D. újra ovizik

Na, csupa jó hír: Gábor ugyan elkapta Dájítól ezt a vacakot, de hálistennek nem is lázasodott be, csak épp köhög (amint krupposnak hangzik, azonmód rohanok vele a sós inhalátorhoz, elhasználtunk egy doboz kúpot, de legalább megelőztük az újabb kórházas menetet), Dávid meg a pénteki láz után már semmilyen tünetet nem produkált. Szépen szedte a gyógyszereket is, itthon voltunk egész hétvégén, nem is nagyon csináltunk semmit, hétfőn meg már tökéletesnek volt mondható az állapota…. Annyira , hogy hétfő reggeltől délutánig egyfolytában oviba akart menni… Na, aztán délután fel is hívtam a dokit, ott kiabált mellettem, hogy „oviba akarok meniiiiiii”, erre a doki nevetve mondta, hogy ha tényleg péntek óta láztalan, akkor ma már mehet. Mindannyian megkönnyebbültünk… Igen, én is. Nem szól be. Hétvégére szülinapi parti van neki betervezve (márhogy D-nek, bár össze lesz vonva az én szülinapommal, meg Tamás névnapjával is, de az csak mellékszál, és engem is kerülget ez a rossznyavaja, jó lenne, ha nem purcannék ki teljesen…), kis pihi rámférne… Tamás már napok óta az emeleten alszik, hogy legalább Ő ne dögöljön ki reggelre, mert ugye felváltva kell kelni a kölkökhöz (azért G. produkált pár sírósabb éjjelt, meg hát amíg D. kicsit kehes volt, többször felkelt, átjött, pisilt, mászkált… és gondolom nem kell ragoznom, mennyivel könyebb, amikor csak a kisbabával kell veszkődni… Szóval ma már ment reggel oviba, úgy szaladt, hogy nem is tudtam utolérni… Délután alig akart hazajönni, csak és kizárólag Márkóék kocsijával volt hajlandó (szegény Carlos… egyik kezében Márk, plusz a másfél méteres plüsscápája (Márkó cápája, Carlos azért már kinőtt ebből, bár még mindig nehezen emésztem meg, hogy majdnem 10 évvel fiatalabb nálam…), a másikban Dájí, és még engem nyugtatott, hogy menjek előre a babával, Ő majd kirakja a ház előtt a nagyobbomat… nem kell konditeremre költenie, a kölkök edzésben tartják), aztán itthon kitalálta (Dájí, nem Carlos), hogy menjünk bringázni, menjünk el egészen a játszótérig… több eszem is lehetett volna, de belementem… Persze a játszótéren kijelentette, hogy „kicsit eeeefáradtam”, és az volt az elképzelése, hogy én hozzam a biciklijét is, meg őt is… ami ugye babakocsival együtt már nem megy… így kénytelen volt hazáig gyalogolni (nem tudtam meggyőzni, hogy a bringával kevésbé fárasztó neki, azt nekem kellett cipelni), és úgy kipurcant, hogy fürdeni se akart. Hálistennek befutott Tamás, és végül az apjával hajlandó volt bemászni a kádba (ahol persze ment a „nagy hab…apuka, csinázzunk nagy habot)… úszott a fürdő, de már nem tudtam magam rajta felhúzni, inkább fotózgattam… Ja, és a kaja: a hétvégére tervezett menü előétele, de mindenképpen le akartam próbálni, így ma meg is csináltam. Tamás vadászta, ez az Ízbolygó féle kaméleon menü egyik szereplője, a dobostorta libamájból…. Nagyon finom, nem fogok égni vele.

Betegek

Na, tegnap reggel Dávid láztalanul kelt, rögtön a Papát kezdte el keresni, fel is hívtam gyorsan, hogy ha akar, jöhet unokázni, egy óra múlva be is futott, majd megbeszéltük, hogy mivel mindegy, hogy a gyerek hol játszik (ugye direkt megkérdeztem a dokit, ha nem lázas, nem kell feküdnie (nem is tudtam volna ágyban tartani pillanatragasztó és bilincs kombinációja nélkül)), átmehetnek a Dédihez, de mérje óránként a lázát, és ha kezd felmenni, tűz haza, ebben maradtunk, elhúztak. Közben Tamás is elindult, Győrben volt délután dolga, előtte ki akart menni Bécsbe kicsit vásárolgatni (én ezekből általában jól jövök ki…), mi meg Gáborral eltöltöttük az időt délutánig (az ő fő tevékenysége a szabadon választott gyakorlatok közül a szőnyegensuttyombanelalvásban csúcsosodott ki). Ötkor megjött Apu Dájíval, aki fél ötkor kezdett kicsit lázasodni, de beadtam neki a Nurofent, és mire hát után az apja hazajött, addigra újra a régi fényében tündökölt. Tamás nem okozott csalódást, rengeteg dolgot hozott nekünk „anakió”ba, sok csokit, nekem is szép pólókat, tökjó göncöket a kölköknek, kistankot D-nek….volt nagy boldogság.

