Szellemes

Ma volt a Halloween ünnepség az oviban, Dávidot az alkalomhoz illően öltöztettem (már egy éve megvettem Neki ezt a felsőt, és tök nagy örömmel készítettem ki reggel, erre olyan hisztit vágott le indulás előtt, hogy először mondtam azt, hogy nem is mehet oviba, ha ilyen süsü… vissza is mászott az ágyába ordítani, de aztán meggondolta magát 5 perc után… Ez használ legjobban hiszti ellen nála, ott kell hagyni, had ordítson… úgyis megunja.). Mivel jön a halottak napja, úgy volt, hogy Tamás meg Dávid holnap megy Balatonföldvárra kettesben, de aztán Klárival beszéltem délelőtt telefonon, mondta, hogy miért is nem ma mennek, mondtam, ha Tamás is rábólint, nekem semmi kifogásom ellene (volt némi alvás-elmaradásom), hívott is tamás, hogy látja ám, hogy kilököm szinte az ajtón, úgyhogy ma mennek… Épp sétáltunk a kicsivel, miután hazajöttem, összepakoltam D. cuccait, aztán 3kor jött is tamás, négy előtt elment a gyerekért, mondta, hogy épp majd csak beköszönnek… Na, jöttek negyed óra múlva, az én drága gyerekem kipattant a kocsiból, odaszaladt, hogy „anyuka, puszit”, én elolvadtam, de aztán rögtön indult is vissza a kocsihoz, hogy „megyek mamához, szia anyuka”…ennyit a ragaszkodásról. Elmentek, én lerendeztem a kisbabát, majd szexésnyújorkba fojtottam a magányomat…megnéztem vagy 6 részt… és most ima, hogy a kisbaba ne pont most ébredjen fel éjjel, úgy kialszom magam, mint állat…

Torna

Megkértem Vikit meg Krisztit, hogy csináljanak pár fotót az oviban napközben, had villogjak… ma épp torna volt nekik látszik, hogy mindegyik mennyire szereti…. Csuda arik, nem?

Nasitányér

Régen is szerettem vacsi után, amikor leülök a net elé, és olvasgatok (újabban blogmánia van, vagy 20at olvasok rendsteresen), még majszolgatni valamit. Ez akkortájt főként egy kis keksz volt, vagy sajt… kinyitottam a hűtőt, vagy belenéztem a csokis-kosárba, és vaciláltam, hopgy most akkor mit is??? Édeset? Sósat? Nos, ez a probléma mostanság megoldódott, ugyanis D. mindig hagy valamit a vacsijából, így azzal szoktam a kanapéra telepedni, vagy esetleg még hozzáteszek kicsit a mi kajánkból… (nem röhög, az étvágyam mindig is jó volt). Aztán ma azért már én is röhögtem, hogy mivé fajult a nasitányérom… Szusit rendeltünk vacsorára, és amikor valami ilyen „durvább” kaja van, amiből nem biztos, hogy D. is eszik, akkor Neki külön adok olyasmit, amit biztosan szeret, és miközben azt eszi, úgy próbálok Neki adni a miénkből (megkérdeztem, kér-e halat, erre közölte, hogy nem kell fis…natessék). Lényeg, hogy egy fél virslit meghagyott, és miután elvittem aludni, szokás szerint fogtam a tányérját, hogy eltüntettem a maradékát, de még volt pár nagyon guszta szusi is a tálon, meg pár darab polip, mondom még abból is bekapok párat… Aztán amikor a szójaszószt csöpögtettem rá, és az összefolyt a kecsöppel, na akkor tört ki belőlem a röhögés….meg a fotózhatnék persze….ilyen egy anya nasitányérja… Az ilyen volt-ilyen lett kajaképek mellett azért nem bírom ki, hogy ne mutassam meg, hogy hogy készül a gyerek halloweenre: ezt a pólót adtam rá, kérdeztem, mi van rajta ( én a denevért akartam hallani), erre közölte, hogy „koponya”. No comment). Még egy: az imént Tamással ülünk a kanapén, a bébiőrökből csak a süket csend hallatszik, látszólag teljes a nyugi…egyszer csak a nagyfürdőben lehúzzák a vécét… mi meg csak néztünk egymásra… Dávid már simán kioson, levetkőzik, belepisil a bilibe, kiönti (általában a nagy részét a klotyóba, kevesebbet a földre) és lehúzza… rettentő büszkék vagyunk… tud pisilni… Hogy azt mikor fogja megérteni, hogy ehhez nem kell teljesen levenni a pizsialsót-pelust sőt a zoknit is, az még kérdéses, de 10 perc harc árán újra fel lehet öltöztetni, és visszafektetni… Mindegy, a szándék a lényeg, és az akarat. Ő meg szeret önállósdoni, és ez a lényeg.

