Pillanatkép...

Bár a szerencsétlen csiga tuti többnek érezte...

G. mászik, D. fal

Az ilyen napokat, mint a mai, na, ezeket kéne sokszorosítani…

Ugyan nem írtam, de a múlt héten D.t szerdán haza kellett hoznom az oviból, mert nagyon köhögött, másnap megnézettem a dokival, mondta, hogy semmi komoly, de pár napig legyen itthon, mert ezt mégiscsak valami vírus okozza, ne fertőzzünk meg már másokat, ha nem muszáj. Nagyon jól elvoltunk csütörtökön meg pénteken is, segített, hogy kint is lehetett játszani, de úgy egyébként is, nem volt balhézós kedvében egyik sem… Na, tegnap aztán meglett ennek a böjtje, mert a gyerek nem akart oviba menni, volt is egy kis harcunk reggel, de végül is ott maradt. Délután persze, amikor mentem érte, már az úton mondta, hogy „este ebédezünk (vacsora… de az étkezések szerinte mind ebédek), aztán aaaaszunk, aztán megyünk oviba”… Mondom, azért remélem nem baj, hogy velünk is el kell tölteni egy kis időt, ugye? Naszóval, ma csont nélkül vonult reggel, ami azért az én napomat is eléggé meghatározza, ha Ő jó kedvű, én is az vagyok. Mondjuk lehet, hogy az is segített, hogy ma a tojásfestés volt nekik a progi, vittük is kis zacskóban a főtt tojikat, és egész úton erről lehetett beszélgetni, hogy milyen jó lesz, stb…

Sütött a nap szépen egész délelőtt, gyönyörű idő volt, és lehet, hogy ez sarrkalta Gábort arra, hogy végre „lépéseket tegyen” a mászás felé… Olyan aranyos volt, ahogy küszködött, marhára koncentrált, emelgette a fenekét, kurjongatott… Csináltam egy videót is, csak az a baj, hogy akkor mér a szőnyeg szélénél volt, és persze a végén orra esett a kőre, így a vége nem az igazi, így megtartom a családi albumba, de a képeken is látszik a lényeg…

Délután már eleve úgy indultam a kölökért, hogy ha lesz kedve, akkor sétálunk is egy nagyot. Boldogan mutatta a tartóban lévő két foltos gyönyörű szép festett tojását, én halálra dicsértem, majd nekivágtunk a sétának. Először bementünk az útba eső pékségbe (nagy örömömre végre forgalmazzák ott is a Cserpes joghurtokat, imádom), vettünk vaníliakrémes és kakaós csigákat…

Na, D. először kért egy vaníliásat, 2 perc alatt betömte. Mondom gyerekem, nem volt uzsonna az oviban? De, volt. Ettél ott? Igen. Kérek még. Jó, hát miattam aztán egyen, kapott. Megevett még egy vaníliásat félig, meg egy kakaósat teljesen (ezek olyan tenyérközépnyi méretűek, nem túl nagyok, de azért nem fornetti-szintűek). Időközben odaértünk a zöldségeshez, ahol a lánynak boldogan mutogatta a festett tojását, majd félig direkt odakoccolta a répás ládához, persze eltört a héja… Na, mondom jön a hiszti, hogy mért tört el, de nem. A legnagyobb lelki nyugalommal nekiállt megpucolni, majd betömte a fehérjét (a fehérjét eszi csak, a tojás „puhájának” hívja), a sárgáját a kezembe nyomta, majd irány haza. A zöldséges lány is jót vigyorgott, ahogy a markomból eszem a sárgáját, de mifenét tegyek, kidobni nem akartam…

Elindultunk hazafelé, öt percen belül a kerítésen megkoccolta a másik tojást is, azt is elfogyasztottuk… Én ennyit enni a gyerekemet tán még nem is láttam…És ezek után még vacsit is kért!!! Tükörtojást… (nem én mondtam, hogy azt egyen, azt kért…).

:)

Gábor hivatalosan is reklámarc (reklámpopsi) lett :)

Meglesznek ám visszamenőleg is a bejegyzések, csak jó szokásom szerint utólag, és ezt most muszáj volt...

