Csont vagy kaka?

Pénteken a gyerek hazacsórt egy kis darab gyurmát az oviból (én eddig azt még nem vettem neki), tegnap reggel fogott egy műanyag csavart, beleszúrta, majd közölte, hogy „házikó kéménye”… Meglepődtem, mert momentán kéményről még sose beszéltünk, én ezt is csak az ovira tudom fogni, mindenesetre nagyon örültem, hogy ilyen kis kreatív, és amikor az apjával tegnap elindultak a heti bevásárlást elintézni, a lista végére odaírtam, hogy „gyúma”. Vett is Tamás egy csomót, egy részét meg is kapta a gyerek rögtön, úgyhogy az egész hétvége a gyúmázás jegyében telt… Megmondom őszintén, én már nagyon vártam, hogy ezek a dolgok is elkezdjék érdekelni, mindig is nagyon szerettem színezni, meg rajzolni, meg „gyúmázni”, de mióta felnőttem, ez azért elég ciki, úgyhogy kell hozzá egy gyerek, hogy az ember legálisan játszhasson újra ilyesmivel…de úgy látszik, a gyerek partner lesz ebben, tegnap is, ma is alkottunk, bár meg kell mondjam, nem hagy igazán kibontakozni… Ha csinálok valamit, akkor összegyúrja… Elvette kicsit a kedvem, amikor mondta, h csináljak csigát, megcsináltam a házat, nekiláttam a testnek, de mire azzal végeztem, a házat összegyúrta, és hiába mondtam, hogy akkor ez meztelencsiga, Ő ránézett, és közölte, hogy „kaka”… Oké, tényleg hajazott egy darab kakecra, de ennek azért volt szeme!!!! Mindegy. Így jártam. Ő viszont csinált egy hasonlót, és közölte, hogy „Pijének csont”. Pedig az is kakára hasonlított…

Ja, és még az volt tök ari, hogy közben ment a tévében a dörtidenszing, és amikor a csaj epekedett, akkor Dávid ismételgette utána nagy átéléssel, hogy „Dzsoni…..”

Mai képek

Rákbalhé

Mivel nekem csütörtökön kellett visszamenni a hathetes kontrollra, amikor hívott Klári, hogy jönne, akkor megkértem, hogy úgy jöjjön, hogy aznap pont itt legyen. A jövetel fő célja egyébként a gyerekszoba függönyének leszállítása volt (annak idején Dávidhoz is Ő talált frankót, most amikor felajánlotta, h. ezt elintézi, akkor hálásan megköszöntem… a falfestés nekem nagyon oké, de mire én egyáltalán elmegyek anyagot nézni, addigra a kölkök leérettségiznek…), meg hozott frankó lepedőket (szintén nekik), úgyhogy hasznoskodott. Ja, és nem mellesleg persze meg tudta szemlélni a gyereket az oviban (minden nap úgy megyek, hogy óvatoskodom a bokrok mögött, hogy előbb vegyem észre a gyereket, mint ő engem, és próbálom meglesni, hogy épp mit csinál… Így osontunk szerdán is a Klárival, és egész elérzékenyedtünk… egész úgy festett, hogy a gyerek azért megtalálta a helyét), majd csütörtökön is, meg ma is Ő vitte reggel (miután a gyerek megszemlélte a falán a képeket, amiken mi vagyunk láthatóak zsenge korunkban, és huszonötödszörre is elmondatta magának, hogy igen, Apa és anya is járt oviba, igen, ment minden reggel, és nem vitatkozott az édesjó szülőanyjával állandóan ezen…). Nekem a dokinál nem volt semmi extra, azt mondták, minden okés, mehet a torna is, a házasélet is (ekkor azért kicsit elélcelődtünk a dokival azon, hogy ahhoz vajon előbb kell-e aludni, vagy ráér-e az ember közben szundítani egy keveset…), a Bóbinál is minden rendben volt (leszámítva persze a szokásos vitákat orvos és várandós között, hogy valójában mennyire kell a magzatnak a süti), úgyhogy utamra lettem bocsátva, innen már csak fel kell nevelni a kisebbiket is. Ma délután Klári hazament, de legalább Tamás korán jött haza, játszottunk kint a kertben, meg akartunk finom vacsit csinálni, de alig jött össze, ugyanis az egyik kedvenc jénaim szétdurrant a sütőben a kedvenc rákjaim alatt…. Nem is tudtam hirtelen, hogy a tálat siratom, vagy a rákok miatt aggódom (amiket egyébként a hős férjem megmentett nekem az enyészettől, úgyhogy nem fogok éhenhalni…). Hiába... vannak dolgok, amik sosem változnak. A képen látszik még G., aki kezd rájönni, hogy mi a szép.