Aztán jött a mai nap. Ami komoly fejtörést okozott, az az volt, hogy az oviban ma rendezték a jelmezbált (külön akartam írni arról, hogy hogy lett jelmeze a gyereknek, de az végül elmaradt…). Tegnap ugye, amikor olyan jól volt, abban egyeztünk meg a gyerekorvossal meg az óvónővel, hogy ha minden okés marad mára, akkor délelőtt a bulira azért átviszem Dájít…de aztán sajna nem így alakult. A tegnapi láz folytatódott: nyolcig aludt D., ami ugye önmagában is aggasztó, aztán fél tízkor valamin elsírta magát, és rögtön az ágya felé vette az irányt… itt tipródtam, hogy mi legyen. 20 percenként bementem megnézni, de csak aludt… Végül Gábor is elaludt 11kor, én itt kornyadoztam, aztán úgy döntöttem, hogy csatlakozom a szuszkáló kölkökhöz…úgy elaludtam, mint akit leütöttek. Egykor feleszméltem, még mindkét gyereknél csend volt, gyorsan ittam egy kávét, majd mentem arcot mosni, és meglepődtem (a nem túl guszta fotóért elnézést, de nekem ez fontos): D. egyszer felkelt, amíg aludtunk, és igazi kis felnőtt módjára kijött elintézte a nagydolgát, a saját kis klotyópapírját levadászta a pelenkázóasztalról (a vécét felhajtva megláttam, hogy oda dobta a használtat), megtörölközött, lecsukta a klotyót, gondolom ereje már nem volt az asztalra visszatenni, így a klotyóra került a törlője, majd visszament aludni. Szerintem ez nagyon kis megfontolt gondolkodásra vall…büszke voltam.

Meg aggódtam továbbra is, ugyanis D. csak fél kettőkor került elő, némileg jobb színben, de elég kornyadt volt egész estig…erre tanú az alsó fotó…az elmúlt három évben elég ritkán volt arra példa, hogy magától az ölembe üljön, ma annak ellenére odakucorodott, hogy már G. is ott tartózkodott, és ott is maradt egy órán keresztül… (igen, én se festek jól, és kócos is vagyok…de ilyen kép ritkán készül mirólunk…)

D. beteg

Na, ez is elért…mer’mostanában nem volt elég…

Úgy volt, hogy mivel a héten Apu itt van Pesten, ma Ő megy Dávidért az oviba, és együtt mennek a Dédihez. A gyerek már reggel nagyon be volt zsongva, kicsit túlzottan is, ötször vesztünk össze, mire az ovihoz értünk, de ott kicsit megnyugodtam, mert gyakorlatilag minden szülő ordított a saját gyerekével, az egyik óvónő mondta is, hogy biztos a fornt miatt van mind megveszve…

