Levelek, kabátok

A múlt héten a barátnőm segédletével Svédországból rekkentettünk a kölköknek ilyen kis egyforma, nagyon szőrös, nagyon puha kis kabátkát. Olyan aranyosak benne, hogy nagyon, de amikor Dávidon is rajta van a sapkája, és háttal vannak nekem, mit mondjak, örülök neki, hogy legalább gatyát különbözőt vesznek fel általában, mert nem biztos, hogy elsőre meg tudnám őket különböztetni, lévén a magasságkülönbség ülve nem is látszik. De annyira nagyon bírom, amikor ilyen kis egyfomában vannak! De nem csak én ám… Mondjuk D. néha belázad, hogy Ő nem akar mindig ugyanolyan ruhában menni, mint Gáborka, de G-nél ez pont fordítva történik. Ha hisztisen kel, és éppen minden „nem, NEM!!!!” (sőt, mivel ezt, ha nagyon berág, akkor hajlamos némi tájszólással ordítani,  inkább NÁM-nek hangzik), annyira nám-nám, hogy bármely felsőt veszem elő a fiókból, akkor azt ledobja a földre, és nám-nám, akkor elég annyit mondanom, hogy „figyelj, Gáborka, akarod, hogy D. is az ugyanilyen felsőt vegye fel? Akarsz olyan lenni, mint D?” Ilyenkor rám néz, a méreg könnyei még a kis szeme sarkában, és halkan súgja, kis biccentés közben, hogy „jóóóó”.

Na, ilyenkor mennek egyformában. És ilyenkor D. már nem szólhat bele, hogy mit vegyen fel. Valahol csak határt kell szabni…

Na, és ami még egyforma, és ami miatt egyáltalán elkészült ez a kép (mostanában, hogy is mondjam, drasztikusan lecsökkent a havi fotók száma…eszetlen sok minden van….), az az, hogy nem csak külsőre hasonlítanak egyre jobban… D. mint egy vezérbika működik a kapcsolatukban, amit csinál, azt rögtön G. is… de olyan szinten, hogy ha futkosnak a folyosón, és D. futás közben egyszer csak ugrik egyet, akkor G, amikor ahhoz a ponthoz ér, ahol D. ugrott, ott Ő is szökken egyet… nem fél centivel előbb, és nem 5 mm-rel később, hanem OTT. És ha D. minden tiltás ellenére belegázol a mások által összekotort levélbe, akkor G., akármilyen kis szófogadó is tud lenni néha (ritkán, újabban ritkán mondjuk….)kutya kötelességének érzi, hogy csatlakozzék… és vannak reggelek, amikor nem is kiabálok emiatt, hanem - hiába tudom, hogy nem túl következetes viselkedés- csak nézem őket, és csak előveszem a tlefont, hogy lefotózzam, milyen szép volt az a sok levél… és az egyforma kabátok.

Rövid

No, amilyen hosszú volt a múlt hétvége, ez a mostani annyira rövid… történt ugyanis, hogy a hétfő munkanap ünnep lévén, a szombatit tették munkanappá. Már hét elején érkezett az oviból levél, hogy hát ki akarja hozni ovizni a gyereket? Mondom este T-nek, hogy most akkor mi legyen? Rávilágított, hogy:

1: kéne csiszolni a kaput

2. nem volna baj kicsit kettesben lenni…úgyhogy úgy döntöttünk, hogy kettesben kaput csiszolunk délelőtt, majd utána elmegyünk ebédelni… úgyhogy én bizony beírattam a gyerekeket…és vittem is őket, bizony. Tudom, rossz anya vagyok, de jó volt kicsit kettesben elmenni egy étterembe, beszélgetni, mifene…

A vasárnap meg aztán már gyorsan eltelt, egy nap hétvége nem is számít annak igazán… most megint hétfő van, én itthon, csomagolgatok (hálistennek van mit), T dolgozik, gyerekek oviznak…

És ma megint eszembe jutott, hogy nemsokára már itt van a karácsony.

Apám, mintha csak most értünk volna haza a nyaralásból…

Napsütés hajnalban

Mostanában már azért igazi őszi idő tud lenni, elég csípősek a reggelek… de amikor süt a nap… az egész környezete másként fest az embernek, mintha egy kis mesevilágban élne… 

A gyerekek még mindig imádnak járművel oviba menni, én nem is értem, hogy hogy nem fagy rá a kis fenekük…

Még jó, hogy az új telefonommal könnyen lehet fotózni, mert mostanság a gépet kicsit elhanyagolom…

Nem sok idő marad a blogírásra se, amióta beindult a bolt, próbálom magam utolérni… hiába, ha az ember 4 évig megszokja, hogy csak a háztartással foglalkozik, kell egy kis idő, mire az új teendők szervesen a nap részévé válnak, és nekem még kell idő… de az tény, hogy nagyon élvezem a dolgot, állandóan a rendeléseket nézegetem, és úgy örülök, ha jön egy új…

Majd egyszer biztos eljön az az idő is, amikor visszatérek ahoz a napi rutinhoz, hogy reggel először blogot írok, hogy legalább ne 3 hetes elmaradásom legyen…

Azért ez szép

Végigjártuk a temetőket… és megmondom őszintén, én úgy látom, hogy a halál nem mindig rémületes… Nézzétek ezt a képet!