Vilámmünnep

Nos, azt hiszem képet kaptunk az elkövetkező évek nagy családi bulijairól. Kilencedikén volt ugyebár Anyu szülinapja, és Zsófi névnapját is ebben a hónapban ünnepeljük (izé… minden évben kínban vagyunk, ugyanis 2 Zsófia van, és csórikám nem egyszer járt már úgy, hogy tavasszal megbeszéljük, hogy majd az őszit ünnepeljük, ősszel meg mindenki egy emberként emlékszik rá, hogy tavasszal megültük a jeles eseményt… Zsó meg csak pislog és nem szól, mert ő ilyen), úgyhogy tegnap levonultunk Kecskemétre, hogy legyen egy nagy ünnepi ebéd, meg egy kis összeröfi… Hát, ugye, mi voltunk 2 gyerekkel, Zsóék hozták Botondot, így megállapítást nyert, hogy három gye4rek közül egy biztosan vonyít éppen…

A képen az ebéd egész összeszedettnek látszik, de nem volt az, felváltva ettünk, a babák hol ennél, hol annál voltak, Dávidkám is hozta magát, és ugyan jókat röhögtünk a szitun, de a meghitt ünneplés az tuti nem ilyen… Mindegy, úgy tűnt, hogy Anyuék élvezik, hogy ennyi unokájuk van, bár azért ha belegondoltunk, mi lesz itt 2-3 év múlva, akkor azért elhallgattunk…

A kaja nagyon fini volt egyébként, meg a madártejtorta is, úgyhogy rendesen belaktunk… aztán aludtunk egyet (főleg én D.vel meg G.vel, szegény Zsó egy idő után feladta, B. úgy döntött, hogy ők nem álmosak), és már indulni is kellett haza…. Ezt hívják villámlátogatásnak asszem…

Így alszik...

Megkértem Vikit, hogy ugyan, fotózza már le még azt is, hogy hogy alszik a gyerek az oviban. Kérésem teljesült: így…

Arany szívem, addigra tök lefárad, van nekik matracuk, leteszik a földre, kapják az ágyneműjüket, és állítólag az én gyerekem 10 percen belül már horpaszt is…