Mondtam Vikinek, hogy ma a Papa jön a gyerekért három körül…aztán apu hívott, hogy csak fél négyre fog odaérni, mondom semmi gond…de aztán negyed négykor újra csörgött a telefonom, Viki hívott, először azt hittem, azért, merthogy D. már reklamál a Papáért, de kiderült, hogy sajna nem, azért hív, merthogy Dávid nagyon kókadt, és 38 fokos láza van…fasza. Felhívtam aput, hogy ne induljon el, majd holnapra megbeszélünk valamit, aztán Gábort gyorsan bevágtam a babakocsiba (már meg se lepődött…megszokja lassan, hogy elmaradnak a nyugis öltöztetések, zsákbavágás van, és utána futás…lehet, hogy a sima séta már nem is lesz majd jó neki, akkor aztán megnézhetem magam, futhatok majd mindig..nem mintha ártana…), futás. Útközben lihegős telefon a gyerekorvosnak (ja, tegnap délután volt nálunk, merthogy Gábor féléves státusza, meg a zárójelentések elkönyvelése, stb, és azzal búcsúztunk, hogy most két hónapig nem látjuk egymást..hehe), hogy mikor tud jönni, mondta, hatig rendel, hat után 5 perccel jön. Oké.Ja, azt mondanom se kell, hogy Tamás 8 előtt nem volt várható… D. tényleg nagyon kornyadt volt, felöltöztettem, majd amikor kijöttünk, kérdezte, hogy hol a Papa. Mondom, kicsim, most beteg vagy, majd jön a Papa, ha jobban leszel. Erre sírva rám néz, és közli: „de én jókedvű vagyok”, majd zokogott kicsit…szívem szakadt persze, és megmondom őszintén, akkor ijedtem meg legjobban, amikor megfogta a kezem (istenem, hála az egykarú babakocsiért), és kézen fogva jött velem hazáig. Ilyen még nem volt a történelemben. Itthon a fülét is fájlalta, beadtam neki egy adag Nurofent…és láss csodát. Egy óra múlva apám mint ha mi se történt volna…se láz, se kornyadtság, se fájdalom, semmi. Sőt. Enni is kért. Hatkor jött a doki, na akkor megint sírt kicsit, de azért meg tudta a doki vizsgálni, mondta, hogy ez még nem durva, kicsit piros a torka, meg kicsit a füle, de hátha megússzuk, merthogy ugye nem úgy fest, mint aki nagyon odavan. Pláne, hogy az időközben elfogyasztott kakaós csiga árulkodó foltokat hagyott a szája sarkában… Amit persze a doki érkezése UTÁN jutott csak eszembe letörölni... Tamás hétkor hívott, elregéltem neki a sztorit, nyolckor hazaért, a Dávidra nézve el sem hitte, hogy gond van….

Most mind a két gyerek aluszik, de a biztonság kedvéért Tamás ma az emeleten éjszakázik, mert holnap is hosszú napja lesz, és nem tudni, mit hoz az éjjel…

Ja, a kajakép meg csak a szépsége miatt került oda… Tamás látta egyik éjjel valamelyik Ramsay műsorban, hogy az így csinálta a rántott csirkét: tojás, liszt, félkészre sütés, rá a paradicsom, mozzarella, bazsalikom, sütőbe tenni…marha finom volt, bár összerakni kész idegbaj volt, D. közben ugye fetrengett, a kisbaba nyígott, a nyüves apró paradicsomok sorra lepotyogtak… asszem most pár napig nem lesz kedvem főzni…

És ha már egy kajakép van, legyen még egy: tegnap kalácsot sütöttem (Kalács habcsók töltelékkel), és sztem’ nagyon szép lett…a negyedik kép pedig az új dizájnom…még pénteken csináltattam, hogy a bálon legyen rajtam valami szép is… Nekem régebben mindig volt műkörmöm, de D. születése előtt leszedettem… Most is kicsit aggódtam, hogy hogy válik be (pl. kisbaba popsijának törlése, és egyéb hasonló dolgok), és ezért nem is írtam róla eddig, mert ugyan gyönyörű, de ugye benne volt a kalapban, hogy hétfőn le is kapatom rögtön, mert bénázok vele, de műxik…kicsit lassabban gépelek miatta, de mint látjátok, a konyhatündérkedésben nem akadályoz…legalábbis kevésbé, mint egy beteg gyerek…Dávid ugyan fikázta, de Tamásnak tetszik, én meg élvezem, hogy legalább valami nőies is van rajtam (marhára passzol a kitérdesedett melegítőhöz, és a lehányt pólóhoz is….mint tudjuk, a fekete mindenhez megy…).

Folytatás

Olyanokat mond…

Úgy volt, hogy az apja megy értre, de dugóba keveredett, így felhívott negyed hatkor, hogy menjek én Dájíért, mert nem fog odaérni…rohantam, mint állat, szegény Gábor csak kacarászott a rohamöltöztetésen, zsákba bedugtam, babakocsiba bevágtam, kabát felkap, enyhén foltos melegítő lecserélése letojva, futás. Tamás mondta, hogy várjuk meg az ovi előtt, merthogy a gyereknek megígértük, hogy kocsival mehet haza, nehogy sérüljön, majd hazagurul vele (ezt D. nagyon szereti, mivel az ovi ugye 200 méter út, forgalommentes helyen, és ilyenkor ülhet elöl, sőt, néha vezethet is…). Felöltöztettem a Dávidot, kimentünk az ovi elé, majd míg várakoztunk, kicsit elsétáltunk az utca eleje felé. Van egy kocsifelhajtó, ami jó meredek, D. már vette a lendületet, hogy „jecsúszik” rajta (magyarán lerohan), amitől engem levert a víz, merthogy pont jött egy autó, és mondom ha nem tud megállni, pont elé szalad… így elkaptam a karját, és enyhén felfokozottan magyaráztam neki, hogy ezt mért nem szabad, hozzátéve, hogy ha őt elüti az autó, akkor velem mi lesz?

