Az álláspontok közelednek

Végre itthon

Na, lezárult a nyaralós időszak… Ma hazajött Dáj meg Apa, jött velük a Katika látogatóba meg babanézőbe, meg a Klári nagyi, hogy az utolsó héten még besegítsen nekem… Elsején kezdődik az óvoda (bölcsőde), nem baj, ha addig nem egyedül leszek a két gyerekkel… Nagyon vártam már, hogy megjöjjenek, okés, jó volt egyedül, kicsit egymásra találtunk Gáborral, de most már elég volt.

A Dávidnak is használt, hogy megint csak egy kicsit egyedül őrá irányult minden figyelem, ugyanis eddig még nem írtam (mindig volt más), de amikor G.t hazahoztuk a kórházból, Dávid addig szinte teljes nappali szobatisztasága egy csapásra megszűnt. A pisik is becsurogtak elég gyakran, de a nagydolog meg szinte kizárólag a kisgatyában kötött ki…. És nem ám véletlenül… Észrevettük, hogy DIREKT elbújik egy csöndes kis sarokba, és már csak akkor kerül elő, amikor megvan a baleset. Tudom, hogy ez direkt volt, és 10 esetből 8szor előfordul, hogy a tesó miatt a nagyobb visszaesik (vagy ez, vagy a cumira szokik vissza, vagy követeli a cumisüveget, vagy akármi), és nem is balhéztunk vele miatta, csak mindig próbáltuk erősíteni a „te már nagy vagy” dolgot… Aztán az jutott eszembe, hogy fogadjunk, amint lemennek a Balcsira, és megint csak ő lesz a középpontban, ez megszűnik. Így is lett, az első kakecnál félre akart vonulni, de az apja megpendítette neki a bilit, és végül oda ment a produktum, és utána már nem is volt ezzel többet gond. Nyilvánvaló tehát, hogy valóban figyelemfelkeltés miatt volt az átmeneti visszaesés. Igazából attól már nem tartottam, hogy ha megint hazajön, akkor a probléma újra felmerül…

Egész jól fogadta, hogy a tesó még mindig itt van, nem vált időközben köddé, mellé telepedet az asztalra tejet inni, és kérésre megsimizte, egyszerre fürödtek (persze még nem egxy kádban), és egész jól hallgat a „kicsit csendesebben, alszik a tesó” felszólításra is. Sztem' sínen vagyunk.

G. első mosolya

Persze kaja után készült... addig eszik, amíg dugig nem lesz. Ha neadjisten böfi közben egy kicsi kijön, akkor azt azonnal pótolni kell, különben visong. Jobb evő ennyi idős korában, mint a Dávid volt anno... Kíváncsi leszek, hogy ez a későbbiekben hogy alakul majd... mindenesetre az elmúlt egy hétben 25 dekát szedett fel.... Látszik is a kis buciján, bár ez a fotó fura szögben készült, mert az ölemben tartom, de még jó, hogy magam mellett tartottam a telefont... Csuda pofa volt, ahogy félig lehunyt szemmel vigyorgott...

Pios

Hiába írtam a tegnapi naphoz olyan sokat, az a végén csak kimaradt, hogy eljött Dorci meg Kékezüst is látogatóba, hogy lássák a legújabb szaporulatot. Fotó az egy darab se készült sajna, mondjuk Dorci nem is tudott sokáig maradni, ugyebár 2 gyerek várja otthon, de Gabival dumáltunk egy jó nagyot. Mondjuk ideje is volt már, merhogy már vagy 4 hete nem találkoztunk.
Ma azzal kezdtem, hogy kipakoltam a rucikat, amiket tegnap Dorci hozott Dávidnak - mekkora mák ez nekem, hogy Balász ilyen gyorsan nő… Őszre meg télre gyakorlatilag nem kell nadrágot vennünk, meg dzsekit se nagyon…(persze azért elmegyünk majd a jövő héten vásárolni, merthogy kell a gyereknek cipő, meg melegítő, meg el akarok menni, és passz).
Egyébként itthon nem volt semmi érdekes, Gábor az evésen kívül csak aludt, viszont a képek tanúsága szerint a Balcsin annál inkább zajlott az élet: a délelőtti boltmenet alkalmával Dávid kiszúrta az apja által is kéthetente emlegetett kocsit („márpedig eccer veszek magamnak egy ilyet, akármit mondasz!!!” – mintha mondanék….ááááááá…. csak halkan meg szokatm jegyezni, hogy húzzon bele, mert bizonyos kor után a pasik ölég viccesen festenek egy ilyen verdában), és alig lehetett mellőle elrángatni. Pláne, hogy piros volt, ami a gyerek kedvenc színe, bármit meglát pirosat, kiabál: pios, pios!Gondolom ezen élmény hatására aznap az összes útjába akadó piros járműbe beült, de nagyon csodálkoznék, ha végleg megalkudna bármelyikkel is. Apja szerint a gyereknek megvan az érettségi ajándék…haha.
Délután a nagyival voltak bábszínházazni is, este meg megtekintették a Balcsiparton a tűzijátékot, ahol is csórikám nem tudta eldönteni, hogy most akkor ez tetszik-e neki, vagy inkább fél tőle… De amikor az apja befogta a fülét, akkor eldőlt, vigyorogva nézte végig a továbbiakban a műsort.