A graffiti

Fejlődik a gyerekem… Önálló ötletei vannak… Csak még nem döntöttem el, hogy mostb ennek örülök, vagy sem. Az volt, hogy az ovi tök rendben lezajlott (Vikit megkértem, hogy napközben csattintson párat a gyerekről, olyan kíváncsi vagyok miket csinál, innen az ovis képek, mert én nem maradtam ugye ott, sőt, jobban siettem eljönni, mint máskor, merthogy ma Tamás is korán indult, így a kisbabát is vinni kellett az oviba, és kicsit aggódtam, hogy ha sokat maradok bent, akkor Ő meg kint sír a teraszon, merthogy bevinni meg nem akartam, mert akkor még jobban leesik Dájínak, hogy G. hazajön velem, Ő pedig nem…), mentünk érte délután (a jobb alsó kép akkor készült, le akartam kapni, h mit csinál, mielőtt észrevesz, de lebuktam, és már ugrott is fel…egyébként ott ült szépen a többiek közt, gondolom, épp megbeszélték a nap történéseit), még bringázni is elmentünk kicsit, gondoltam, jól lefárasztom, és végig tök aranyos, meg szófogadó volt, mint mindig, amikor egyedül vagyok vele (ez törvényszerű őnála, ha egy ember van vele, akkor kisangyal, amint nagyobb közönsége akad, megőrül).Amikor megjött az apja, akkor persze rögtön leugrott az agyáról, amit akkor már kicsit nehezen toleráltunk (én a nemalvás miatt, Tamásnak meg züzü napja volt), párszor szépen kértük, hogy viselkedjen, aztán párszor nem olyan szépen… Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már vagy 10 perce csend van, a kisbaba kint volt velünk a nappaliban, Tamás a konyhában tett-vett, én meg nem is tudom, mit csináltam, de gyanús lett a csend… Mondom Tamásnak, nekem olyan érzésem van, hogy a fényképezőgéppel a kezemben kell hátramennem megnézni, hogy mit csinál az elsőszülött… Hiába, anyai ösztönök… Hát, a saját szobájában nem volt, benéztem a hálóba, ott se, megyek a Gáborhoz… Hát… A gyerek fent ül a pelenkázón, és Sudocreme-el graffitit készít… és nem jön ám zavarba, amikor meglát, hanem boldogan kiáltja: „fettek, aja, fettek!!!”… gyorsan csináltam két képet, szóltam Tamásnak, hogy jöjjön be, majd sírva röhögtem… azért nem semmi. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, a kisszéket az ágyhoz tolta, bemászott, onnan át a pelekázóra… nem is tudtam, hogy pipa legyek, vagy büszke… mindenesetre valóban szó szerint sírtam és röhögtem egyszerre, abban sem voltam egy percig biztos, hogy abba tudom hagyni… Tamás elvitte a gyereket gyorsan fürdeni, amúgy is idő volt már, én meg áldottam az eszünket, hogy anno a felújításkor mindenhova lemosható festéket vettünk… (igen a mancsnyomok is azok, akrillal csináltam, nem temperával, szerintem már akkor sejtettem valamit)…
Ja, és mára van még valami: Boldog szülinapot, Anyu!!!!!!!!

Az ottalvás

A tegnapi napom megint izgulós volt... „Oké, hogy a beszokás simán megy, de vajon mi lesz az alvással?” Mindenki mondta, hogy semmi, de én persze nem hittem el… Reggel vittük magunkkal az alvómedvét, és meg is beszéltük, hogy az igazán komoly férfiak az oviban alszanak, de a parám az volt, hogy vajon azt elfogadja-e, hogy a férfiak TÁPI NÉLKÜL alszanak az oviban??? Nem hoztam szóba ezt a tápi dolgot, mondom hátha fog az működni, hogy eszébe sem jut, vagy valami, max. hazahozom, ha nagyon balhézik.

Tehát az igazi férfi felkelt, hagyta magát szépen öltöztetni, fogat mosott, G.t otthagytuk az apjával, és elindultunk. Az ovi teraszán még pózolt nekem egy lazát, majd ivott (igen, kiválasztja a poharát az 50 közül, könnyítés csak annyi, hogy minden csoportnak más színű van, de akkor is, azért csak meg kell találni a holdasat, odavinni az ásványvízhez és teleengedni, nem kilocsolni…és ez mind megy már az 5. napon…. Jogosan vagyok elpukkanva remélem…), a helyére ült az öltözőpadon, hogy átcseréljük a cipőjét bentire, majd vita nélkül húzott be a csoportba. Én hazajöttem, és a délutáni pihim alatt sem mertem lehalkítani a telefonomat, mert nehogy pont akkor hívjanak… de nem hívtak. Az előzőleg megbeszéltek szerint háromnegyed négykor mentem érte (3ig van alvás, aztán uzsonna, és azzal kb. ekkorra végeznek) Gáborral, és hát azzal fogadtak, hogy az én gyerekem egy hang nélkül elaludt. Igaz, ma még csak ketten aludtak ott (ugye elvileg az a négy gyerek próbálkozott volna, akik a múlt héten beszoktak, csak az egyikük lebetegedett, és volt olyan, akinél kicsit lassabb tempót kell tartani), Márk meg Dávid, úgyhogy a két óvónő be tudta osztani, egyik az egyik mellé ült, másik a másik mellé, de megoldották, és ez a lényeg.