Szó szerinti idézet következik:

„Dávidkám, ha téged elüt egy autó, anya nagyon szomorú lenne ám!!! Szerinted mit szólnék?”

Erre kicsit csiszogott a lábával a járdán, majd rám nézett, megvonta a vállát, és aszongya: „ennyi volt…..”

Hát nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

Aztán itthon még volt egy aranyos. Az apját viccesen leszúrtam valamiért (asszem nem a megfelelő oldalra rakta D.nek a vizet a vacsihoz, és D. az ilyen dolgokra baromi háklis), erre röhögve mondja: „Magamba kell szállnom”. Dávid erre felkapja a fejét, és kérdi:

„Milyen magasra, Apuka?”

Dávid újabb aranyköpései

Dávid tegnap vacsora alatt is brillírozott:

Félrenyelt, köhögött, vörösödött a feje, nagy nehezen felköhögte a morzsákat, majd könnyben úszó szemekkel kijelentette: Kicsit megfulladtam….

Negyed óra múlva észrevette, hogy van valami a szám szélén, kérdezte, hogy mi az, mondom kenyérmorzsa, odaragadt.

Erre ő: „Kenyérmorzsa? Az nagyon fájhatott….”

Bálozunk

Na, tegnap megvolt a kampánynyitó délelőtt, a bál este…zsufis nap volt. Ráadásul Dávid Márkóéknál alvása is meghiúsult, de senki nem tehetett róla…Szóval: reggel összepakoltam D. cuccát, Anettel egyeztettem, hogy egy körül jönnek a gyerekért, mi már fél tízre a Symában voltunk Tamással, túlestünk amin túl kellett (szerintem egyébként jó volt), majd mikor vége volt, és Tamásék már csak pakoltak, hívtam Anyut, hogy Márkóék mentek-e D.ért, mondta igen, minden okés volt, hívtam Anettéket is, Ők is megnyugtattak, hogy a két gyerek mérhetetlenül boldog, húznak a vadasparkba, így aztán hazajöttünk, aludtam egy nagyot, hogy szép legyek a bálra, majd puccba vágtuk magunkat, oszt’ irány a buli. Hát, várakozáson felül jól éreztük magunkat, nagyon kitettek magukért a szervezők. Ez tulajdonképpen az óvoda által szervezett szülők-nevelők bálja volt, így legalább nyugodtan tudtunk beszélni az összes óvónővel (erre akkor, amikor visszük-hozzuk a kölyköket, nem sok esély van), Dávidot mindenki halálra dícsérte (hízott a májam rendesen), a környezet gyönyörű volt (Hotel Gellért), a kaja nagyon fini, a műsor tökéletes(Feke Pál… Katával ott rajongtunk, sőt, mikor vége volt a műsornak, és épp a mosdóból jöttünk ki, akkor jött szembe, és legalább biztosíthattuk a szeretetünkről…sajna elhúzott, amikor látta, hogy egyre lelkesebben bizonygatjuk, hogy imádjuk, így az ölelés már nem jött össze :-) )))) ), szóval jó volt. Az már csak hab a tortán, hogy az 5 darab tombolánkból 3-al nyertünk…egyikkel a fődíjat (egy hónap ingyen ovi, ehhhe)…Bár Kata se volt pite, sőt, 5 tombolából néggyel nyertek (a másik fődíjat, egy vadászós-pihis hétvégét ők vitték el…többen csúnyán néztek…nem csoda, de nem érdekel, legyen nekik több szerencséjük legközelebb…), szétröhögtük az agyunkat, amikor vége lett a húzásnak, és Kata férje az asztalra dobta a maradék egy tombolájukat, és műfelháborodva közölte, hogy azzal nem is nyertek, micsoda lehúzás…jövőre majd csak négyet vesznek! Nostehát: ha jövőre is lesz bál, tuti megyünk. Aztán mikor hazaértünk, pont hívtak Anették, hogy sajna D. felébredt, kicsit hányt (persze, az összes mogyorót megette a mókusok elől a vadasparkban), és haza akar jönni…Carlos hazahozta, 11re értek ide, de hála istennek el is aludt rögtön…kicsit aggódtam emiatt, de nem volt gond. Reggel jókedvűen kelt, majd kijelentette, hogy a Márkóékhoz akar menni…ehhe. De aztán beérte azzal, hogy a Mamával bobokározzon. Ja, és délután végre feltettük a képeket…gyönyörűen mutatnak…Dávid is lelkesen méregetett, majd amikor látta, hogy a képeket fotózom, kijelentette, hogy a dióit is le kell fotóznom…hozta is őket szépen sorban, én meg lelkesen fotóztam. Úgyhogy igen, azok különböző diók…