Töklámpás

Íme az általam kreált töklámpás. Nem mondom, elég vicces volt a tök beszerzése, ugyanis olyat kellett választanom, amit be tudtam rakni a babakocsi kosarába, mert kézben elég nehéznek tűntek… Röhögött a zöldségesnél a csaj rendesen, ahogy paszíroztam, de végül ez befért jól, itthon aztán a kalapját még délután levágtam, kikanalaztam a belsejét, majd elmentünk Gáborral Dávidért. Ott persze megint sztárolta a töklámpást, mondtam Neki, hogy siessünk haza, kint várja egy tök a teraszon, csináljunk belőle ilyet. Erre persze mondta, hogy „tüzet is!!!”, mondom az is lesz benne… tiszta transzban volt… én meg pánikban… sose csináltam még ilyet, és az még oké, elsőre felrajzoltam a kivágandó részeket, de ekkor a gyerek úgy döntött, hogy az ölemből akarja nézni, ahogy kivágom a darabokat, sőt, Ő akarta kiszedni őket. Nos, egy ilyen tök cefet kemény… és úgy vágni ki belőle darabokat, hogy közben a gyerek odanyúkál, nos, kemény volt (a tök).

De aztán elkészült, szép lett, tettünk bele tüzet…megérte.

Pláne, hogy utána D. segített hálából fürdetni Gábort… csuda jelenet volt…

Orrszívó

Régen, mikor még csak vártam Dávidot, és elkezdtem olvasgatni a netet ezügyben (élő kisbabát előtte összesen tán hármat ha láttam), az első, amitől infarktusközeli állapotba kerültem, az a porszívós orrszívó volt. Mindegy, félelem ide vagy oda, venni kell, hát vettem. Meg voltam róla győződve, hogy a gyerek agyát is ki fogja szívni az orrán keresztül, de aztán összeberheltem a porszívóval, kipróbáltam magamon (az apja is, igen), és rájöttem, hogy franyesz kis cucc. A következő megpróbáltatás az volt, amikor „élesben” is be kellett venni, bár hálistennek Dájí ritkán volt náthás, meg hát egy háromkilós nem nagyon tud tiltakozni… aztán eljött az idő, amikor már le kellett fogni, mert ordítva-rúgkapálva tiltakozott… gyűjtöttem a tippeket, hogy hogy is van ez, és bizony azon kaptam magam kisvártatva, hogy simán ráülök D. mellkasára, magam alá gyűrve mindkét kezét, és úgy tuszkolom az orrába a csövecskét (és közben még néha ordítottam is vele, hogy hagyja már….csoda, hogy még szóba áll velem). Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a gyerek azért ordít, mert Ő AKARJA CSINÁLNI… és apám, megtanulta! Profi! (Mondjuk most azt játszuk, hogy a „cicákat” kell kiszívni, és ahány cicát kiszív, annyi szem gumicukor-vitamint kap (ezúton is köszi Nyusziéknak a csont alakú vitaminokért, meg a kutya alakúért, meg az összesért). Tudom, hogy vitathatóak a nevelési módszereim, de ez legalább műkszik, és nincs ordítás. Legfeljebb újabb cukrokért…). A mai fotón látható még egyébként Dájí egyik műve (közvetlenül Némó, a totemállat felett látható. Az összes kis biszbaszt saját kezűleg ragasztotta fel az elmondások alapján), az óvoda Halloween-be öltöztetett aulája, különös tekintettel a töklámpásra, ami rögtön előrevetíti, hogy holnap mivel fogom tölteni a délutánomat (igen, töklámpást csinálok…nem akarok lemaradni, mer’ eccer tényleg nem jön haza a gyerek), és látható a magyarázat arra, hogy miért a Tamáshoz mentem hozzá (kézműves bonbon, hétköznap, „csak úgy” (bár kicsit ront az aji értékén, hogy Ő is falja, nem csak én)).