Lábszobor

Na, tegnap Tamás és a gyerek (a nagy) még elmentek a Balcsira, hogy a hosszú hétvégét megfelelően kihasználják. Anyu még ma reggelig itt maradt velünk, főként, mert szegénynek rá kellett pihennie kicsit az elindulásra, ugyanis még hétfőn a nagy játék közben, ahogy a Pihének akarta a labdát dobni, közben a gyerek után is nyúlt, meghúzta a hátát.. mit mondjak, elég furán megy azóta. Úgyhogy miután a nyaralók elindultak, mi úgy nagyjából ma reggelig nem is nagyon csináltunk semmit (illetve a kisbabával azért megtettük, amit szükséges), megnéztük a Halálsoront, mert Anyu még nem látta, úgyhogy jól elvoltunk…

Ma reggel meg, mielőtt Anyu elindult volna a vonathoz, még gyorsan kreatívkodtunk kicsit: még anno, amikor a Dávid 3 hónapos volt, a Brendonban vettem 2 Baby art ajándékkészítőt, egy olyat, amivel láblenyomatot lehet csinálni, meg egy kis szoborkészítőt. Nos, a láblenyomatost meg is csináltam anno, egyszerű volt, gyurmaszerű massza kinyújt, babaláb belenyom, félretesz száradni, keretbe beleragaszt és kész. A szoborkészítő elgondolkodtatott, merthogy az egyik port kell először vízbe keverni, baba lába (vagy keze a leírás szerint…ezen egyébként egy órát röhögtem, hogy minden mozzanathoz ez hozzá volt fűzve „tegye bele a baba kezét (vagy lábát)”, vegye ki a baba kezét (vagy lábát)”… elképzeltem, hogy valaki a kezét teszi bele, és a lábát próbálja kivenni…) belelógat, a massza állítólag 2 perc alatt megköt, ekkor kivenni a lábat (vagy kezet persze), kiönteni a mellékelt gipsszel, majd kötés után az öntőformát óvatosan letördelni a gipszről, és kész (ja, a vége az, hogy a gipszformát a mellékelt fa alapra „speciális ragasztóval” ráragasztani… de hogy az a speciális ragasztó miféle, és hol lehet beszerezni, arról nyikk se… úgyhogy pattex. Ragadt is hálistennek.).

Na, a gondom anno az volt, hogy mi az, hogy a massza megköt a gyerek lába (vagy keze) körül… hogy lehet azt akkor kivenni? Mi van, ha nem jön ki? Pajszer? Körfűrész? Légkalapács? Egyszerűen nem mertem megtenni… fogtam a dobozt az egész hóbelevanccal, és felraktam a szekrény tetejére.

Aztán amikor csináltam a gyerekszobákat, pakolás közben szentül megfogadtam, hogy lesz ami lesz, Gábor bébilábát én ezzel megpróbálom megörökíteni… úgyhogy ma reggel amikor a kicsi fullra kajálta magát, és a legkevesebb ellenállásra számíthattam tőle, akkor Anyu kezébe nyomtam ( a gyereket), vadul kikevertem az öntőminta porát vízzel, beleöntöttem egy kis műanyag pixisbe, majd nemes egyszerűséggel ráhúztam a gyerek lábára bokáig, és tartogattam, meg imádkoztam, meg megbeszéltük Anyuval, hogy ha nem jön le, akkor legfeljebb kihívjuk a gyerekorvost… (amúgy is aznapra kellett kihívnom, de végül is nem emiatt).

