáj volt elmenni, úgyhogy egy hete lepacsiztam Tündivel, hogy kettőre jön, és amikor G. ébred, akkor már ő lesz majd vele… szegény gyerekem, nem elég, hogy délelőtt ovi, alvás után se az anyja megy be… de gondoltam, majd legfeljebb 18 év múlva lesz mit elmesélnie a pszichológusának. (Tudja, doki, asszem, azon a napon ingott meg a hitem….).
Úgyhogy miután kettőkor befutott Tündi, én le is koccoltam itthonról… és nem, nem hívogattam a Tündit, hogy hogy ébredt a babec (na, erről kell még leszoknom, nem babec már), doki után csak Tamást hívtam, hogy akkor ugye viszi haza Dájít, majd még egy telefont megeresztettem a főzés előtt, hogy minden okés volt-e… miután megnyugtatott, tudtam, hogy nem okoztam maradandó károkat… és olyan jól éreztem magam főzés közben, hogy ihaj… a mázsás kőnek nyoma se, itt az új élet, hallelúja!!!!
Ja, és ami még nagyon jó volt: a főzőóra elején még virágot is kaptam Timitől, a holnaputáni szülinapomra való tekintettel…meg is hatódtam rendesen…
Most kéne jönnie egy beszámolónak a főzögetésről, de asszem, majd megint összevonom a következőkkel, mert így sincs szerintem ember, aki ezt végigolvassa, és annál azért sokkal jobb volt az óra, mint hogy idezsufizzak róla öt mondatot…
És van olyan, hogy a legjobb szándék is „rosszul” sül el…
Ugye eddig minden évben megajándékozta egymást Luca és D.( természetesen a ajándékot egyenlőre mi biztosítjuk). Most kari előtt ők voltak betegek (meg mi), kari után mi (meg asszem ők is), újév, új betegségek (itt is, ott is), úgyhogy ajándékozás még mindig nem volt.
Tegnap aztán nyélbe ütöttük ezt is.
Még anno, amikor Lucának vettük együtt Dájíval az ajándékot a Tescoban, még jóval karácsony előtt, Dávid ugye ott ült a bevásárlókocsiban, és ahogy a csajos játékok közt keringéltünk, egyszer csak kijelentette, hogy ő akar egy pónit. Így. Egy pónit. Én nagyon röhögtem, ahogy elképzeltem, amint autók helyett pónikat tologat, és ez annyira megragadta a fantáziámat, hogy persze másnap telefonon Gabinak is elmeséltem, hogy mi a gyerek leendő hobbija.
No, jött a karácsony, betegségek, Lucáékkal összefutni esélyünk nem volt, (igen, mi Gabival órákat beszélünk naponta telefonon, de az azért más…és különben is, már olyan előfizetésünk van, hogy ingyen beszélünk, úgyhogy nemszólbe), póni feledésbe merült…egész tegnapig.
Bár… Gabi már többször mondta, amikor újabb és újabb betegségek miatt már tizedszer halasztottuk el az ajándékozást, hogy a csudába, mire oda jutunk, hogy megkapják, addigra már rég nem lesz aktuális…én rötyögtem, mivel nem is tudtam, miről van szó, mondtam, nem baj, majd ha D. kinövi, mire megkapja, akkor hordja G…
Szóval délelőtt össznépileg, a három gyerek, Bobó meg én kisétáltunk eléjük a villamoshoz, aztán hazajöttünk. D. átadta az ajiját, megkapta a sajátját, egy ajándékszatyrot, benne…igen, egy édi lila (direkt nem rózsaszín) pónit… hát, először is kijelentette, hogy ő nem ilyet akart, majd még el is sírta magát… az, hogy a szatyorban volt egy, az illusztrátor által a nevére dedikált gyönyörű verseskötet, már hangyányit sem izgatta… Úgy sajnáltam szegény Gabit is, mert ez akkor, kari környékén tényleg örömöt okozott volna D-nek, mostanra viszont el is felejtette, hogy mire vágyott… de hát a betegségekről senki nem tehet…
Még az volt a mák, hogy titokban Gabi hozott még valamit, amit aztán pluszban átadott: egy autópálya mintás szőnyeget, ami az oviban D. egyik kedvence, és Lucának a szobájában ez volt eddig, most kapott csajosat, én meg elkuncsorogtam ezt Gabitól. Először D. rá se nézett, mélyen meg volt sértve a póni miatt (talán úgy érezte, hogy a férfiasságát vonták kétségbe???), de aztán az apja jó taktikával nekilátott rajta autókat tologatni (a szőnyegen, nem Dájín), amihez először D., majd Luca is lelkesen csatlakozott… így aztán 10 perc múlva már senkinek nem volt semmi gondja…sőt, később bújócskáztak is, majd megint szőnyegeztek…a pónit meg felraktam a polcra, legyen szem előtt… két nap múlva D. megint akarni fog egy pónit….