Adu ász

Na, a holnapi nap megint mérföldkő lesz Dávidomnak: már többször beszéltünk róla Anettel, hogy D. majd átmehet hozzájuk játszani, sőt, az ott alvás is felmerült, és most megbeszéltük, hogy akkor holnap ezt nyélbe is lehet ütni… Mi az apjával (D. apjával, nem Anettével) úgyis hivatalos programra vagyunk hivatalosak délelőtt, este meg ovisbál lesz (szülők-nevelők bálja), a bálra Anették nem jönnek (családi okok miatt), akkor D. menjen hozzájuk. A tervezett programjukban szerepel egy vadaspark látogatás, meg sok játék, meg együtt alvás…na, kíváncsi leszek. Dávid rettenetesen be van sózva, már 4 napja úgy alszik el, hogy „Mákóval fogok alunni”, és mindenképp előnye a tervezett dolognak, hogy szinte bármire csont nélkül rá tudom venni a „ha nem teszed meg/eszed meg/veszed fel/pakolod el azonnal, akkor nem mehetsz Márkóékhoz” mondattal fenyegetéssel…

D. mint nyugtató

Anyu ma reggel elment Tamással, hogy egy kicsit Bóbiéknál is segítsen (Nándi is már egy hónapos lesz lassan…), mi Gáborral elvoltunk itthon, estére sütöttem Dávidnak meg Tamásnak zöldalmás-gránátalmás rétest (D. miatt kígyó alakút, mostanában minden madzaggal meg kábellel kígyósat játszik, és Gábor is kezdi ezt eltanulni, mint ahogy az a fotón is látszik), és vártam, hogy mikor menjek a gyerekért. Gábor 4 körül elkezdett nyűgösködni, amit ritkán tesz, na, mondom, hosszú lesz az idő fürdésig…. Fél ötkor hívott Márkó anyuja, hogy D. nagyon haza akar velük jönni… Namost nagy dilemmában vagyok emiatt: mióta egyszer megkértem őket, hogy dobják haza a kölköt, azóta D. minden egyes nap velük akar hazajönni…amit ugye azért nem lehet… Mondtam most a telefonban Anettnek, hogy hozzák haza, de nem tudom, hogy ez hosszú távon hogy lesz… azért az nem jó irány, hogy minden nap sírás van,amikor Márkót elviszik, én nem mindig tudok akkor menni, amikor Márkért mennek, hisz a kisbaba kajájához is alkalmazkodnom kell… Meghát még egyszer sem hagytuk ott D-t, nem tudom, miért aggódik… arról nem is beszélve, hogy amikor korábban megyek érte valami miatt, akkor meg „még játszok, nem megyek haza” van… Na, mindegy, majd elbeszélgetek vele. Lényeg, hogy amikor megjött, a szokásos kakaójával letelepedett a tv elé… És láss csodát, Gábor, aki addig nyűgösködött a földön a játszószőnyegén, innentől egy hangot sem adott ki egy órán keresztül, mert mint ahogy kiderült, amikor odanéztem, ájultan bámulta Dávidot. Komolyan, nem csinált semmit, csak nézte a bátyját, és vigyorgott. Jó testvérek lesznek… Én hiába tettem akármit, nem volt jó, D.nek meg elég volt csak odaülnie mellé…anyai szívem repes, ehhe…el vagyok ismerve…

