Habparti

Nos, az tuti, hogy a szálloda mindent megtesz azért, hogy az emberek ne unatkozzanak.
Nagyon tetszett a ma délelőtti táncoktatást (nem, annyira azért nem, hogy beálljunk), tiszta dörtidenszing fíling volt (az oldalsávban futó képek közül van olyan, amelyiken látszik, hogy sokan táncoltak ám, csak az a baj, hogy valaki mindig begyalogolt a kép közepébe).
Délutánra meg meg volt hirdetve a hab-parti, amit már reggel marketingoltunk Dávidnak, hogy „azmilyenjólesz!!!”, úgyhogy nagyon szépen viselkedett az ebédnél is, és magától ment aludni is utána, és délután négykor boldogan vonult le velünk a partra, hogy együtt habpartizhassunk… amiből persze nem nagyon lett semmi, ugyanis amikor bementünk a táncolók közé, kábé két percig élvezte a habot, majd szólt, hogy most már menjünk, nem tetszik neki, mert nagyon hangos a zene…hiába, nem egy partiállat a gyerek…
Úgyhogy kicsit arrébvitte az apja, amíg én csináltam pár fotót, majd maradtunk a sokkal nyugisabb úszkálásnál, az sokkal jobban való neki (ja, és a videokamera… az teljesen elbűvölte, és olyan profin tartotta, mint aki épp élete filmjét forgatja…) Így is estére már annyi élmény volt a gyerekben, hogy eléggé felpörgött, így bevetettük a Micimackó karácsonya című mesét, had nézze kicsit lefekvés előtt… el is aludt, mihelyst ágyat ért a feje…
Na, és van itt még egy kép: mindenki találkozott már ilyen „fürdőruhába” bugyolált nővel, itthon is van pár nő, aki csadort visel… de én egyszerűen nem tudom megszokni a látványt… basszus, volt vagy 43 fok, a víz sem volt kevesebb 32nél, el tudom képzelni, hogy hogy érzi magát… Jó, tudom, a vallás és a neveltetés…de attól még magamban sajnálhatom, nem?

Búvárkodás a romoknál

Mára kibéreltünk egy autót, és reggeli után elmentünk Antalyába, egy bevásárlóközpontba. D. élvezte, mert ott is voltak elektromos autók, ki is próbálta majdnem mindet. Mi körbenéztünk, gábornak vettünk egy játékot, Dávidnak egy aranyos szandált, nekem Hello Kittys bikinipacskert , Klárinak fehér szandit, Tominak strandpapucsot, így mindenki elégedett volt.

Ebédre visszamentünk a szállodába, aludtunk egyet, majd nekivágtunk, hogy megnézzük az egyik közeli tengerpartot, ami azért izgi, merthogy római kori romok vannak a partján… és tényleg. Ha jól rémlik Phazeus a strand neve (nem találtam a neten semmit róla), az ember beáll egy nagy parkolóba, elindul a tenger felé, és egy római kori épületegyüttesen vág át közben…. Nem egy nagy turistaközpont, főleg a helyiek járnak oda, a víz kristálytiszta, millió hal…

Na, és itt jött D. nagy alakítása. Már a szállodában próbálgatta az úszószemüvegét, megbarátkozott vele, hogy kicsit szorít „mer az úgy jó”, most aztán belevetette magát a búvárkodásba. Komolyan, felvette a „szemügét”, a karúszót, nagy levegő, és merülés (persze a karúszó miatt ez inkább a víz színén lebegés, de akkor is…mutassatok már még egy 3 és fél évest, aki anélkül lebeg, és nézi a haéakat, hogy 1. visítana, hogy vizes lesz arca, 2. nem fél a halaktól, 3. a mélységtől sem, 4. szépen, pontosan feljön levegőért, és elég sokáig vissza is tarja, 5. és még a kezét se kell közben fogni). Agyunkat eldobtuk, komolyan. Aztán persze én is belemerültem a halak tanulmányozásába, és majdnem annyira élveztem, mint D… kár, hogy hétkor bezár a strand, és el kellett indulni vissza…

De hogy nagyon büszkék voltunk a kölkünkre, az tuti.