Azért a két kicsiről is teszek ide pár képet, nehogy mellőzve érezzék magukat...
Örülök, hogy Bobóék itt voltak, olyan jól éreztük magunkat... van egy olyan érzésem, hogy pár év múlva ezek a kölkök tényleg nagy haverok lesznek, jókat fognak bandázni együtt (minket meg az Isten óvjon)... Végül is rábeszéltük ugye Bobót, hogy csak ma délelőtt menjen haza, ez így nekem is jobb volt, kicsit kevesebb időm maradt egyedül izgulni G. holnapi napján...
Miután az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy hogyan hívassuk meg magunkat vendégségbe, most elmesélem, hogy hogyan kell utána a kedves vendéglátóinkhoz behéderezni egész napra…
Először is, ezt csak azokkal a vendéglátókkal lehet megtenni, akik valamennyire kedvelnek minket, és rendelkezni kell hozzá pár darab cukipofa kiskölyökkel, akik rendszeresen alszanak ebéd után, viszont ha nem alszanak, akkor kellően nyűgösek.
Szóval ugye eredetileg az volt a terv, hogy délelőtt átugrunk Lilikéékhez, kicsit ott leszünk, megnézzük Hunort, akit nyár óta nem láttunk (ez a buli az Ő egy éves szülinapja volt egyébként főleg, mellesleg persze volt pár felnőtt szülinap-névnap), majd (miután letaroltuk az asztalt) a délutáni szuszra hazajövünk. Ehez képest elég hamar megszületett az ötlet, hogy miután a gyerekek aludtak egy-két órát, mejünk vissza délutánra is.
Isten bizony nem emlékszem, kinek jutott ez eszébe… lehet, hogy nekem? De hát mit tegyünk, tényleg jól éreztük magunkat, és ugye mivel fél 11re értünk oda, és délben indulnunk kellett altatni, olyan spontán jött, hogy jó, de délután jöjjünk vissza, hátha tudunk többet dumcsizni… Okés, tényleg lehet hogy én vetettem fel a dolgot, de mivel Lilike először azt próbálta leszervezni, hogy ne is jöjjünk el, pihenjenek le ott az aprólékok, ebből azt szűrtem le, hogy nem bánnák annyira… Az ott alvást elvetettük, mert igazából egyrészt nem akartam nagyobb felfordulást csinálni, mint amekkorát muszáj volt már addigra is (Hunor gyönyörű játszósarka eddigre már kicsit káoszos volt), másrészt meg tényleg 10 perc alatt hazaértünk. Úgyhogy tényleg az lett, hogy hazaugrottunk, aludtunk 2 órát, majd visszamentünk.
A képeken is látható, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Minden gyerek volt mindenki ölében, de érthető módon én főleg Hunort fotóztam, mert hát ritkán látom amúgy is… csuda kis kölök, és a családunk gyerekeire jellemző egyik legfőbb vonás benne is megvan: egy hangyányit sem idegesíti fel magát sem a tömegtől, sem az „idegenek”től, akik összevissza nyüsztetik.
Közben persze egész délután ettünk, Lilike és Rita nagyon kitettek magukért (azt a mákos sütit muszáj volt külön is lekapnom, mert feltett szándékom elkérni a recijét…marha látványos cucc, és nagyon-nagyon finom…ismeritek? Tészta, vaníliakrém, valami piskótaszerű tésztával készült mákos tekercs, megint vaníliakrém, puha tészta, kis krém, kakaópor… nekem annyira ízlett, hogy vagy 5 darabor betöröltem belőle, pedig van benne anyag rendesen..). A gyerekek játszottak sokat, ettek is sokat, és komolyabb gond nem volt egyikkel sem. Summázva: nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük :)
Aztán fürdetésre hazajöttünk, vacsival nem volt gond (mindegyikünk tele volt), lefürdettük a kölköket, elaludtak, mi meg WIIztünk. Tök jó volt. Annyira, hogy ma reggel gyorsan rá is beszéltem Bobót (oké, nem is kellett nagyon nyüsztetni), hogy ne menjen haza délután, hanem majd csak holnap reggel... ma délelőttre úgyis meghívtuk Gabit meg Lucát, lesz itt program, estére meg beterveztünk egy újabb WII csatát...