Óiási oszlán

Dávidnak ma megint nagyon jó napja volt: cirkuszba mentek az ovival. Igen, a Fővárosi Nagycirkuszba. Este hatra volt várható az érkezésük, Kata beugrott értem, együtt mentünk a kölkök elé. Addigra Anyu már megjött, merthogy hétvégén is sok programunk lesz, jött szittelni Gábort. Katával ott vártuk a buszt, ami be is gördült, Dávid nagyon lelkesen integetett le róla (fotó nem készült több, mert sajna a cirkuszban nem lehet fotózni-vakuzni), amint leszállt, kérdeztem, mit látott, erre a kezével mutatott vagy 20 centit, és lelkesen mondta: „ekkoa nagy óóóiási oszlánt!!!” (az R betűje még nem tökéletes). Nagyon feldobottak voltak, Arika (D. csoporttársa) a kocsiban előadta, hogy az „oszlán” „nyávogott”, amikor a bácsi „ütötte bottal, akkó’ nyávogott”. Ezen kívül (márhogy az oroszlánon kívül) másról nem is akartak beszélni…de a lényeg, hogy a „jól éreztétek magatokat?” kérdésre együtt ordítottak igen lelkesen, hogy ja. Amikor hazaértünk, D. megint hozta magát, útközben mondtam neki, hogy itt van a mama, így aztán lelkesen berontott, köszönt: "Szia! Mit hoztál???” Még jó, hogy nem érdekember….

Gonosz anya

A múltkor, amikor Gábort etettem a szobájában, ott volt mellettünk a porszívó (előtte takarítottam ki G. orrát), és mikor Dávid bejött, megfogalmazódott valami a kis fejében. „Néz, Anyuka” kiáltással egy kört formált a poszi gégecsövéből, és abba ugrált ki be, meg nekifutásból lépett bele… nem is értettem először, de aztán a lekes ugrabugrálás-kiabálás közül kihallottam a „karika” szót, és akkor leesett, hogy Ő most hulahoppkarikát csinált a csőböl, merthogy az oviban valszeg’ azt teszik a földre, és úgy tornáznak. Másnap rákérdeztem, és igazam volt. Szoktak karikákon ugrálni.

Persze most azt hiszitek, első gondolatom az volt, hogy veszek hulahoppkarikát otthonra. Nyert, fogok is, de majd tavasszal. Most nincs kedvem még az is kerülgetni a lakásban. Igen, itt kezdődött a gonoszságom.

Merthogy ezzel párhuzamosan viszont eszembe jutott az ugróiskola, és vártam a megfelelő alkalmat. Az ma el is jött. Tamás úgyis későnre jelezte az érkezését, kaja kész volt, így, gondoltam, játszunk kicsit. Ovi után már bevett szokás, hogy D. kap egy doboz kakót, azt megissza a tv előtt, majd játszhat füecsiig. Amíg Ő a kakaójával volt elfoglalva, én előszedtem a vízzel feltakarítható vastag filcet. De mivel nem bízom senkiben, először egy kis részen kipróbáltam, firkáltam kicsit a padlóra. Ráléptem, elmaszatolódott. Ó. Aztán firkáltam még egyet, megvártam, míg megszárad, ráléptem, megmaradt. Frankó. Akkor elő a vizes rongyot, vajon feljön-e. Feljött. Okés. Szóltam a gyereknek, gyere fiam, anyád csinál neked játékot. Rajzoltam is neki ugróiskolát a padlóra, megvártuk, míg megszárad, majd kissé túlzott lelkesedéssel bemutattam, hogy mire is való. A gyerek először „jézus, az anyám bevett valamit” arckifejezéssel nézte, majd közölte: „kérem tollat, én is rajzolok padlóra”. Puffneki. Fél évembe került a „csak papírra rajzolunk” betanítása. Elcsesztem. Gondoltam, még nincs veszve semmi, és kerek-perec kijelentettem, hogy nem szabad. Már sírásra görbülő szájjal kérdezte, hogy miért. Mondom, mert nem firkálunk a padlóra. „De Anyuka is firkált, én is akajok!”. Jaj. Mindegy, nem magyarázkodtam tovább, mondtam, hogy oké, akkor én nem is játszom. Őrült hiszti következett, ordított, érteni csak az „akarom” „fííc” „padló” szavakat lehetett. Mindegy, otthagytam, és leültem a nappaliban, mondtam neki, hogy sírja ki magát nyugodtan, utána beszélünk. Egyszer csak megjelent, kissé már lehiggadva, könnyes szemmel rám néz, és aszongya: „szeress engem”…na, elolvadtam…kár, hogy nem ölelésre gondolt, hanem rögtön hozzátette, hogy „add nekem fícet”. Mondom, nem. Erre mérgesen rám néz, és megszólal: „gonosz vagy”…majd elment a kisautóihoz vigaszt keresni… Lehet azzal együtt élni, hogy az embert gonosznak tartja a gyereke??? (nem, nem kapott filcet. És persze amikor megjött az apja, vele fél órát ugróiskolázott…)