Miért ne vegyünk drága melltartót

Már több, mint két hete újra felmerült D. részéről a kérés, miszerint „nem kell pelus aaváshoz! Pisilni kell, akkó’ szólok a bébiőrbe: Anyuka, pisilni kell!!!”… Kicsit ravaszkodtam, és a lepedője alá becsempésztem két utazó-pelenkázóalátétet, mondom, ha baleset lesz, akkor a nagy részét legalább felfogja, de nem volt rá szükség azóta sem!!!!! Kijelenthetjük, hogy vége a peluskorszaknak, és tényleg, most is bejött az, hogy nem kell erőltetni, nem kell beledumálni a gyerekbe semmit, jelzi, ha kész a dologra… Iszonyatosan büszke vagyok rá…. Ja, és a színészi képességei is fejlődnek: tegnap este a kádban pacsált, persze ment a buborékozó is, és túl nagy volt a csend, így benéztem… és rajtakaptam, ahogy az oltári mennyiségű képződő habot kotorja ki a kád szélén… hoztam a fényképezőt, a villanásra persze felkapta a fejét, majd közölte”Anyuka, kiefolyt”, és sajnálkozó képet vágott hozzá… (csak megnyugtatásul: a víz nem volt olyan nagy, tényleg a hab ilyen magas, nem fog megfulladni). Egyébiránt Gábor is alakított ma. Múltkorjában eljutottam vásárolni, és vettem igazi nőies melltartókat is… Miután mindkét gyereket leraktam, levettem a pólómat, merthogy G. kicsit leköpte addigra, és még néztem is magam a tükörben, hogy mennyivel másabb azért így, hogy nem szoptatós-kinyúlt cucc van rajtam, hanem egy igazán szép darab (nem lesz fotó!!), és illegettem magam egy kicsit T. előtt is… Jó érzés volt, na. Egyszer csak G. felsírt, beszaladtam megnyugtatni.. Felveszem, erre az én kisfiam nemes egyszerűséggel belehányt az új mellti dekoltázsába… erről ennyit. Erre jó lett volna a régi is…

D. cipői, és az élelmes hangya

Dávidnak mostanában már kimondottan megvannak a maga kis szokásai, amikhez makacsul tud ragaszkodni, és ez nekem általában nagyon tetszik, bár nem mindegyikkel könnyű megküzdeni.

Fontos szeánszai egyike, hogy reggel, amikor felkel, kell neki egy üveg kakaó, amivel betelepszik a hintafotelbe, és fél órán keresztül nézi DVD-ről a Tom és Jerryt, ez kizárólag pizsamagatya és zokni nélkül, betakarózva az igazi. (Hála a netnek, be tudtam szerezni dvdn az összes tomésjerrit, lemezenként 60 rész, így én se hülyülök meg unalmamban, mivel Gábor etetése ugyanerre az időpontra esik, így én is kénytelen vagyok ezt nézni…viszont a távirányítót csak én tudom kezelni, így aztán nem megy 3-4 alkalommal ugyanaz a rész.). Amíg ez meg nem volt, nem is nagyon lehet hozzászólni. Ha megunta, és/vagy elfogyott a kakaó (ami egyébként csak nevében kakaó, igazából erdei gyümis ízesítésű szójatej), akkor beszélhetünk a felöltözésről és az oviba indulásról.

A ruháit szereti Ő kiválasztani (valahol olvastam, hogy fejlesztő hatású lehet, ha Ő hozhat meg hasonló döntéseket, fel is ajánlottam a lehetőséget, hogy választhat magának göncöt…eleinte minden fiókból mindent kiszórt, majd választott, de ugye a kiszórt cuccokat nekem kellett visszapakolni…na, ezt 3 napig bírtam, aztán úgy voltam vele, hogy majd fejlődik máshogy, én utálok ennyit hajtogatni, azóta úgy van, hogy előveszek 2 alsógatyát, abból választhat, majd 2 zoknit (az egyik nagyon megy az alsógatyához, a másik abszolút nem, és rá is bök általában a passzolósra), abból is választ, ugyanez van a trikóval, felsővel, gatyával), felöltözni még nem nagyon tud egyedül, bár próbálkozik, mosdás, indulás.