Tegnap délután eljött a Dédi, meg Apukám, hogy az unokákat abajgassák kicsit, közben mesélték, hogy a Lilike (Dédi húga) unokája ugye szombaton lesz egy éves, meg van még egypár ünnep mostanság, úgyhogy a Gyusziék is eljönnek Oroszlányból, esetleg ugorjunk már át mi is. Én kapva kaptam az alkalmon, sőt ma reggel hirtelen felindulásból felhívtam a Bóbit, hogy mi lenne, ha ők is jönnének, ő is nagyon megörült, majd mondta, hogy igazából az volna jó hogy őt meg Nándeszt még ma délután áthozná hozzánk Ricsi (mivel R. hétvégén suliba jár, ő tuti nem tud jönni), és akkor holnap mehetnénk együt… majd elnézést kért, hogy így meghívatta magát, mondom nehülyéskedj, örülök, viszont most akkor felhívom a Lilikét, és mindannyian meghívatjuk magunkat hozzájuk akkor holnapra… így kell vendégséget szervezni! Már hogy magunknak, hogy hova menjünk…
Mentségemre legyen mondva, hogy
1, sejtettem, hogy Lilikéék nem fogják bánni, hogy így beesünk
2, miközben ezeket a telefonokat bonyolítottam, közben már rongyoltam is a boltba, hogy az időközben kifogyott kakaópor helyet vegyek annyit, hogy egy dupla adag duplacsokis kekszet össze tudjak dobni
Az egyes pont bejött, Lilike örült, sőt, visszahívott 10 perccel a beszélgetésünk után, hogy Timi visított örömében, amikor újságolta neki, hogy hattal felcsapjuk a vendégek számát (jó, tudom, ebből 3 kisgye5ek, így könnyű népszerűnek lenni), a kettes pont viszont csak félig, mert miután G-vel hazaértem, és a majd’ egy kiló lisztet már bekevertem kakaóporral, cukorral, sütőporral, közben a másik két kezemmel bevágtam Gábor egyetlen overálját a mosásba, és el is indítottam a gépet, akkor jöttem rá, hogy tojást viszont nem vettem… márpedig kellene négy… még jó, hogy van egy aranyos szomszédasszonyom (nem, nem azért mondom, ő nem olvassa a blogot, néha igenis tudok érdek nélkül is szépeket mondani), akihez ilyen vészhelyzetben át lehet rohanni…
Kaptam tojást, megsütöttem 7 tepsi kekszet, közben még a gyerekorvos is jött, beadta a 18 hós oltást G-nek (és megörvendeztetett a hírrel, hogy ettől kicsit be is lázasodhat… már így is egy merő idegbaj vagyok a keddi bölcsikezdés miatt…még a végén lebetegszik, és fuccs a laza délelőttömnek…igen, ilyen mocsok vagyok), majd fél négykor befutottak Bobóék is… most megy a nagy játék, úgy tűnik, Nándesz is hamar felveszi a fordulatszámot, D. meg rettentően élvezi, hogy két kisebbet is egrecírozhat…
Dávid szövegel… minden napra jut valami :)
Még jó, hogy ha frissiben felteszem a Facebookra, akkor onnan már csak le kell gyűjteni :)
D. ma nem igazán strapálta magát fürcsi után az öltözéssel, konkrétan megen' ordítanom kellett... rákiabáltam, erre vigyorgó szemmel (esküszöm, vigyorgott a szeme!!!) rám néz:
-Jóvan, nem kell türelmetlennek lenni!!!!!
És az ember maradjon komoly....
(02.23.)
D. dobálta a kisautóit, és miután a tizedik rászólás sem használt, kicsit leordítottam a haját. Erre megsértődött, és bevonult a szobájába.
Két perc múlva jön elő, fenyegetően maga elé tartva egy játékrepülőt:
-Anya! Ha még kiabálsz, akkor lelőlek!!! Ha nem kiabálsz, akkor nem.....
(02.22.)
D. ugrál vacsi közben, T. rászól:
-Látod, a Gábor milyen szépen ül a helyén???