Apukája...

Dávid újabban néha nagyon érdekesen viszonyul az apjához: egy csomószor mintha ott se lenne, ha megkérdezzük, hogy kivel akar enni-mesét nézni-játszani Apával vagy Anyával, thatakkor kilencven százalékban engem választ, és néha kimondottan mintha meg lenne rá sértődve valamiért (hozzáteszem, mostanában csórikám (márhogy a férjem, igen) nagyon sokat melózik, sokszor csak fürdetésre (vagy addigra se) ér haza, és nálunk álltalában nem ez volt a megszokott). VISZONT: mindennek, mindenkinek van újabban APUKÁJA ( a fotón éppen a nagyobbik versenyautója játssza a büszke apa szerepét, .

Amikor autózik, kiválasztja valamelyik autóját, majd a kupacból túr hozzá egy hasonlót, ami csak méretében tér el az előzőtől, egymás mellé teszi őket, és magyarázza, hogy az az apukája. Mint ma elmondta lefekvéskor, a Hold meg a csillagok apukája. A nagyobb kutya a kisebbnek az apukája. Anyukája sose semminek nincs, csak apukája (jut eszembe, tesója sincs semminek… mindegy, emiatt fájjon G. feje… ). Fura, nem? Mindenesetre Tamással megbeszéltük, hogy lehetőség szerint majd megpróbálunk több közös programot csinálni, főleg olyat, amit ők kettesben tudnak csinálni…

Egyébként meg, ha már apukája… ma tök jót röhögtem Apukája lazulásán. Ugyanis régen Ő volt az, aki amikor itthon volt, állandóan pakolta össze a szétszórt játékokat… Én ugye már régóta csak a gyerek esti lefekvése után voltam erre hajlandó (vagy akkor se), de Ő kitartó volt…. Hát, azért mostanra már benne is lecsenghetett a dolog (meg hát ugye ahogy Dávid nő, úgy nő az autókészlete is, amit minden nap mind egy szálig elő kell venni, ki kell borítani, össze kell törni…), ma ugyanis, amikor Dávid eltávozott az ebéd utáni kis szuszkájára, már nem állt neki a dobozba a dolgokat… Elmondta az egyik mindennap szajkózott mondatomat („amint felkel úgyis kupit csinál azonnal, a fene se fog napközben pakolni, majd este”), majd nemes egyszerűséggel megragadta az egyik felmosófát, és ösvényt kotort a káoszba… majd amikor észrevette, hogy röhögve fotózom, elégedetten mosolygott… így látszik egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy igazán APÁVÁ vált: már észre sem vette, hogy az előtte egy órával frissen-tisztán magára öltött pólóját úgy lehányta a kisbaba büfiztetés közben, hogy még…

A vásárlós és az édibédi

Hiába no…a gyerekemnek a génjeiben van a vásárlás lekódolva. Mentünk ma a Decatlonba, merthogy ugye melegítőgatyából sose elég a gyereknek (erre neki csak egy vízhatlan kantárosgatyát vettünk, viszont nekem 4 alsót és egy felsőt… jóvanna, az én méretemben nagyobb volt a választék…egyébként tényleg: minden mérethiányos volt, pedig azt mondta a kiccsaj a kasszánál, hogy a mai kamionról már minden ki van pakolva… és még messze nem volt dél…na mindegy), úgy megragadta a bevásárlókosarat, mint aki azzal a kezében született. Igaz, azután hamar átnyergelt egy rollerre, amire viszont még nem tud szabályosan felmászni, csak a két lába közé kapja, és úgy rohangál vele…. De azért csuda aranyos volt.

A Gábort meg most csak azon apropóból fotóztam, mert ahogy néztem alvás közben, ismét elfogulatlanul megállapítottam, hogy mintha egyre szebb lenne…..

Dávid produkálja magát...