De a cucc elég okosan van kitalálva, a massza gumiszerűre köt meg, és simán ki lehetett húzni belőle a baba lábát (vagy kezét… ja nem, a lábát), aztán kiöntöttem gipsszel, eredmény mellékelve (még a pattex előtt).

Ja, és nem mellesleg megjött közben a TAJ kártyája is a gyereknek, úgyhogy már van hivatalos nyoma is a létének.

Aztán ma még az volt, hogy miután Anyu elment, még felhívtam a gyerekorvosunkat, hogy a Gábor megszületett, mondta is rögtön, hogy igen, tudja, és ha nem gond, akkor Ő ma még eljönne megnézni a négynapos ünnep előtt, mondom semmi gond, amikor akar, jöhet. Mondta, hogy sajna csak hét után fog ideérni, de megnyugtattam, hogy épp kettesben vagyunk babeccal, úgyhogy nem fog zavarni. Negyed nyolckor jött, alaposan megnézegette a KisMagot, mindennel meg volt elégedve, megírta a beutalókat (koponya-has UH, ortopédia, szemészet (nagyon váladékozik még mindig a kicsi szeme, sztem tuti ugyanaz lesz vele, mint a Dávidéval, nem ússzuk meg a könnycsatorna-macerát)), mindent megbeszéltünk, itt volt majd’ egy órát… Nagyon örülök, hogy ilyen normális dokink van.

Midezek közben a Balcsin zajlott az élet, a gyerek volt a „na víz”- ben, pumpált gumimatracot, felavatták apjával a buborék-pisztolyt, evett mint egy kubikos… Édibogyó. Sajnálom, hogy mi Gáborral még nem mehettünk, de amíg itthon nem áll be egy kicsit úgy nagyjából, nem akartam rángatni, viszont a Dájí meg mér is ne élvezze még egy kicsit a Balcsit…

Eregetés

A mai délelőtt legnagyobb része (tekintettel a dögmelegre) a medencében telt (persze csak a szerencsésebbeknek… Apának dolgoznia kellet, Anya még nem jöhetett be, a Gábort meg valahogy nem is kérdezte senki). Nagyon jó móka volt, főleg, amikor a Papa a nyakába vett, majd ő lebújt a víz alá, így messziről egész úgy néztem ki, mint aki a vízen ül…Állítólag régen a Megváltó is valami ilyesmit csinált, de Anya szerint mi nem vagyunk vallásosak, és még ha azok is volnánk, akkor is beképzeltségre vallana egyáltalán szóbahozni ilyesmit… nem is ezért teszem, csak amiatt, hogy el tudjátok képzelni a látványt. Ja, hogy van fotó? Jó, akkor ez felejtős. Egyszerűen csak úszkáltunk, játszottunk, egészen ebédig, majd a Papának sajna el kellett indulni haza, de a Mama itt maradt még pár napra…
Délután meg Apa hozott nekem 4 lufit, olyan égreszállós fajtát, és kötöttek rá nekem egy naaaaaaagyon hosszú tekercses szalagot, így aztán nagyon-nagyon magasra is fel tudtam őket engedni, aztán meg visszahúzni… Most már egész megértem Malackát, hogy miért a lufit találta a legmegfelelőbb ajándéknak…valóban nagy buli!
- Volt, egészen addig, míg az egész fenn nem akadt a szomszéd fáján… a gyerek persze visongott, hogy vissza akarja kapni, de elég reménytelennek tűnt a dolog, de aztán egy erősebb rántással 3 kiszabadult, mindössze egy maradt az ágak között…persze mondanom se kell, hogy azt az egyet úgy megsiratta… Mondogatta, hogy „lila ufi, lila ufi”. Gondolom, ha a zöld akadt volna fel, akkor az lett volna a gond…mindegy, azért megérte a dolog, csuda édes volt, ahogy eregetett… (lufit. Nem szól be.)