Lánc, lánc, eszterlánc

A program nagyjából a tegnapi, bár az este módosult kicsit, ugyanis Cicuka meg akart lepni engem egy szép smukkal, és mikor erről az utazási irodás csaj tudomást szerzett, ajánlott egy üzletet, hogy oda menjünk. Két éve ugyanígy igen jó áron vettünk nagyon szép láncot nekem, jó áron, így éltünk a lehetőséggel… 6ra kocsi jött értünk (függönyös ablakú Merci limuzin…itt már éreztem, hogy ma nem lesz mákom…), elvitt Antalyába, jött velünk a másik lány az utazási irodából, hogy segítsen tolmácsolni. Na, bementünk egy üzletbe, a tulaj lelkesen pakolta rám a cuccokat, mondta, semminek ne nézzük az árát, csak mondjuk meg, melyik tetszik (én igazából arany láncot akartam volna, meg ugyanolyan karkötőt)…volt karkötő, ami tetszett, ahoz nem volt lánc. Erre mondta T. hogy most legyen akkor szép karkötő… ugyanaz a kettő tetszett mindkettőnknek, csak az volt a gond, hogy mindegyikben túl sok volt a gyémánt… Nagyon alkalmi darabok voltak, és igazából láttam Tamáson, hogy valóban szépnek látja őket, de hát én „mindennaposat” akartam… arról nem is beszélve, hogy a nekem jobban tetszőben voltak fekete csillogós kövek is…rákérdeztem, mondták, igen, fekete gyémánt… hát, olyan volt az ára is… alku után is 4500 euro…na neeeee….

Aztán a tulaj előbányászott egy nagyon szép karkötőt, amit T. meg is vett volna nekem, de drágálltam…szóval annyira nem tetszett, mint amennyibe került (mert persze kövek ebben is voltak dögivel)… Az ürge felajánlotta, hogy 2 nap alatt legyártja hozzá a nyakláncot is…adott árajánlatot, nemkevésről…mondtuk, meggondoljuk… de ennyit őszintén szólva sajnáltunk érte (főleg én…komolyan, életemben először ágáltam ékszer ellen). Szóval betudtuk a dolgot kirándulásnak.

Teszek még most fotókat a tegnap esti játékteremről, a mai merülésünkről Dájíval, és az egyik szállóbeli butik kínálatáról…csuda rucik lógnak ottan… de persze MIND 36-os méretű…

Mondjuk, azért nem igazán tudom, hogy ezt a párducos ümögöt pontosan hova is venném fel, de nagyon tetszik (D. is teljesen ráfagyott).

És igen, tudom, hogy becsillog a vaku, de bénák vagyunk, sorry…

Azért bele lehet jönni a nyaralásba...

Hátszóval. A szálloda gyönyörű, tényleg. De hatalmas. Ugyebár több, mint ezer szoba van benne, ami azt jelenti, hogy nagyjából 3000 ember van itt. Annakidején, Taszáron 3000-en laktak… kicsit vicces így belegondolni. Tömeg igazából sehol sincs, bár az étteremben azért néha kell egy kis vadászat, míg szabad asztalt talál az ember. A kaja finom nagyon, és bár nagy a választék, az Ali beyt messze alulmúlja…és ez nálam elég rossz pont. Éhen persze nem fogunk halni, az biztos (a tányéromon látszik, hogy mennyire nem….). D. nagyon élvezte, hogy azt ehet, amit akar, bár ezt a kijelentést kicsit megbántam, amikor azt láttam, hogy a szalámit csokikrémmel tolja, de olyan lelkes volt, hogy hagytuk. Ja, és persze minden lehető helyen lelkesen négykézlábazott a márványon, úgy tolta az autót, hogy mindenki őt nézte (mosolyogva). Reggeli után kimentünk a tengerpartra, kipróbáltuk a csúszdákat, napoztunk, megnéztük a miniállatkertet, ebéd után mi aludtunk egyet Dájíval, majd folytattuk, ahol abbahagytuk. Este, vacsi után kipróbáltuk a játéktermet, majd mikor D. már lefeküdt, Tamással lementünk a dizsibe, hogy nézzük kicsit a táncolókat…aznap nosztalgiadiszkó volt, és Modern Talkingnál nem bírtuk tovább, beálltunk táncolni…roptuk háromnegyed órán keresztül…ilyen se volt már tíz éve…

Nyaralás indul!!! De vajon a repülő is????