Én meg alig hittem a fülemnek. Nem tudom, miért agonizáltam ezen ennyit, de nekem ez az alvásfóbiám van, úgy látszik… azon már rég nem izgatom magam, hogy mennyit eszik(nem eszik) a gyerek, vagy hogy felbukik, merthát nagy dolog, feláll, leporoljuk, megvígasztaljuk, oszt’ jól van, de ez az alvás… Már amikor a normál ágy szóba került itthon, már akkor rázott a hideg, hogy majd most jól kimászkál, meg izé, nem csak elaltatja magát egy kis dumálással, erre tessék… első este óta semmi gond. Az oviban meg depláne nem tudtam elgondolni… Pedig hát én is voltam ovis, emlékszem, hogy volt alvás, arra is emlákszem, hogy aludtam is minden nap, de azért én akkor már sokkal nagyobb voltam…

Mindegy, ott alszik. Ezt is megértük. Nem semmi. Férfi lett.

Ja, hazafelé ahogy jövünk, az egyik háznál van egy mini yorki kutyus, oltári édi, D. minden nap megáll vele játszani kicsit, ma meg rámutatott, és közölte velem: „kicsi kutus a bajátom”…

Otthon meg felnyaltuk a futóbringáját, ami az elmúlt héten első számú kedvenccé avanzsált, és elmentünk kicsit bringázni. Nem mondom, izgi, mert ugye én tolom a babakocsit, D. meg fut-hajt elöl, de nagyon meg vagyok vele (emiatt is) elégedve: ha kereszteződéshez ér (pedig mifelénk 10 percenként jön max. egy autó), akkor megáll, körbenéz, közli hogy „semmi-semmi” és csak akkor megy át, ha mondom, hogy mehet… De félelmetesen gyors tud lenni evvel a fabicajjal.

Új info

A végén persze megint lemaradt a Gáborról szóló friss infó az előző bejegyzésből: csütörtökön ugyanis még csípőszűrésen is voltunk este. Amikor először jött a doki Gáborhoz, már előre hullattam a hajam, hogy megint kiosztja az ilyenkor szokásos vizsgálatokra a beutalókat, és főként ettől a csípőszűréstől voltam oda, ugyanis anno Dáviddal 2!!!! hónappal későbbre kaptunk időpontot, mint ahogy a szűrést elvben meg kéne ejteni, és amikor végre eljött a kapott időpont, akkor is egy csomót szobroztunk a folyosón…(jah, majd lassan most már csak átkerülnek a régebbi bejegyzések is, és akkor majd visszalinkolok ilyesmi hivatkozásoknál, csak hát…) Szóval amikor jött a gyerekorvos, kérdeztem, hogy most is még ugyanaz a rendszer van-e, kell-e vinni a kicsit ortopédiára, meg hasi-koponya Uhra, mondta, hogy igen, csak annnyi a változás, hogy most már a Heim Pálban nem lehet kérni előre időpontot az ortopédián, hanem az ember reggel odamegy, húz egy sorszámot (ami kilencre már elfogy!!!!), és kivárja a sorát… Többnyire fél nap. Mondom hathetes gyerekkel én ezt tuti nem, van más megoldás? Mondta, hogy jaja, körzeti rendelő, ott van időpontkérés, szerinte október végére akár már kaphatok is… tehát ha baja van a kölöknek, akkor az elég későn derül ki… áááááá…. Úgyhogy megkérdeztem, van-e magánrendelés valahol a környéken, kiderült, hogy a Heimes profnak tőlünk tízpercnyire van magánpraxisa, úgyhogy azt hívtam fel a végén, bejelentkeztem, és csütörtökön meg is ejtettük a vizitet. Persze G.nek semmi baja, de jobb, hogy erről van papírom is. (illetve a papíron az áll, hogy minden ok, de az egyik lábát hangyányit kevésbé nyújtogatja, úgyhogy torna javasolt, meg 4 hónaposan egy újabbb vizit ajánlott, de ez részletkérdés, nem kell miatta parázni… majd tornáztatom.)