Vasárnap

Ma is voltak látogatóink, jött a Bobó is, meg az Apu is, ugyanis már napok óta a Bóbiéknál segítkezik a felújításban, és mielőtt holnap hazamenne eljött unokázni egy kicsit. A gyerek persze le se szállt róla (márhogy a Papáról), együtt medencéztek egy jó nagyot, meg játszótérre mentek, meg úgy általában nagyon jól elvoltak. A Bobó meg legalább babázhatott egy kicsit, és megmondom őszintén, marha jót szórakoztunk a Tamással meg anyuval azon, hogy ugyebár Bobó mindig úgy jön, hogy a villamosra hozza magával a kis olvasnivalóját, konkrétan MINDIG az aktuális HVGvel utazik…nademost! Baba magazin, meg Anyák lapja! Háhá! Pedzi már….

A Tamás a csillagvizsgálóját mutogatta közben a teraszon az Anyunak, hogy miylen jól látni vele a messzi fenyőn lévő tobozokat (tényleg), a baba meg amikor nem épp valakinek az ölében volt, akkor a kis morcos arckifejezésével szuszkázott az asztalon, úgyhogy mindenki megtalálta a helyét. Ja, még az volt jó, amikor Tamás meg Anyu összehasonlító elemzést végeztek, konkrétan, hogy mennyire hasonlít Gábor a Dávidhoz… márhogy Dávid 1-2 hetes fotóihoz… egyébként erről majd lesz nálam is összehasonlítás, csak még gyűjteni kell pár képet, hogy megfelelően elemezhessünk :)

Este aztán a Bobó hazament, Apu itt is aludt, még néztük kicsit a csillagokat a teraszról miután a két gyerek lefeküdt, meg megettünk(tem) pár kiló kekszet, meg némi fagyit. Tudjátok, „csak szénhidrátból lesz tejci”…

Mák

Nos, ma bíztunk a szerencsénkben, és nem is hiába. Az úgy volt, hogy délelőtt, amikor mentünk sétálni, az Anyunak eszébe jutott, hogy ma aztán olyan nagy („aaaakora!”) összeget sorsolnak a lottón, hogy esetleg érdemes lenne venni pár szelvényt, mert hiába imádkozunk az ötösért, lottó nélkül elég kevés esélyünk van rá. Így aztán a lottózó felé kanyarodtunk, és még a Dáviddal is töltettem ki egy szelvényt (jójó, utána persze átmásoltam a sajátomra, de isten az atyám, sikerült neki 5 számot egyértelműen megjelölnie, így aztán amíg nem lesz 5öse valakinek, én ezeket meg is fogom játszani minden héten… asszem elértem azt a kort, hogy akár rá is szokhatok a rendszeres lottózásra….tán a jövő héten vehetek 4 hetest is…), és az eseményt persze lelkesen le is fotóztam. Nem mondom, hogy nem néztek ránk furin, ugyanis a lottózó dugig volt emberekkel (1.2 miliárd elég nyomós ok erre), én meg ott fotózok lelkesen, közben győzöm a gyereket rávenni, hogy csak 5öt, és ugyanabba a rubrikába, a babakocsit taszajgatom jobbra-balra, hogy elférjenek mások is, közben az Anyu is tölt, mint állat, meg én is próbálok pár számot kiizzadni… szerintem többen hibbantnak véltek, vagy vidékinek, aki életében először PESTEN TÖLT LOTTÓSZELVÉNYT. Mindegy, többnyire nem nagyon izgat, ki mit gondol, az egyetlen felbukkanó ismerősnek meg (a Fornettit áruló csajszinak, aki szintén a nagy pénzre vágyódott) elmagyaráztam, hogy a fotó azért fontos, mert szerintem feltétlenül meg kell örökíteni a pillanatot, hogy később, ha esetleg a Dávid rossz útra tévedne, legyen mit mutogatnia, hogy „Anyám bíztatására kezdtem el a szerencsejátékot”. Miután készen lettünk, fizettünk, még arra is volt gondom, hogy a Dávid által töltött szelvényt elrakjam (megy majd a rajzai közé), sétáltunk még kicsit, majd hazamentünk. Addigra Tamás fini ebédet csinált, amit dettó le akartam fotózni, és hirtelen nem is találtam a gépet, de nem foglalkoztam vele, annál inkább ebéd után, amikor már tényleg kétségbeesetten kerestem, majd Anyu is beszállt a keresésbe, és így se lett meg. És mivel csak a lottózóban vettem elő, valószínűsíthető volt, hogy ott maradt… Kiakadtam, mert 1. szeretem azt a gépet, 2. ajándék volt, 3. nem minden kép volt lementve… De Anyu hősiesen felöltözött, és vállalta, hogy visszaszalad, majd 10 perc múlva hívott, hogy megvan, valaki leadta… úgyhogy az 5ösről erre a hétre le is tettünk, de hogy nem hiába bíztunk a szerencsénkben, az tény… Ja, és különben is kiderült, hogy valamennyit nyertünk, igaz, ez igazából nem nyeremény, hanem megtakarítás: a postás hozott némi pénzt vissza az ELMŰtől, így Tamásnak lett igaza: tényleg megéri kicserélni az izzókat energiatakarékosra (ez itten a zöldövezeti hirdetés volt). A délután már elég eseménytelen volt, főként bubifújással telt, a Dávid lebeszélésével arról, hogy eltörje a Gábor forgóját, meg persze nekem etetéssel… A képen a bal alsó sarokban látszik, hogy értem el eredményeket: a kicsi végre tele lett, annyira, hogy a tej már csurgott ki a szája sarkán (bár ez a fotón nem tuti, hogy látszik, de mi tudjuk, hogy így volt), ennél kevesebbel Ő be sem éri, de sebaj. Az étvágya miatt tuti nem kell mostanában aggódnom.