Amúgy a hétvége nem alakult a legjobban, és ez nemcsak a halottak napján beköszöntő szokásos (és elvárt) letargiának köszönhető… Szegény Imre lebetegedett. Méghozzá nem is kicsit. Már szombaton telefonált, hogy Ő annyira köhög, hogy ha nem haragszunk meg, akkor inkább nem is jönne a gyerekek közelébe, nehogy valamelyik valamit elkapjon (nem haragudtunk, csak nekiláttunk aggódni). Klári már vagy két hete aggódik, Imre ugynis azóta krihog… volt a háziorvosnál, az adott Neki valami szopogatós tablettát, oszt ennyi. Na, aztán amikor tegnap reggel Imre azzal telefonált, hogy hát ő már azt hitte, meg se éri a reggelt, és véres volt a zsepi, amikor köhö na, akkor nagyon határozottan mondta Neki Klári, hogy most aztán nincs mese, irány a kórház. Onnan telefonált legközelebb, hogy bent fogták, vigyünk neki cuccot (szegénynek pechje volt, mert ugyan Ő nem egyedül él, de a család elutazott a hosszú hétvégére- mint  mi is ugye…). Eredmények igazából holnapra várhatóak, ma még a fű se nő… de legalább jó helyen van.

Mi még ma megebédeltünk Földváron, aztán indultunk is haza, holnap ovi… minden 4 napos ünnep véget ér egyszer sajna…

Csontosok

Tegnap volt a Haloween-buli az oviban. Mindenki már egy hete lázban ég, az ovi gyönyörűen feldíszítve, és minden délutáni öltözés annak a jegyében zajlik, hogy pénteken ki minek fog öltözni. A lányok nagy rész ilyen-olyan boszorkány lesz (kedvenc ötletem egyébként Glinda, a jó boszorkány jelmeze… mééér is kéne mindenkinek rémületesnek lenni?), a fiúk persze leginkább csontvázban, vámpírban, kalózban nyomják.

Gábort még nem akartam nagyon félelmetesre kreálni, viszont Dávidnak azért már komoly csontvázjelmezt szereztem be, de én bevallom, kicsit féltem a dologtól… na nem azért hogy majd megrémülök a saját fiamtól, hanem hogy nehogy úgy járjak, hogy lelkesen megveszem a jelmezt, ő meg majd nem akarja felvenni… merthogy mostanában nem mindig találkozik az ízlésünk.

Már amikor vettem a jelmezt, akkor mondtam az eladó kislánynak az üzletben (nem írom, hol, nehogy baja legyen belőle, de tündibündi volt, köszönöm neki), hogy oké, én most megveszem, kifizetem, oszt holnap majd ott állok vele, és használhatom felmosónak… Erre ő közölte, hogy –figyelj, akár felveszi, akár nem, jövő héten visszahozhatod… ha hordja, akkor is csak egy nap, semmi baja nem lesz, majd azt mondod, hogy nem volt jó a méret, és veszel magadnak valami szépet helyette… magadnak úgyis ritkán vásárolsz, nem igaz?

Basszus, ez nekem eszembe se jutott volna… mindenesetre akkor megfogadtam, hogy ha D. felveszi, akkor azért tuti nem viszem vissza, mert hátha Gáborka is hajlandó lesz majd viselni jövőre (addigra pont belenő majd.)

Na, kár volt félnem. Csütörtökön, amikor mentem a kölköért, elkezdtem bepromózni Dájínak a hacukát, hogy hát milyen franyesz csontváz is lesz őbelőle…

Úgy futott haza, hogy öröm volt nézni, lerángatta magáról a melegítőt, belebújt a jelmezbe, és fürdéskor alig tudtam róla leimádkozni… abban akart aludni is, de azt azért nem engedtem, mondtam, hogy elég, ha a komódra terítjük…

Ebbe mondjuk nem ment bele (ő jobban belegondolt abba, hogy nem biztos, hogy az éjszakai pisilás alkalmával rápillantva is olyan szépnek látja-e), úgyhogy a konyhaasztalon várta reggelig sorsa jobbra fordulását…

De reggel, az oviban, simán felvette, sőt, boldog volt… Még Gáborka is rögtön belebújt a hasonló stílusú felsőjébe… Úgyhogy a buliban kettő csontváz már tuti volt…

Öregszem...

Nézem ma a híradót. Egyik vezető hír volt, hogy egy 15 éves kamasz fiú megmentette egy volt válogatott focista életét. Na, felkaptam a fejem egyből, mostanában az a hír, amiben fiúgyermek szerepel, különös jelentőséggel bír számomra, merthogy ugye két fiút nevelek, kellenek a jó példák.

Szóval, ottan volt ez a fiú, aki 15 évesen épp előző nap tanulta az iskolában, hogy mit is kell tenni vészhelyzet esetén, és volt annyi lélekjelenléte, hogy alkalmazza is a tanultakat. Cikk ITT.