Na, újabban itt jelent meg egy új vonás: régebben imádta az ÚJ dolgokat. Ha volt ÚJ alsógatya, akkor nem is kellett választani, ha valamire mondtam, hogy az az ÚJ, akkor az kellett, és pont. Pár hete az apja vett neki egy menő farmert, örömmel vettem elő másnap, de a boha istennek se akarta felvenni. Majd’ egy hétbe került, hogy felvegye (minden reggel elővettem, de mindig a másik gatyát választotta), akkor viszont örült neki, azóta hordja. Ugyanez volt alsógatyával is már, meg a vékonyabb sapival (még mindig a „senyeautós” bélelt téli sapiban ment, már 15-16 fok az átlaghő odakint, már az óvónő is mondta, hogy vigyek már be vékonyabb sapit…). De a legdurvább a cipőkérdés. Van 2 bakancsa, amiket felváltva hord, valamint egy vadiúj sportcipője, amit még ősszel vettünk jó áron, hogy majd tavaszra jó lesz… Kijött ugye a meleg, elővettem a dobozból a cipőt, ráadom, ordít, hogy nyom, fáj, Ő a bakancsban akar menni… tök ciki volt, kint tombol a jó idő, a kislányok már harisnyában-szoknyában járnak, az én gyerekem meg a tavaszi gatyához is bakancsot hord… de esküszöm, elhittem, hogy a 23as cipő kicsi (a bakancsok is 23asak, de mondom hátha azok még azért jók, mert már kitaposta őket), mondom az apjának, hogy el kell menni új cipőért, mert a gyerek kinőtte azt, ami van. Oké, itt volt a Klári, vigyázott G.re, elmentünk a cipőboltba, ahol is először 24-es cipőt próbáltunk, de már ránézésre is nagy volt, felvéve meg depláne… a 23-as volt a jó, még abba is nőhet a gyerek, ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy át lettem rázva… mindegy, vettünk egy sportcipőt (az otthoni sötétkék, így egy fehéret, fő a változatosság), egy kintibentit (amiben rohangászhat otthon, a kertbe is megfelel, bentre se túl meleg), meg egy pasis bőrcipőt farmerhez. Na, másnap reggel előhoztam a bőrcipőt….mi lett??? Hiszti. Hogy Ő azt nem akarja, mert nyom…elöl volt a múlt héten kicsinek kikiáltott sötétkék is, felkapta, és tuszkolta a kezembe, hogy „anyuka, ez akajom!!!”…ráadtam, kérdeztem, nem nyom? Nanáhogy nem, „pont jó”…És boldogan ment benne oviba…kíváncsi vagyok, hány nap múlva veszi fel a többit…

A jó időnek viszont hátránya is van: megjelentek a hangyák. Évek óta küzdünk velük, inkább kevesebb mint több sikerrel, fújunk, csapdázunk, de ezeknek apám semmi nem árt… Mondjuk nem csoda, D. előszeretettel rohangál kajával a kezében, és mivel elég kicsi, örülünk, ha eszik, így ha a kanapén rágcsál, akkor ott rágcsál, mindegy, csak egyen.

Minden nap porszívózok, felmosok, és remélem a legjobbakat. De ma leesett, hogy kevés…. Tegnap este szokás szerint ugye a laptopon néztük az esti mesét, közben, hiába vacsizott már, D még egy fél zsömit elmajszolt. Örültünk, hogy jó az étvágya. Ma délelőtt akarom megnézni a leveleimet, laptop felnyit, nézelődök, egyszer csak a H betű alól kinyúlik két csáp, tapogat, én csak nézek bután, majd előjött a csápok gazdája, egy izmos kis hangya, hátán egy apró morzsával…őőőőőőőőőőőőőő……..