Séták

Tegnap a nagy ebéd, és a még nagyobb alvás után a Mamának volt egy olyan ötlete, hogy mivel fürödni azért nincs elég meleg, sétáljunk el a játszótérre, merthogy a bátyónak túl sok a feles energiája. Hamar össze is kaptuk magunkat, és kint az utcán a Dávid azonnal lestoppolta a babakocsit, márhogy Ő akarja tolni. Nem tudom, ki sápadt el jobban, a Mama-e, vagy Anya (én reménykedtem a felnőttek ítélőképességében… mint kiderült, nem feltétlenül tettem jól, mert a sápadáson kívül semmit nem tettek, hogy ezt megakadályozzák), de Dávidban valóban van némi autóversenyzős készség (ezt az apja állítja egyébként), legalábbis babakocsit elég jól tud vezetni, mert nem történt semmi baj… Ráadásul a felbuzdulása csak mintegy 10 méteren keresztül tartott ki, úgyhogy nem sokáig voltam közvetlen életveszélyben. Mostanában egyébként mindig azt mondja, hogy „sietek,sietek”, és rohan esze nélkül, ami Anyáék szerint csuda aranyos, meg vicces, szerintem merő energiapocsékolás, de rám még nem halgat senki. Szóval elmentünk a játszótérre, ahol Dávid a feles energiákat az edzőgépeken vezette le, majd egy órán keresztül bámulta az iskola területén folyó építési munkálatokat, és miután a melósok is összecihelődtek (azelőtt is próbálkoztak Anyék, hogy el kéne indulni, de esélyük se volt… Dávid úgy döntött, hogy amíg a melósok kitartanak, addig neki is kötelessége őket figyelni), hazamentünk. Este volt egy röpke zápor, és emiatt a szomszéd ház felett megjelent egy szép szivárvány…és elég jól sikerült lefotózni is.

Ma délután is voltunk csatangolni, a bátyó ismételten elkergetett mindenkit a kocsim mellől, de már nem féltem egy cseppet sem… ráadásul kiderült, hogy Anya elég jól figyelésen van, mert amikor Dájí meglátott egy valami érdekeset, és simán letaszajtott a járdáról, de még megijedni se volt időm, mert Anya elkapott. Azért azt nem bírtam ki, hogy csúnyábban ne nézzek…

Ja, és volt néhány aranyköpés is: ugye azt már mondtam, hogy állandóan mindenről megkérdezi hogy „miazmiaz”, és félrehajtott fejjel, okosan nézve várja a választ, majd aprót bólint, mint aki ezt már tonképpen’ tudta, csak pillanatnyilag nem ugrott be neki…nade ma aztán, amikor mentünk a villamos mellett, egyszer csak felkiáltott: „mekkoa miaz!”..ja, mert a másik kedvence a miazok mellett a két fontos mennyiségi jelző: imádja, ha valamiből sok van, vagy valami nagyon nagy, és lelkesen ordítja: Mekkoa!!!!! Mennyi!!!!