Itt vagyunk…nem mondom, kalandos volt, de végre megjöttünk.

Elvileg 12.45kor indult volna a repcsi, na én már hatkor nem tudtam aludni, nyüzsögtem, izgultam, minden bajom volt, kilencre mindenki glédában állt, bőröndök bepakolva… Úgy döntöttünk, hogy két nagy bőröndöt viszünk csak, arra könnyebb figyelni, mintha több kisebb lenne. Egyikben voltak Klári cuccai, meg Dájíé, a másikba raktam a miénket. Na, háromnegyed 11re kimentünk a reptérre, gondoltuk, majd D. néz repcsiket… aztán miután több, mint egy órát álltunk sorba a becsekkolásnál, már annak örültünk, hogy ha végre egyszer bejutunk, már nem kell sokat várni… no, a bőröndök feladásánál rögtön meg is lepődtünk, merthogy a mi bőröndünk (jelszó: inkább két nagy bőrönd, mint több kicsi…) meghaladta a súlyhatárt… mögöttünk még kilométeres sor, erre: „pakoljanak ki belőle valamit, és tegyék át a másikba”… A Kláriék bőröndje 2 kilóval volt könyebb, mint a max. súly, úgyhogy tőlünk kivettük a könyveket, és átraktuk amoda, majd újra lezártunk, mértünk, és imádkoztunk. Eredmény: miénk fél kilóval, Kláriéké 1 kilóval van a súlyhatár alatt. Tamás rögtön megnyugodott, hogy kint nem fogom magam hülyére vásárolni, lévén nem lesz hova pakolni. Gyorsan megnyugtattam, hogy bent van a bazi nagy strandtáska, amit adott esetben kézipoggyászként el lehet sütni, különben is, ékszert akarok, az nem nehéz.

Közben a mögöttünk álló lány izgatottan telefonált, és valakinek panaszolta, hogy a gépe késni fog 3 órát… nem adott rá a partnerének magyarázatot, hogy ezt honnan szedi, és mivel sehol semmi ilyen nem volt kiírva, gondoltam, hátha csak hallucinál…mondom, ekkora pechünk csak nincs már….

Na, innen azt hittük, hogy már minden okés, vonultunk a vámvizsgálathoz, az ellenőrök levetették velem a magassarkú szandimat (oké, egy csomó TNT elférne a sarkában, valóban), és csak kicsit vígasztalt, hogy az előttünk bevonuló valamilyen sportcsapatot még tüzetesebben vizsgálták át (igaz, hogy egyenmelegítőt viseltek, a hátán a Nike jelecske alatt bazi nagy IRAK felirattal)…

Erről jut eszembe, hogy ma hajnalban, amikor felkeltem, szokás szerint blogolvasással foglaltam el magam, most épp Pudingocska blogjával, amire nemrég találtam rá tök véletlenül, és most visszamenőleg is beleolvasgatok, erre mi az első bejegyzés, amit ma megnyitottam? Egy vicc. Tettszett, úgyhogy elmentettem, majd kétszer elolvastam, és a reptéren előadtam a családnak is. Idézem:

Múlt éjjel nagyon magam alatt voltam, felhívtam a Lelki Segély vonalat.

Egy pakisztáni call-centerhez kapcsolt.

Mondtam, hogy öngyilkos leszek.

Erre nagyon izgatottak lettek, és megkérdezték, hogy tudok-e teherautót vezetni…”

Visszatérve az utazáshoz: bejutottunk, bár D. nagyon nehezményezte, hogy nekem mezítláb lehet sétálni, és vele senki nem veteti le a szandiját, pedig hát szandál az is.

