Csillagánizs 4.- A bonbonok világa

Ehen… ma is mentem főzni (erre létezik elvonó?Rákaptam, de csúnyán…). Illetőleg cukrászkodni. Pontosabban szólva bonbonozni. És nem csak enni, mert ennek is vannak mélységei. Az már eleve örömöt okoz, hogy végre asszem felfogtam a temperálás lényegét, ezt úgy érzem, nem elég csak egyszer látni, most teljesen nyilvánvaló lett, hogy mire is való,. Számomra még mindig hihetetlen, hogy a kis csokipasztillákból egy kis (?) felmelegítés-hűtés hatására egy teljesen más tulajdonságokkal bíró csokoládé lesz, de higgyétek el, ez tényleg így működik, így csinálják a gyárakban is.

Miután mindenki beöltözött a kis egyenkötényébe, Juhos József vezetésével először is vagy fél óráig törölgettük a bonbonformákat, merthogy vízzel elmosni azokat nem szabad, ellenben tök tisztának kell lenniük, különben a bonbon megtörik, amikor ki akarjuk venni. A temperálást Joci végezte nagyüzemben, bár a kártyás módszert én is kipróbáltam, lelkesen terelgettem a márványlapon a csokit (és már láttam is magam előtt, ahogy az itthoni próbálkozásnál a lábamat karolgató Gábor fejére csurog a (-z akkor már nem forró, de még így is nehezen feltakarítható) csoki, amit ő egy üdvözült vigyorral aztán szétken az egész konyhában… Valszeg ha itthon nekiállok ennek, akkor majd alvásidőben…

Szóval mindenki fogott egy bonbonformát, majd szépen összecsokizta, kitöltötte a réseket, összekente vele a pultot, a kötényét, a kezét, néhány kártyát, kést, majd hagytuk kicsöpögni, letalpaztuk (ez szakszó!!!), és hagytuk dermedni.

Miután ez megvolt, 4 féle töltelékkel töltögettük a bonbonokat (ezeket már Joci előre elkészítette, merthogy ha ezt is akkor akartuk volna csinálni, akkor hajnal 3 előtt nem nagyon értünk volna haza, de a recept megvan, a technológiát Joci elmondta, ji lejegyzeteltük, és az elkészítésük azért ennyi gyakorlattal már nem szabad, hogy problémát okozzon (nyilván fog)). Volt mogyorós, kávés, körtés és tojáslikőrös, én természetesen kiskanállal akkurátusan mindet végigkóstoltam (a tojáslikőröset és a körtéset a biztonság kedvéért vagy tízszer), rendkívül finomak voltak már így magukban is.

Szóval habzsákot hajtogattunk, beleügyeskedtük a tölteléket, majd mehetett a bonbonba. Itt csupán csak arra kellett vigyázni, hogy se túl kevés ne jusson bele (mert az nem finom annyira), se túl sok (mert akkor kifolyik), ne legyen túl meleg (mert akkor megolvasztja a csokit), túl hideg se (mert beleköt abba nyüves kis papírtasakba, és a büdös fenének se akar kijönni belőle), ne legyen csomós (mert megakad, majd amikor a szegény próbálkozó nyomja, mint állat, akkor egyszer csak kirobban, és nem csak az éppen becélzott formát tölti meg, hanem folyik mindenhova), ne magasodjon a kis korpusz széle fölé a sarkocskája (mert akkor amikor kennéd rá az aljat, akkor a kilógó töltelék belerondít a csokiba, és nem csak ronda, hanem törik-reped-szürkül, meg a fene tudja, mit csinál még), de különben másra igazán nem kell figyelni, egyszerűen csak megtöltögetni a héjakat.

Megtöltögettük, majd ráhúztuk az alja-réteget, betettük a hűtőbe, és imádkoztunk.