Mire D.motyogva, miközben visszatelepszik:
-Mert ő be van kötve.....
(02.21.)
Dáviddal imént néztük a "Kisvakond és a születés"t.
Apanyuszi elvörösödik az epekedéstől, erre D:
-Anya, miért lett piros?
- Hát- mondom- mert szerelmes lett, és aki szerelmes, az gyakran elvörösödik...
D. megfogja a pofiját:
...-Anya, én is piros vagyok?
-Miért, szerelmes vagy???
Suttog: -Igen...
-Kibe?
-Téged....
(02.18.)
Tegnap délután V.G. kiskorú fogta magát, bement a kisfürdőbe, kiborította a ruhákat az ottani szennyeskosárból, majd fogta a kosarat, és elcibálta a konyháig. Ott elborította, rámászott, majd bekapcsolta az olajsütőt….(a kép érthető okból nem a legjobb, de egyrészt muszáj volt valahogy megörökítenem, másrészt viszont nem nagyon néztem, milyen üzemmódba van állítva, csattint, kész, gyerek lekap, mielőtt még az ujjával ellenőrzi, hogy felforrósodott-e már…)
Ugyanezen gyermek ma délután fogta az étkezőszéket, odataszigálta a konyhapulthoz, felmászott először a székre, majd a pultra, és lefőzött egy adag kávét.( Nem viccelek. Jó, oké, a főző be volt kapcsolva, és ilyenkor persze világít az a gomb, amit meg kell nyomni, persze, hogy a világító gombot nyomkodja (ja, és közben ordít, hogy „ámpa, ááááámmmmpaaa!!!), és poharat sem rakott a kifolyó alá (de legalább az ujját sem), de akkor is…). Miután leszedtem onnan, a széket a helyére toltam, és hosszasan elmagyaráztam, hogy ez „nem”, majd elszaladtam átrakni a ruhákat a szárítóba… ez max. 5 perc. Ezalatt a gyermek fogta a széket, és a telefon elé tolta… ekkor már direkte’ lesben álltam a géppel, hogy lássam, most mi a cél (ott nincsenek forró dolgok). Hátkérem: levette a telefont, és a hátát lazán a falnak vetve csacsogni kezdett a kagylóba…halál édes volt, néha még szünetet is tartott, hogy képzeletbeli barátja is szóhoz tudjon jutni… és még gesztikulált is közben…Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor jött ez a bölcsi-dolog…
Jelentem, találtunk egy új párterápiás módszert!!! Nyugi, nem azért vágtunk bele, mert inog a házasságunk, véletlen volt, de szerintem működik. A múlt héten ugye vettünk a WIIhez új játékokat, és az új WII PLAY egyik fele olyan játékokat tartalmaz, amiket csak akkor lehet végigcsinálni, ha a játékosok összedolgoznak. Komolyan, mi azért nem vagyunk teljesen rutintalan játékosok, de némelyiket tényleg csak ötszöri próba után tudtuk megcsinálni…
A billegő labirintus, amin úgy kell végigmenni, hogy egyszerre kanyarogni, különben a pálya felbillen….ááááá
DE! 10 körös a játék, és összesen kétszer vesztünk csak össze közben! (egyszer azért, mert T. szerint direkt nem úgy csináltam, ahogy kéne, egyszer meg azért, mert szerintem rondán nézett, amikor valamit VÉLETLENÜL! elrontottam…. Ja, most nézem, hogy ezek szerint mindkét esetben ő volt a hibás… háháháhá…én csak a szimplán béna, amiről nem tehetek).
Közben rengeteget röhögtünk, és amikor végeztünk, megbeszéltük, hogy
1, egy Orbán-Gyurcsány menet ezzel a WIIvel lehet, hogy sokat használna az országnak,
2, valószínűleg minden ismerősünk sokkal többször veszne össze a párjával a 10. kör végére,
3, legközelebb, ha ténylegesen lesz valami feszkó köztünk, akkor előszedjük ezt a játékot, mire végzünk, okés lesz minden.
Éljen a WII.