Bejutván megcéloztuk a kávézót, mert D. kijelentette, hogy menten éhen fog halni („szennicset akarok enni!!!”), közben megnéztük a kijelzőt, és elsápadtunk, a gépszám mellé odaírva, hogy késik…navazze. Mindegy, nemsoká kiderül, mi van, mondtuk, vettünk szennicset, meg kávét, mi leültünk D.vel és Klárival, T. meg elment felderíteni a helyzetet…

Közben megláttam pár asztallal arrébb a telefonálós csajt, úgyhogy odamentem, és jól rákérdeztem a dologra. Mondta, hogy 3 órát tud (én se kérdeztem rá, hogy honnan), de hátha nem lesz annyi… Visszamentem a többiekhez, T. és akkor futott be, és mondta, hogy a várható indulásunk a tábla szerint kb. másfél óra késéssel lesz….Nem annyi lett, mondanom se kell…a csajnak lett igaza. Közben kaptunk élelmiszercsomagot, úgyhogy D. tobzódhatott a szennicsekben, de már mindannyian nagyon untuk. Nem is részletezem (hehe).

Végre felszálltunk. D. végigizgulta a felszállást, majd hamar érdeklődését vesztette, és úgy döntött, hogy inkább megkóstolja az apja borát, amit az időközben a felszállást megünnepelendő kért a légi kísérőtől…az apja meg belement a mókába, és adott neki…eredmény: D. a szájában levő bort nagy ívben kiköpte, majd az íztől megzavarodva a pohárban levőt meg kiverte az apja kezéből, így boros lett mind a két ülés, és mindkettőjük ruhája... nem is gondoltam, hogy fél deci bor ilyen penetráns kocsmaszagot tud árasztani….

DE! Leszálltunk. D. kómás volt a bortól mert persze az uccsó félórában aludt el, de amint meglátta a hajtóművet, helyrejött.

A transzferbuszon mellém ült, nézte a tájat, majd egyszer csak megszólal: a szállodában lesz vacsora? (időközben valszeg megéhezett). Mondom igen. Erre: jó, akkor én majd kérek egy bort. Na, visszafojtottam a röhögést, és halál komolyan kérdeztem: szerinted az neked jó lenne? Igen, mondja, mert ő már nagyfiú. Oké. Megy a busz tovább, mi beszélgetünk az alagutakról, szikláról, mindenről, egyszer csak: anya, vacsorára majd kérek vizet, meg amamét (almalé…nyilván már szomjas is volt). Mondom, mi van fiam, a bort dobtuk? Erre enyhén felháborodva: De anyuka, csak viccceteeeem!!!!!! Na, szóljatok hozzá…

Hogy most már vége legyen ennek a bejegyzésnek: odaértünk a szállodába, negyed óránk maradt vacsizni étteremzárásig, szobafoglalás, majd D. boldogan elaludt az ágyában (volt egy kanapé is, de az utazóágyat választotta, és halál örült neki, hogy „puha ágy, anya, puha!!!” mintha otthon deszkán aludna….), mi meg kicsit csavarogtunk T.-vel a szálloda parkjában (majdnem eltévedtünk, 250.000 négyzetméteren fekszik ez a miniváros…), majd mink is lepihi…..

Ja, és ami kimaradt: becsekkolás alatt mit csinált az én fiam? Megnézte, hogy a szálloda márványpadlóján jól gurul-é az autója….mer az fontos.

Besózva

Tegnap reggel megjött a Kati, hogy átvegye tőlem a kisbabát (amíg Törökországban leszünk, addig Gábor ugye itt lesz Földváron a Katival), mi meg délután elvittük Tamással Dávidot a helyi kis vidámparkba. Közben megjött a hidegfront, a végén azért kellett hazajönnünk, mert fáztunk, de addigra azért lezavartunk pár kört a körhintán, sőt a dodzsemben is ültünk, és D. még „pecázott” is egyet, nyert egy versenyautót, úgyhogy teljes volt az élmény.
Ma meg irány haza, ebéd után fogunk indulni, pakolás, oszt holnap vár a nyaralás… Viszünk számítógépet, és megpróbálok majd „élőben” tudósítani a „szenvedéseinkről”… hú, de lehetne már holnap 3 óra…
Ja, és ami még fontos mára: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, BÓBITA!!!!!!