Álltam, bámultam a tévére, egyik kezemben G. használt pelusával, és szégyen, nem szégyen, bekönnyesedett a szemem, majd felsóhajtottam:

-       Istenem, de büszke lehet rá az édesanyja….

A következő pillanatban meg röhögőgörcsöt kaptam, mert az is eszembe jutott, hogy nem is olyan sok évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy nicsak, milyen helyes kis fiúka…

Öregszem.

Reggeli a Baldaszti'sban

Na, ma leettük a nyereményreggelit... Végül is mindent rábíztunk a pincérre, és hagytuk, hogy hozza ki, amit gondol... komolyan, azt hittem, hogy haza se tudok jönni, úgy telekajáltam magam...

Vacsira spenót lesz...

Válaszol...

Pár napja Dávid újra felélesztette a régi szokást, miszerint az esti menetrend: mesenézés, fogmosás, amit ő egyedül szeret csinálni, nekem közben ki kell mennem a fürdőből, és mire visszamegyek, már nem találom ott, mert ő elbújik… mindig ugyanoda, a fürdőszoba-ajtó mögé. Ha van kedvem, és még nincs túl késő, akkor „keresem” egy darabig, mielőtt megtalálnám, és akkor boldog. Tegnap úgy gondoltam, hogy fejlesztem egy kicsit a játékot (már elég uncsi volt így), és szépen elmagyaráztam Neki, hogy mind a ketten sokkal jobban járunk, ha nem mindig ugyanoda rejtőzik, hanem használja a fantáziáját, és bújjon máshova. Ebben meg is egyeztünk, hogy holnaptól másképp lesz.

Na, ma fogmosás után magától ment az ágyba (elég fáradt volt), viszont rákérdezett, hogy akkor mikor lesz karácsony. Elmondtam szépen, hogy először a Télapó jön, és majd csak utána lesz karácsony. Következő kérdése az volt, hogy mikor megyünk a mamához, illetve ő mikor jön hozzánk, valamint hogy a mama cicája miért fél tőle. Mindenre választ kapott, de a magyarázatom közepén már elkezdett ugrabugrálni, úgyhogy visszakérdeztem:

-Mit is magyaráztam el neked???

Erre rám néz, megvonja a vállát, majd közli:

-Hogy minden este máshova bújjak….

De legalább néha figyel….

Ebéd

A főzősuli - ahova egyébként szintén gyakrabban szeretnék járni novembertől, mert mostanság egy kicsit az is hanyagolódott (hiába, mindent előz az üzlet, hehe)- szóval a főzősuli nem csak abban segít nekem, hogy jobban főzzek, hanem abban is, hogy találjak pár új barátot….mert az tök jó, ha az embernek vannak barátai…És nem, nem vagyok elégedetlen a meglévő barátaimmal, félreértés ne essék, ezt inkább úgy értem, hogy a régiek mellé jött pár új is, ami jó… értitek? Az elmúlt négy év ugye elégé gyerek centrikus volt, és most élmény nekem az, ha valaki olyannal is össze tudok barátkozni, akinek ez annyira nem minden napos téma, hogy momentán  akár gyereke sincs… teljesen mások a témáink, ami változatosságot hozott az életembe.

Mondjuk, hiába szerzek én új barátokat, ha találkozni nem nagyon tudok velük (pont talán az eltérő életvitel miatt)… Ma mondjuk végre sikerült! A tábori szobatársnőmmel már akkor (igen, aug. eleje) megbeszéltük, hogy a hajnalig tartó beszélgetésünket mihamarabb folytatjuk egy ebéd mellett… a mihamarabb ma volt, úgyhogy nem kapkodtuk el, de azt őszintén mondhatom, hogy érdemes volt várni rá. Mondjuk egyszer már múl hét keddre is meg volt beszélve egy ebédünk, de azt G.betegséggyanús magatartása miatt hétfőn lemondtam, egy héttel halasztottunk, úgyhogy ma mentünk. Nagyon jól éreztem magam, és újra megegyeztünk abban, hogy ezt mielőbb megismételjük… naja. Bár, lesz komoly apropó, ugyanis jövő héten  lesz a Csillagánizs olajbogyó-szüret-túrája Olaszországba, ahova én most nem tudok elmenni (az üzlet, ugye), de Gabi megy, és megígérte, hogy amikor hazaér, kapok egy fotós élménybeszámolót, ebéddel egybekötve.

Szóval, jó kis ebéd volt a mai,volt időnk pletyizni, finomakat ettünk ráadásul, úgyhogy most jól érzem magam…

Ja, és ugye a Baldszti’sban voltunk, ahol legalább kihasználtam az alkalmat, és csütörtökre beírattam magunkat Krisztával, hogy leegyük a nyeremény-reggelit (ez momentán július közepe óta tolódik ugyebár… nem lehet rámondani, hogy rávetettem volna magam a koncra…). Egy héten két ilyen kaja… mit főzők majd vacsira a családnak???