Amikor ki akartuk szedni a bonbonokat, bizony lett pár törött (koszos maradt kicsit a forma…és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy RETKES volt, hanem csak pár molekulányi maszatról van szó, amihez a csoki annyira tapad, hogy inkább a bonbont hagyja ott, de a szöszmöszhöz ragaszkodik, és szépen benne marad a formában, csóri bonbon meg ott áll törötten- jó, nem sokáig, mert pikkpakk befaltuk a „selejtet”, de baromi bosszantó, amikor 2 óra melóval törött tetejű bonbont rittyentesz), bár hálisten az enyimek szépen mind kijöttek (csak az aljukat ne nézze meg az ember, mert azért van hova fejlődnöm…).

Egyszóval a dolog megvalósítható, működik, és esküszöm, itthon is csinálok majd karira pár félét…

Miután végeztünk, Joci még mutatott pár csokidíszt, amikkel az ember feldobhatja a sütijeit, válaszolt cirka 800 kérdésre, majd végre sikerült minket kirugdosni az ajtón úgy fél tíz tájban…

Legközelebb dec. 9-én megyek, francia karácsonyi menüsort tanulni… nyamm.

A hétvége további része, képekben

Taszári emlékek

Na, megvolt a nagy nosztalgiaparti… Gábor úgy tűnik végleg (illetőleg egy időre) valóban helyrejött, így aztán pénteken csont nélkül lejutottunk Földvárra, majd ma jó korán felkeltünk, és G-t Klárira hagyva Dájíval becéloztuk Taszárt.

Nagyon rég nem voltam errefelé (bár egy éve az osztálytali Kaposváron volt, de akkor Taszárra nem jutottam el), és nagyon örülök, hogy most megragadtuk a kínálkozó alkalmat…

Biztos ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb (vagy szenilisebb?? Mindig elfelejtem a különbséget a kettő közt… ;-) ) leszek, de egész komolyan meg tudtam hatódni:

1) amikor néztem, hogy a gyerekem ugyanannál a fagyisbódénál szedegeti fel a szerencsétlen tűzoltóbogarakat, ahol anno én rettegtem tőlük (utálom a bogarakat)

2) amikor a klub nagytermében ácsorogtunk a Bobóval, Zsófival, és ugyanúgy beszélgettünk a műsor alatt, mint anno a kisdobos-úttörő avatáson az igazgató beszéde alatt

3) ahogy felidéztük (még mindig a nagyterem), hogy itt volt mindig:

a) az összes avatás

b) az összes iskolai ünnepség

c) az összes mozi

d) az összes bál, buli, disco

e) kis település lévén gyakorlatilag az összes társadalmi esemény, és mi mindegyiken jóóóól ott voltunk…

4) amikor néztem, hogy a gyerekem és a férjem ugyanazon a játszótéren hintázik, ahol egykor én

5) miközben fotóztam az első házat, ahol anyuékkal laktunk (benne az első két lakással), majd a második házat, majd a harmadikat, meg a Nyusziék házát, a Köfiék házát…

6) amikor találkoztam Anyu barátnőjének az anyukájával, akimél sok estét-éjszakát töltöttem még 2 éves koromban, amikor Anyu esti suliba ment, Apu meg szolgálatba, és a nagyik messze voltak, így ő volt a pótnagyim

7) depláne, amikor a Köfi apukája átkarolt a játszótéren (Köfi barátnőm 16 évesen halt meg egy autóbalesetben…), és a gyerekre nézve elsírta magát…

8) …. asszem, a közértben való nosztalgiázást már nem ragozom, mert azt hiszitek, meghülyültem…

Pedig nem. Csak tényleg jó volt „hazamenni”, mert hát életem első 18 éve mégiscsak Taszárhoz kötődik…

Nagyon-nagyon jó volt…

Mekkorát dob egy kisbaba???

Hálaannakajóistennek, miután tegnap reggel G. pelenkájából mintát vettem, majd azt az apjával beküldtem a „szervhez”, hogy ugyan bogarásszák már át egy kicsit, tényleg működött Murphy, és úgy lett, ahogy megjósoltam: onnantól kezdve, hogy a kis tartályra rápattintottam a fedelét, ( majd meggyőztem Dájít, hogy nem, azt tényleg nem Vikinek visszük az oviba, hanem majd az apja leadja, ahova kell, ott jobban fognak neki örülni, mint az oviban) Gábor rohamosan javulásnak indult.