Közös pancsi

Tamás délben befutott, fél háromra már itt is voltunk Földváron, négykor meg már Szemesen ugráltunk a vízbe…

A kisbaba valami eszméletlen módon élvezte a pancsolót. Egy ilyen oszlopszerűségből jönnek a vízsugarak, először azt hittem, hogy tán félni fog tőle, de semmi, boldogan mászkált köztük D-vel együtt. Aztán Dájí persze inkább eljött velem csúszdázni, meg ugráltunk a nagy vízbe, meg fagyiztunk, meg minden, élveztük nagyon…

Hazafelé a kocsiban Klári mesélte, hogy D. néha olyanokat mond, hogy csak néz, konkrétan megjegyezte, hogy a mamának van anyajegye, és hát hogy ilyen szót, hogy anyajegy, nem is tudni, hogy honnan szedte össze.. D. persze egyből levágta, hogy itt ő most dicsérve van, és rögtön produkálta magát: „Apának meg apajegye van, mama, anyának van anyajegye, neked mamajegyed van, és Gábornak meg Gáborjegye!!!”… jót röhögtünk, nagyon aranyos volt..

Aztán itthon bezárkózott Gáborral a hálószobába, bekapcsolta a vonalas telefonon a rádiót, és a kulcslyukon keresztül láttam, ahogy az éjjeliszekrénybe kapszkodva együtt táncolnak… hát, majdnem meg is könnyeztem… nagyon örülök, hogy így tudnak már most együtt játszani…

Teli a bőrönd (meg 2 szatyor, plusz egy kosár)

Ma nagyobbrészt Gábor bőröndjét pakoltam össze. Valahogy mindig úgy van ez velem, hogy fogok egy bőröndöt, és legyen az akármekkora, addig nem nyugszom meg, amíg tele nem pakolom. Beleraktam a ruháit, hát, sok helyet nem foglaltak. Akkor eszembe jutott, hogy ó, hát a jövő hétre hűvösebbet mondanak, jöhet pár hosszúszárú-ujjú…oké. De hely még van rengeteg. A végén azért sikerült a mutatvány, bár a mobil etetőszéket és a pelenkát is odaraktam, de így legalább telinek tűnik a bőrönd, és megnyugodtam, hogy nem fog hiányozni semmi. Bár hozzáteszem, hogy a kaják külön megtöltenek egy nagy kosarat, a gyógyszik (ha más nem, betegségűzőnek, babonából) egy kisebb szatyrot, és a játékaival is megtöltöttem egy nagy szatyit…
Kora délután még elugrottunk Dávid új útleveléért a Központi Okmányirodába, nagyon rendes taxist fogtam ki, megbeszéltük, hogy ha végeztem, rögtön jövök is vissza, így aztán az Okmányirodánál kirakott a bejáratnál, majd leparkolt, és bejött utánam, és pesztrálta addig G-t, amíg elintéztem a dolgot, úgyhogy király dolgom volt, majd hazafuvarozott minket. Most, hogy az útlevél is a kezemben van, már el is hiszem, hogy lassan azért csak eljön a hétfő… G.nek meg külön nagy dicséret, mert a több mint két órás út alatt egyetlen nyikkja nem volt, nézelődött, tök jól elvolt…meg is dicsértem, jutalmul kapott egy csomó görögdinnyét (most ez a kedvenc), és egy csomót „úsztunk” is…
Na, jöhet a holnap…

Gábor kiflizik, és erős...

Gábornak van néhány produkciója:

Ha az ember elkezdi énekelni, hogy jár a baba…, akkor odajön, megfogja a két kezemet, párat lép, majd kicsit táncol, aztán leül, és vigyorogva megtapsolja magát…és lehet kezdeni elölről.

Órákig képes labdázni-autózni: leülök a folyosó végénél, és gurítom neki a játékot (ha nagyobb hatást akarok elérni, akkor hangosan számolok: „eeeeeegy-kettőőőőőőőő….háááááááááá”, na ilyenkor már az egy-nél tapsol), ő meg boldogan néz utána, majd amikor megállt az illető játék, akkor boldogan utána-négykézlábazik, és visszalöködi hozzám (labdát ügyesen tud dobni is). Ezt konkrétan másfél órán keresztül bírta tegnap… Hogy hogy nincs még bőrkeményedés a térdén, azt nem is értem…

Evés közben, ha tele kezd lenni, akkor felemeli a karját, gondolom jelzi, hogy dugig van.