Ma nagyon jó napunk volt: már a múlt héten kinéztük bevásárláskor a Kalandpark nevű játszóházat, hogy ezen a hétvégén családilag elvonulunk majd ide, had tombolják ki magukat a kölkök. Tegnapelőtt este D. még rá is kérdezett, hogy „anya, délután elmegyünk majd abba a játékosba, ami ott van, ahol a csöves kukuckát vettük???” (magyarázat: amikor megbeszéltük, hogy a héten ide jövünk, ugye épp vásárolni voltunk, és ilyenkor mindig gyorséttermes ebéd van, akkor épp KFC, aholis D. kedvence a kukorica, amit, ha izgatott, kukuckának hív…)
Úgyhogy meg sem tudtuk volna úszni, elmentünk a „játékosba”.
Nagyon-nagyon jó volt, mind a két gyerekem pikkpakk feltalálta magát, olyannyira, hogy gyakorlatilag egyetlen normális fotót sem tudtam csinálni, mert bizony mind a ketten kellettünk Tamással, meg az én két gyerekem úgy viselkedett, mint egy zsák bolha…
Én főleg Dájíval voltam, lévén ugye ő az „ügyesebb-mászósabb”, így nekem is aktívan végig kellett ugrálni-mászni az egész komplexumot… ne tudjátok meg, úgy aludtam én is utána ebéd után, mint az állat… marhára le lehet ám fáradni… ha csak a nagycsúszdát veszem, ami cca 5 méter magasról indul (ilyen felfújós csúszda), és oda köteleken kell felmászni, ami ugye egy négyévesnek pite (ráadásul én alulról kicsit tudtam tolni a popsiját, ha ellankadt), de azért én harmadszor már nem másztam olyan fürgén (és nem tolt meg senki hátulról). Legnagyobb sikere egyébként a bobocar- pályának volt. Itthon ugye „csak” egy bobocar van, na, itt mindkettőnek jutott saját, és halál boldogan (és álltai gyorsan) köröztek-versenyeztek.
Szerintem a jövő hét végén is eljövünk.
Este meg T. elment kártyázni-haverozni, és természetesen megint hozta magát a szabály, hogy ha egyedül vagy a kölkökkel, akkor valahogy jobban figyelnek rád (igen, van a betegséges szabály is, hogy amint Apa kihúzza a lábát, lebetegszik valamelyaik/mindkettő, de úgy látszik, van valami kilométer-határ, aminek meg kell lenni…)… olyan aranyosak voltak… a képen egyébként látható a vacsi utáni ejtőzés … G. észrevette, hogy maradt még kifli az asztalon, és vitt Dávidnak is…
A bölcsi leszervezve, elsejével kezdhet Gábor… főleg ugye, ha addigra
1, kigyógyul a maradék takonyból
2, nem kap el újabb betegséget
Én csak reménykedni tudok. Amilyen fura volt először a gondolat, hogy nem lesz itthon a csöpp delelőtönkként, annyira hamar bele is éltem magam ebbe… T. is örül, már bejelentette, hogy minimum heti háromszor szeretne villásreggelit, lehetőleg az ágyba… érdekes, mennyire más elképzeléseink tudnak lenni pár szabad óráról J))) De ezen ne múljon a házasságunk, ha villásreggeli kér, akkor villásreggelit kap… időmből majd kitelik J))
Ja, és ami még bölcsi-téma: Dávid is tök be van sózva már, minden reggel kérdezi, hogy ma már megy-e a Gábor, és látszik, hogy boldog, hogy ott lesz… minden nap elmondja, hogy Gábor a Némóba (Némo-csoport) fog jérni, és ha majd nagyobb lesz, akkor majd a Suzyba (ez a kiscsoport, ide jár most ő), és akkor ő majd már a Garfield-ba…. Minden reggel végigbeszélgetjük az ovi egész hierarchiáját…
És már most kezdi (legalábbis elméletben) elfogadni, hogy a Gábort hazahozom ebéd után, ő viszont ott alszik, és majd csak a szokott időben megyek érte…
Apropó, szokott idő: a szokott idő sokáig negyed öt volt. Max. fél öt. Mostanában viszont kénytelen vagyok egyre később menni… a héten minden nap azzal fogadott (sőt már ez régebb óta kezdődött, csak a héten csúcsosodott ki ennyire), hogy ő még nem játszott eleget, nem akar még hazajönni… így aztán mostanában öt után pár perccel érkezünk Gáborral…és még mindig ugyanezzel fogad… tényleg jól érzi ott magát ezek szerint… ma negyed hatra mentem, és végig aggódtam, hogy tán már ott sír, hogy hol az anyukám….fenéket…”még nem játszottam eleget…”. No comm.