A bajom eddig ugye az is volt, hogy semmilyen gyógyszert nem volt hajlandó bevenni… a sima smectát még csak-csak belekevertem a főzelékjébe (Gabi, kösz a tippet), de az elfogyott, és most már csak ízesített Smecta van forgalomban, ami viszont annyira pocsék, hogy mindenben rögtön kiszúrja (azóta a sima almalevet se issza meg, csak a natúr vizet, meg a tápit, már mindent megpróbáltam, de elég, ha csak ránéz az üvegre, és ha nem víz, vagy nem fehér tej (tápi) van benne, akkor simán hozzám vágja… (a halványsárga szójatej is ohne zsanér, meg se hajlandó fogni az üveget). Még hétfőn mondtam is a dokinak, hogy büdösfrancért variáltak ezzel a smectával, és meséli, hogy nemrég volt valami orvos kongresszuson, és ott pont azt nézte, hogy hatalmas tacepaókon reklámozta a gyógyszergyár, hogy „végre itt a jó ízű Smecta!!!”…. ja, mondom, azzal itatnám, aki kitalálta… a sima legalább a sós kajában nem feltűnő annyira (kicsit poríze lesz tőle a cuccnak, de ha a gyerek elég éhes –márpedig 3 nap fosás után azért az- nem annyira törődik vele), mint ez a műnarancsos-agyonédesített izé, amit bármibe keverek, pocsék lesz… igen, megpróbáltam sima vízbe is, megkóstoltam, hát valami undor, belenyomtam G. kezébe, aztán győztem elkapni a fejem… igen, hozzám vágta… nem is gondoltam, hogy egy 13 hónapos kisgyerek ilyen erőset tud dobni… leesett az üvegről a cumi, a lötyi kifolyt, takaríthattam…

Namost ugye a gyógyszer dobva, úgyhogy annyit tudtam tenni, hogy répa-rizs főzetet adtam neki enni, és a tápiját felesben rizstejjel kevertem…. Mert persze hiába finom a rizstej magában, úgy nem issza…

Mindegy, ez a kúra úgy látszik használt, csütörtök estére már egész élénk volt G., a pelusnak is legalább már viszonylag normál kakaszaga volt (bocsi, de minden kisgyerekes anyuka ismeri szerintem a szagok közti különbségeket…), ma meg már nem is folyt a cucc (nem a smecta…). Úgyhogy sínen vagyunk, a gyerek is élénkebb, úgyhogy most folytatom a pakolást, mert délután T. elhozza Dájít az oviból, és húzunk le a Klárihoz Földvárra, mert holnap meg onnan megyünk Taszárra.

Én ugyebár ott nőttem fel, és holnap lesz a taszári légibázis alapításának (majdnem azt írtam, hogy fennállásának, de hát már bezárták…) a 60. évfordulója, és Metzgerék ottan családilag képviseltetik magukat.

Nagyon várom, megmondom őszintén… több mint 10 éve nem voltam Taszáron, és hát életem első 18 évét én ott töltöttem ugye… nosztalgiázunk kicsit….

Csillagánizs 3.- Segal Viktor

Na, most muszáj dicsekednem egy kicsit (nem szól be). Tegnap Segal Viktorral főztem együtt. Aki tudja, hogy Ő ki, az már most irigykedik, aki meg még nem tudja, az is tudni fogja nemsokára, ugyanis Viktor mától hivatalosan is híres, ma jelent meg az új szakácskönyve. Éééés az én polcomon már most ott feszül!!! (sajna nem Viktor…).

Na jó, most komolyan. A tegnapi este az új könyvre épült, melynek címe: Színek, és ízek.