Amikor a járda mellett meglátott egy elhajított csikket, szintén jött a kérdés: miaz? Anya mondta, hogy csikk, szemét, valaki eldobta, nem kell felvenni, erre a gyerek közölte: „buta bácsi”, márhogy az dobta el…majd körülnézett, meglátott a túloldalon egy felénk bandukoló embert, rámutatott, és közölte, hogy „az a buta bácsi” Anyáék persze jót vigyorogtak, még jó, hogy a bácsi nem hallotta, mert lehet, hogy ő nem örült volna annyira.

Estére aztán megint elmondhattuk magunkról, hogy elfáradtunk (kivéve persze Dájít)…a Mama majdnem bele is aludt a büfiztetésembe…én meg nem csak majdnem.

Ebből adódott a még egy jópofa mondás: Apa ment be a fürdőbe, vitte magával a laptopját, és közben valamit motyogott, hogy „megnézem a xy-t”…Anya visszakérdezett, hogy mit? Apa újra elmondta, de Anya meg a Mama továbbra is bután néztek…Anya kérdezte a Mamát: Te értetted? Mónikát? Vagy mit néz meg? A Mama közölte, hogy szerinte Marikát mondott Apa, de hogy az ki vagy miért kell megnézni, lövése sincs… aztán amikor Apa jött vissza, és közölte, hogy Amerikában ma stabil volt a tőzsdén a helyzet, a Mama a fejére csapott:

„Aha! Nem Marika, Amerika”…na ettől Anya olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy sztem’ egy hétig ezen fog vihogni…

Köldököm eldobom!

Ma két olyan esemény is volt, ami életemben először történt meg velem: az első a séta volt állítólag ebben még többször lesz részem. Bár ha úgy nézzük, hogy ÉLETEM ELSŐ SÉTÁJA, akkor ilyen se lesz többször… Nagyon jó volt, Anya szerint ez az egyetlen előnye annak, hogy „nyári baba” vagyok, hogy nem kell különösebben aggódni, hogy esetleg megfázok, vagy valami (kicsit szenved a melegtől, állítása szerint a hülye hormonok nála klimaxot okoznak, izzad, mint a ló, meg ilyes… de én tudom, hogy nem bánná ezt, ha mehetne a medencébe… de nem mehet. Mondjuk én se, így jólesik, hogy van, aki velem szolidál… Nekem se kéjmámor nézni, ahogy Dávid apával ugrál a vízben…. Ja, hogy én még nem tudok ugrálni??? Részletkérdés.). Szóval felkerekedtünk, és sétálni indultunk.

Dávid mondjuk motorral jött, de mivel a motor lábbal hajtós, így is fárasztó azért, így mire a célul kitűzött fagyizóhoz értünk, elég kiéhezve vetette rá magát a fagyijára (aztán meg Anyáéra és a Mamáéra is).

A délután viszonylag eseménytelen volt, én hepázgattam a kisszékemben, Anya kornyadozott a kanapén, a Mama meg gyerekmunkára fogta a Bátyót…szép sors vár itt rám is, azt gyanítom, bár úgy tűnt, hogy Bátyó nem is bánja annyira a porszívózást. Fura gyerek.

Este meg megvolt a második első élmény: leesett a köldököm. Kicsit aggódtam, hogy ezt majd követi a fülem, esetleg a karom, nemesb részeimről nem is beszélve, de Anya megnyugtatott, hogy a többi részemet megtarthatom, és ez igenis nagy dolog, legyek magamra büszke, szépen elpotyogtatattam.. Hát, ugyan nem én alkoholoztam meg hintőporoztam magamnak, de ha tényleg rajtam múlt, hogy ilyen hamar túlestünk ezen, akkor oké, büszke vagyok. A Mama is büszke lehet magára egyébként, mert viszonylag hamar megfejtette a patentos rugimat, ami nem egyszerű…ez a fajta ugyanis az oldalán is patentokkal záródik, elég cselesen lehet fel- illetve levenni… 50-56os a méretezése, Anya az uccsó pillanatban beszerzett pár ilyen darabot, mert valahogy a Dávidból kiindulva nem bízott benne, hogy leszek én akkora, hogy a sima 56os ne lötyögjön rajtam.. Jól sejtette. Lötyög. Ez a csíkos is 56os, oszt’ háromszor van feltűrve az ujja…mindegy, majd belenövök. Állítólag ki is fogom nőni nemsokára. Azért ezügyben még szkeptikus vagyok kicsit...