A masszázsolás

Tegnapelőtt végrevégre össze tudtunk hozni egy talit Lucáékkal. Már reggel mondtam D.nek, ahogy mentünk az oviba, hogy délutánra áthívom őket (erre megjegyezte, hogy „Bajázst is”, na ettől padlót fogtam, ugyanis Balázs mostanában (sajnos) ritkán kerül szóba nálunk…De esküszöm, amint lehet, összehozzuk, hogy „Bajász” is eljöjjön… Dorci, hallod? )

Aztán amikor mentünk érte G.vel délben, már előre mondta, hogy „Juca”, mondom igen, de előtte gyorsan kell egyet aludni… nem is volt hiba a lefekvésben!!!

Amikor aztán megjöttek, mentek együtt a játéksarokba játszani, mint akik soha el nem váltak, Gabi olvadozott Gtől, úgyhogy mindenki hamar megtalálta a maga szórakozását. Pláne, amikor hazajött Tamás, és boldogan mutatta a legújabb beszerzését: régóta akar ugyanis egy masszázsfotelt, de sajna a mi házunkból már csak kivinni lehet (és az egyetlen plusszfotelos helyen most az én szopófotelem áll), így kompromisszumos megoldásként vett egy ilyen rátétet (nem tudom, mi a hivatalos neve, olyan mint egy üléshuzat, és abban vannak benne a görgők… jópofa, jól masszíroz, elleszünk vele). Kipróbálásra felszerelte a teraszon levő egyik székre, na a kölkök rögtön eldobták magukat… egymás után másztak bele, Luca olyan komoly pofácskával tesztelte, hogy behaltam…

Érdemes egyébként megnézni Gábort is, mármint az arckifejezését… Komolyan mondom, én még ilyen babecet nem láttam… Tisztára mint az apja valamelyik nagy projektje közepén.

A másik dolog, amiről szólnom kell még, az Dávid kajálása. Mondták az oviban, hogy a gyerek szó szerint zabál, én meg gondoltam, hogy biztos a fokozott mozgás meg a többiekkel való együtt-evés, de nem…

Ma délben carbonara spagettit csináltam, hát tömte magába, de nem ám akárhogy RÁCSVARTA a villájára… csak lestünk… estére meg a kedvenc csirkeételünk készült, a marbella csirke, nem is értem, mért nem csináljuk gyakrabban, csuda finom… tegnap jóóól bevásároltuk hozzá az alapanyagokat (ééés ha már arra jártunk, márhogy a bev.központ felé, voltunk a Brendonban is, meg a Médiamárktban, az utóbbi amiatt érdekes, mert Cicuka megvette nekem a Kés/alatt 5. évadát, úgyhogy most egy ideig kicsit lelkesebben kelek fel éjjel szoptatni… Tudom, tudom, nem kéne közben tévézni, hanem elérzékenyült pillantásokkal kéne szemlélnem a táplálkozó gyermekemet, miközben hozsannázok, vagy bálnahangokat adok ki magamból (ez utóbbi a mostani alkatom miatt mondjuk valóban testhezálló lenne), de köpjetek le, nekem az éjjel háromkor valahogy nem megy… hét közben fel szoktam venni a Szomszédok aznap leadott részeit (nem röhög, tényleg szeretem), és azt szoktam megnézni olyankor, na most váltás lesz… a szomszédokat majd megnézem miután kivégeztem Troyékat.). A csirkére visszatérve: a Dávid nem érte be a saját combjával (márhogy a saját csirkecombjával), az enyémet is elkunyizta, és úgy betörölte mindkettőt, hogy még. Gondolom a délutáni meló jót tett neki, összerakták ugyanis apjával a kicsinek a járókát (kicsit félnék a földre letenni a játszószőnyeget… nem feltételezek rosszat D-ről, de amilyen gyors, röptében egyszer ráesik a picire, oszt nézegethetek… képzeljétek, akkor milyen fejet vágna G.!