Ez a kézemelés megy akkor is, ha megkérdezem tőle, hogy „milyen nagy lesz a Gábor???? Aaaakkora?”, ő meg boldogan feszíti a karizmait.

Egyébként a nevére már abszolúte hallgat, a nem-et megérti, bár betartania nem sikerül, de érti a lényeget, mert bármi tilosat csinál, és rászólok, hogy nem, akkor odafordul, boldogan rázza a fejét, hogy érti ő, hogy nem-nem, majd visszafordul a tiloshoz, és folytatja…esetleg néha megrázza közben a fejét… de abba még semmit nem hagyott holmi tiltás miatt…

No meg úgy általában nődögél szépen, lépked a bútorok mellett, sőt tegnap óta rákapott, hogy az étkezőszéket járássegítőként használva sétáljon a folyosón… ügyesedik rendesen. A végén arra jövünk haza, hogy jár.

Ja, és még egy: a darabos kajákat ugye nehezen kezdte megszokni, és amikor vásárolni mentünk, néha vetem neki kiflit, hogy mit kezd vele, de többnyire csak elhajigálta, max. tépkedte, de igazából nem nagyon akarta majszolni… de ezzel is úgy lett, hogy hirtelen kapott rá az ízére: a tegnapi kiflit kézbe fogta, ránézett, kinyitotta a száját, szabályosan beleharapott, majd a falatot megrágta, lenyelte, újat harapott… mint aki hetek óta kiflin él… tényleg mindent átmenet nélkül tesz, ez most is megmutatkozott…

Az ugrás

No, azért néha kapok képes hírt is Dávidról, ma például azt sikerült az apjának megörökítenie, ahogy épp ugrik bele a vízbe… Szemesen van egy kis elkerített rész a szabadstrandnál, ahol csináltak egy kis élményfürdőt, és oda mennek majdnem minden nap. Volt bennem némi aggodalom, merthogy ugye amikor másfél éves volt D., roppant merészen csúszdázott-mászott egyedül, most meg ugye otthon még a medence széléről sem mert egyedül beleugrani a vízbe, és mondom nem tudom, mekkora élmény lesz neki Törökország. Igaz ugyan, hogy egy szavam sem lehet, mert nagyon ügyesen, és hamar belejött a karúszó használatába, de hát asz ember mindig többet akar… Na, most viszont ahogy ezt a fotót megkaptam, megnyugodtam, hisz direkt Dávid miatt választottunk olyan szállodát, ahol csúszdapark is van, és azt hiszem, soha rosszabb befektést… Ja, és nem csak hogy ilyen bátran ugrik, de meséli T., hogy simán le is merül a víz alá (valamit ledob, aztán lelkesen lemerül éprte), „úszik a víz alatt” (idézőjeles, mert persze ezt karúszóval nem tudja megtenni, de a fejét ledugja a víz alá, és úgy rúgkapál), és különben is, ha ott vannak Szemesen, akkor ki sem jön a vízből… Én meg már úgy be vagyok sózva, mint állat, szívem szerint már holnap indulnék… A terv az, hogy pénteken reggel Tamásnak van egy megbeszélése délelőtt, tehát korán reggel elindul Földvárról, lezavarja a melót, majd hazajön, bepakoljuk a kisbabát az összes cuccával együtt, és leköltöztetjük a Balcsira. Ott leszünk együtt vasárnap reggelig, akkor hazajövünk, bepakoljuk a bőröndöket (bár hálistennek D-nek már nem kell külön pakolni, hisz minden lent van a Balcsin, leviszem azt a bőröndöt, amiben közösen lesznek a Klárival, és Klári bepakolja magukat már ott, így nekem csak a Tamás cuccával, és a magaméval kell foglalkoznom vasárnap), és hétfőn 11 tájban már húzunk a reptérre…