Ma reggelre Gábor keresztbefordult az ágyában…úgy látszik, megunta a forgóját, pedig minden este arra alszik el, és általában mindent el is mesél az állatoknak, amik rajta lógnak… most más perspektívára vágyott… Dájínak meg, mint a fotókból is látszik, most a Nagyi az isten… Dávid igazságosan még Gábor cumijain is megosztozott vele, valamint a kinyalhatós tálon, ami a sütisütéskor keletkezett (múlt hétvégén a TvPaprikán láttam egy recit, egy Pavlova-tekercs mascarponés tejszínhabbal és málnával töltve…nyálam csorgot, Tamás levadászta a netről a recit, Gugli lefordította, és megsütöttem…olyan jó lett, hogy most a Klári tiszteletére –hehe- újra megcsináltam, annyi változtatással, hogy csináltam egy csokihabos verziót is), voltak nagyot sétálni-bringázni, és egész nap produkálta magát…ééééédes. Este aztán úgy evett, mint egy kocsis (csak a kocsisok nem malackodnak ekkorát), a sütiből is berámolt egy nagy szeletet (én négyet -ehhe) majd bemutatta, milyen az, amikor ravaszul néz, és mintegy félórában előadta az ujjacskáját felemelve, hogy „ebéd UTÁN kell aszó”… alig bírtuk lerakni… Minden nap ez van újabban… Ő csak ebéd után alszik szerinte… az, hogy vacsi után is kéne, már sok neki… de eccer mindenki kidől, még az ilyen virgoncok is…

Vásárolok

Ma nincs ovi, merthogy péntek amúgy is ünnep, és mostanra raktak be valami tanár-továbbképzést. Tamás úgy döntött, hogy akkor ma Ő sem megy dolgozni, elleszünk majd itthon, meg szóltunk Klárinak is, hogy jöjjön el, ha van kedve (először az merült fel, hogy menjünk le a Balcsira hozzá, de Tamás azt mondta, hogy ha nem baj, akkor Ő most nem vállal plusz autóutakat, eleget megy mostanság). Nanáhogy volt, aminek már csak azért is örültem, mert az előző hűvösebb napokban rájöttem, hogy -eléggé el nem ítélhető módon – a Balázs-Dávid-Máté baba triumvirátus mindenik tagja meleg-illetőleg langyos időben hordta a 62-68as méretet- ergo nem nagyon vannak meleg rugik! Hallelúja! Mehetek vásárolni!

Mivel időközben persze Tamásnak beraktak délre egy értekezletet, felhívtuk Klárit, hogy ha nem baj, akkor a megérkezése utáni 5. percben mi lelépnénk balfenéken… Ő már a buszon ült, de megnyugtattam, hogy Tamás meg D. kimegy elé, ne villamossal jöjjön, így azért azt meg tudjuk várni, míg az utazós nadrágját bababiztos gatyóra cseréli.. Még jó, hogy úgy szereti az unokáit…

Na, szóval vásárolgathattam: nem vagyok nagy plázacica, az tuti, de azért a vesztendben régen elég jól kiismertem magam. Mostmeg???? Mint a gólyf**s a levegőben…

A c&a hamar megvolt, ottan betankoltam, de nem találtam bundás overált, viszont találtam egy új gyerekboltot, ahol vettem gyorsan három macimintás lepedőt (mer’az köll), aztán irány a Next, ahol drágáltam az egyébként gyönyörű, hófehér pihepuha overált, majd miután a térkép (meg félórás kalézolás) segítségével megleltem az alagsorban egy kis eldugott üzletet, ahol majd’ ugyanannyiért akart adni a csaj egy sima kis zöld együttest, visszamentem, és egy halom cuccal együtt megvettem a kis fehér csodát.

Mikor Tamás végzett, és begyömöszöltem a kocsiba a 20 kiló rucit, együtt elmentünk a Culinaris-ba, ahol kicsit megőrültem, beújítottam kétféle új lisztet (mézes-magos, fokhagymás-paradicsomos), meg egy rakás finomságot, amiből olyan „hideg vacsi” lett, hogy ihaj… a nagyobbom sztem’ előző életében tuti kisherceg volt, mert az egyébként általában finnyázva kajoló kisfiam úgy tömte magába a bagellt kacsamájpástétommal, hogy majdnem megfulladt…

Kérdés

...bár költői:
hogy tudja egy kisbaba a pocakját összetojni????