Beszoktunk

Noshát, elkezdődött Dávid ovis élete. Kedd reggel nagy vehemenciával mind a hárman elindultunk az oviba (márhogy az apja meg én meg az igazi ovis). Nem mondom, volt nagy nyüzsgés, a két kiscsoport (a Dávid bölcsi-csoportja (NEMO-group, bocs) ,meg a kiscsoport ) most kezdi a beszokást… Ami persze a gyerekeknek sokkal kisebb megrázkódtatást jelent az esetek 80 százalékában, mint a szülőknek… Mi is ugyanolyan aggódó arccal lestük a kölket, mint a többiek, neki meg persze esze ágában sem volt izgulni… bement a csoportszobába, és rögtön nekilátott (szét)szerelni… mi meg az apjával kiültünk a teraszra, és vártuk, hogy lesz-e sírás, vagy valami…nem volt. Az apja egy óra múlva elment dolgozni, én az első napra való tekintettel ott maradtam délig, beszélgettem a csoporttársak anyukáival, ilyesmi…
Az első nap tiszteletére még egy hivatásos bohóc is volt ott, aki nagyüzemben gyártotta a lufi állatokat a gyerekeknek, Dávid is kapott egy kardot, persze a második suhintásnál kidurrant, de sebaj…egész délelőtt a durrogások hallatszottak a kertben, tisztára, mintha háború lett volna 
Szóval ott voltunk délig, együtt ebédeltünk (az óvónőnek is könyebb lesz holnaptól, ha látja, hogy melyik gyerek hol tart az önálló evéssel-ivással)aztán jöttünk haza (előtte még lenyúltunk egy enyhén leeresztett lufikardot), merthogy ottalvás csak jövő héttől kezdődik. Mondanom se kell, jó nagyot aludt délután, jó lezsibbadt a sok élménytől…
Tegnap reggel már egész rutinosan indult az ovi felé, mint aki már hónapok óta odajár, és meg is beszéltem az óvónőkkel, hogy tekintettel a kicsire, én egy hangyányit rapidra venném a beszoktatást, és másfél órára már el is jöttem (zárójelben: nem is volt szükség a további részvételemre… kistesó ide vagy oda, van itt annyi élmény, meg figyelem, meg minden, hogy simán elvannak a gyerekek…szerintem a beszoktatás inkább a szülők miatt kell…), és semmi gáz nem volt…
Délután a Klári hazautazott, így ma már „élesben” mentünk: a tervek szerint az álltalános menetrend az lesz, hogy ugye a kicsi kel olyan fél hat körül, megetetem, aztán úgyis visszaalszik, összerakom magam, aztán Dávid jön, mosdatás-fogmosás-öltözés, irány az ovi, addig Apa felügyeli G.t, aztán amikor hazaértem az oviból (éljenéljen hogy légvonalban 50 méterre van, és 3 perc séta) Ő is összekészül, és elmegy dolgozni. Persze ma később kelt a kicsi, nem végzett a reggelivel mire D.t vinni kellett volna, így Apa etetett, amihez viszont D. ezerrel akart asszisztálni, így kicsit nehezebben indultunk, de összejött. Gyakorlatilag csak átcseréltem a gyerek cipőjét, ment be a csoportba, mondtam Neki, hogy délben jövök, adott egy puszi, oszt szevasz…ennyit a beszoktatásról…
Aztán ebéd után G-vel együtt mentem Dájíért, hazasétáltunk, közben csak lestem, hogy miket mond… esküszöm, a két nap annyit dobott a beszédén, hogy el se hiszem….
Délután segített nekem a konyhában (kipakolta a mosogatógépet, egész jól a helyére tudta tenni a különböző formájú tányérokat, egyszer kellett csak megmutatni, hogy mmindegyiket oda tesszük, ahol ugyanolyanok vannak), leste a kenyérsütőt, majd háromnegyed hatkor kért egy üveg tejet… kíváncsi voltam, mi a terve, hűt, bemászott az ágyunkba, és kijelentette, hogy „Dájí pijen”… Hehe… könnyebb dolgom lesz vele délutánonként, mint eddig, az ziher… isten áldja az ovit.
Estére Apa meglepett egy kisebb adag sütivel Mihályiéktól, megünnepeltük a sikeres beszokást, Dávid kettőt széttrancsírozhatott, úgyhogy mindenki elégedett a sorsával.