Újabb dumák

Tolja veszettül az autóit, de nem gyengén ám, hanem teljes súllyal ránehezedve… persze szegény kiskocsi előbb-utóbb ezt megelégeli, kerekeit eldobja, szétnyaklik, eltörik….
Erre D. megfogja a fejét, ingatja, és sopánkodik: „Ajjaj, nagy a baj…”

Mostanában, bármikor valamit tiltok, sírós hangon dafke is mondja, hogy „de szeretnék/szeretném….”, legyen az csoki, idő előtti fürdés, késői kakakó, korai játék, bármi…
"De szeretnéééék kakaót, de szeretnék játszani, stb…”.
Ma az apja kupászkodott a kertben (gyümölcsöst csinált...hehe), D. cefetük érdeklődött az ásó iránt, egy idő után T. megunta, és elzavarta. Dájí jön be a konyhába, és panaszolja, hogy nem szabad neki az ásóval játszani, mondom nagyon helyes, erre persze jött a „miért?”, mondom azért, mert megsérülsz…erre Ő: „De szeretnék megsérülniiiii!!!!!!”

Folyadék

Dávid a szülinapjára kapott egy olyan autópályát, amihez tartozott egy kisautó, meg egy vizes tartály. A tartály a pálya tetőpontján helyezkedik el, meleg vizet kell beletölteni, és amikor a kisautó elhalad alatta, akkor ráömlik a meleg víz, amitől az addig sárga kisautó piros lesz. (azt most nem részletezem, mennyire örülök neki, amikor a gyerek ezzel játszik a nappaliban…a víz persze fröcsög, meg kiborul… és még nem mondhatom azt, hogy ezzel kint játsszon, mert nincs annyira jó idő… mindegy, azóta legalább tényleg enni lehet nálunk a padlóról, hála a napi többszöri feltörlésnek… és most először remélem, hogy a gyerekem hű marad önmagához, és hamar ráun az új játékra… és végül is egy szavam se lehet, mert igazság szerint az utóbbi pár napban a színváltós kocsi főleg a fürdőkádban jut nagy szerephez.).

Ez a színváltós dolog rettenetesen tetszik neki, így aztán azóta beszereztünk még két ilyen színváltós autót, nagyon ragaszkodik hozzájuk. Viszont… kicsit nehéz neki megmagyarázni, hogy nem minden színváltós. Megyünk az úton, lát egy sárga kocsit, és kérdi: „ha betesszük meleg vízbe, akkó’ pios lesz??????”… és akkor az ember magyaráz, hogy nem „miért”, mert nem olyan festék van rajta, „miért”, mert ahhoz speciális festék kell… (mondjuk ez a szó, hogy „peciájis”, ez nagyon tetszik neki, nekem meg az, amikor ezt nyilvánosan is használja, és az emberek meg csak néznek)…

Ma aztán már nem is magyaráztam, csak röhögtem, amikor is ovi után játszott a kertben, egyszer csak megjelent egy szál ibolyával, és kérdez:

„Anyuka, ha betesszük folyadékba (így! Folyadék!!!!), akkó’ pios lesz???”… olyan aranyos volt… ráadásul újabban, amikor nagyon magyaráz, vagy valami nagyon izgatja, akkor kicsit még kancsalít is… zabálnivaló. Szóval folyadék…

Ja, és ma megtanultam valamit: mégpedig azt, hogy az amúgy héjatlan virslinek csak akkor van bőre, amikor az ember már megevett belőle másfelet, és nem olyan éhes… akkor már lehet reklamálni, hogy „jajta van a bőőője” , lehet szétcincálni, hogy a kissé fényesebb külső rétegből kitrutyizzuk a belsejét…fő a következetesség.

Hol a gyerek?

No, G. elkezdett igen komolyan haladni…szó szerint. Eddig, bárhová is raktam, igazából max. hasról hátra fordult, ill. vissza, de most már elég komolyan halad, persze nem kúszva, pláne nem mászva, hanem görögve, kígyózva, és egyéb módszerekkel (pontosan nem tudom, mer’ ravasz ám, és amikor nézem, akkor nem halad egy centit sem, kizárólag akkor csinálja, amikor én mondjuk a konyhában vagyok). Ma leraktam a nappali közepére a szőnyegre, mentem mosogatni, közben hallottam hogy elégedetten gücög… és amíg jókedvű hangok hallatszanak, addig nem szoktam különösebben aggódni. Aztán hallom ám, hogy felváltva röhög, majd egy kicsi koppanás, kis méltatlankodás, majd megint röhögés… odamentem, és hirtelen nem is találtam...

Molekuláris hasraesés

Nem azért mert dicsekedni akarok, de általában ritkán érnek kudarcok főzés közben. Szeretek is főzni, tudok is. Szerencsés találkozás volt ilyen szempontból is Tamással a mienk, merthogy Ő meg enni szeret (jó, főzni is tud kicsit), ínyenc is, szeret bevásárolni, úgyhogy ha bárhol látunk bármilyen kaját, ötletet, receptet, azt szeretjük itthon is kipróbálni. Eddig legalábbis így volt.

Nade tegnapelőtt Tamás meglepett. Nem túlzottan, mert számítottam hasonlóra (meg nem is bírta ki, hogy ne árulja el előre, hogy mit rendelt nekem) de azért meglepett.

A sztori eleje: tavaly voltunk a Bábelben, ott találkoztunk először a molekuláris gasztronómia csodáival, aztán a TV Paprikán elkezdték vetíteni a Heston Blumethal féle sorozatot, aki szintén sokat operál ezekkel a szerekkel, és T. teljesen begőzölt tőlük, úgyhogy sejtettem, hogy előbb vagy utóbb nekem is meg kell próbálkozni velük…pénteken mondta is, hogy rendelt egy kezdőkészletet…

Szóval tegnapelőtt megérkezett a kis doboz, benne a molekuláris gasztronómiához szükséges alapszerekkel, meg egy adagolókanállal…két könyvvel…amiben le van írva, hogy hogy kell pl. gyümölcsszirupból kis kaviárt gyártani… Én mindent megtettem, tegnap még desztillált vizet is vettem, mert azt hittem, hogy azért nem sikerül, mert nálunk kemény a víz, és elvileg ehhez a cucchoz alacsony kalciumtartalmú víz kell… de kudarcot vallottam, hiába mértem ki pontosan a cuccokat, kevertem, kavartam, hagytam, hogy kimenjen az összes bubi az alaplöttyökből, csöpögtettem, nekem nem jött össze…már ragadt az egész konyha…(a nyüves algizoont vízzel kell összetrutyizni, és én előszeretettel a gatyámba törlöm a kezem főzés közben (hülye szokás, tudom), meghát csöpögött szerte a cucc, úgy nézett ki a helyiség is, meg én is a végén, mint ahol maratoni párcserés buli volt nemrégiben, aktív részvételemmel….)

A mézes joghurtból nagyjából sikerült golyókat gyártanom, de az meg nem volt finom…

Kész vagyok…van valakinek valami tippje, mit szúrhatok el???

Új poén

Most már tuti, hogy D. érti a viccet, illetve direkt akar poénkodni:
Mentem ma érte az oviba, miután felöltöztünk, még az udvaron akart kicsit csúszdáni, az idő jó volt, a kisbaba nyugisan nézelődött a kocsijában, mondom, semmi akadálya. Csúszott négyet-ötöt, majd megbeszéltük, hogy hazaindulunk. Egyszer csak megáll, és nagyon-nagyon morcosan nézett maga elé, száját lebiggyesztette, és még a nyálát is elkezdte folyatni…esküszöm, nem értettem, hogy a két perccel azelőtt még boldognak tűnő kisfiamat mi lelte…és gondolom, ez a megdöbbenés kiült az arcomra is teljesen, mert rámnézett, elnevette magát, és imigyen szóla:
„Becsaptalak ám!!!”, és nevet… Mondom, kisfiam, ez most vicc volt? Erre: 2igen, csak bosszantottalak tégedet”. Nem mondom, hogy kifinomult a humorérzéke, de háromévestől szerintem az is jó, ha próbálkozik, és gondolom, neki az a jó poén, amin én kiakadok….