(itt jegyezném meg, hogy ugye az ember hajlamos az előítéletekre… valamiért azt gondoltam, hogy ha valaki ennyire ismert, és elismert, és már könyve is van, az esetleg talán az életben nem biztos, hogy olyan kis szerethető… értitek na…. Vagy csak magamból indulok ki, és én az ő helyében el lennék szállva magamtól??? Valószínű. Mindenesetre V. nagyon nem ilyen, egy halál szerény kis pacák, humora is van, és végtelen türelemmel viselte a viháncolásunkat…)

Az estére választott receptek is a könyvből kerültek ki természetesen, 4 féle ételt főztünk.

Készült „Közel-keleti sült padlizsán lilahagymás-olivaolajos kovászos uborkával” (remek előétel), utána „Házi farfalle zellerkrémmel és paradicsommal”, aminek azért örültem nagyon, mert én házilag gyúrt tésztát utoljára még a Bicskei mamával csináltam, aki ugye szegény már 10 éve meghalt…tehát régen.

Nemrégiben T. valamelyik este, amikor tésztát főztem, akkor felvetette, hogy esetleg-e nem-e akarok-e házi tésztát csinálni, márhogy én gyúrjam, és frissen főzzem, ő úgy enne, olyat, de egy pillantással közöltem vele, hogy azért arra ne mostanában számítson, hogy én nekilátok tésztát gyúrni, nyújtani, pláne formázgatni...

Namost tegnap ez a véleményem azért változott kicsit mert valóban nem „annyira” bonyis ez az egész, Viktor pl. 10 perc alatt megvolt vele… egy óra alatt tán nekem is menne, úgyhogy asszem a következő beszerzésem egy tésztanyújtó gép lesz... legfeljebb D.-t megtanítom lepkét formálni...

Szóval csináltunk ilyen farfalle tésztát, teljes kiőrlésű lisztből, hát apám, az azzal a zellekrémmel, meg némi kaprigyümölccsel, apróra vágott olajbogyóval és paradicsommal a tetején, az olyan finom volt, hogy a mellettem falatozó főzőtárs a kóstoláskor fel is sóhajtott, hogy „hát, ezt enném egész héten minden nap a legszívesebben”…és nagyon egyet tudtam vele érteni…

A tészta után még készült rukkolás céklarizottó, ami a meglepő színe ellenére szintén nagyon finom volt, meg grillezett padlizsán-carpaccio pirított csiperkegombával és lazaccal…

Két „főzőtárs” már rutinos volt, már úgy értve, hogy voltak már Viktor féle főzőestén, és az első fogás felét élből meghagyták…. Elmondásuk szerint akkor is annyit ettek ugyanis, hogy majdnem rosszul lettek…áááá, mondom, az én gyomrom az mindent kibír, de valóban, a végén azt hittem, hogy hazafelé a villamoson simán be fogok aludni, annyira jóllaktam, hogy az már túlzás. T. itthon meg is gyanúsított, hogy én csak az evés miatt járok ilyen lelkesen főzni, de perce csak viccelt, tudja, hogy nem így van, bár bevallom, nagyon jól esik a kaja is…

Mikor végeztünk a főzőcskével, még csaptunk egy spontán dedikálópartit is… Viktor tök aranyos volt, látszott rajta, hogy szinte még zavarban van a „rajongásunktól”, Timi piszkálta is, hogy „most szokd a vakukat, mert holnap az újságírók szétszednek”…Nagyon sokat nevettünk, rettentő jól éreztem magam… meg is értem, hogy miért van ennyi „törzsvendég” itt, szerintem aki egyszer eljött, az hamar függővé válik…

Erről jut eszembe, hogy amikor odaértem, Timit pont hívták telefonon, amikor letette, mondta, hogy a pécsiek szóltak, hogy egy kicsit késni fognak… mondom, Pécsről is jönnek??? Ó, mondja, bizony, két lány, majdnem minden héten jönnek, sőt, van egy illető, aki Pozsonyból szokott jönni… úgyhogy tényleg tud ez függés lenni…

Jövő héten hétfőn megyek újra, akkor bonbonkészítés lesz…ééééés már le vannak ugyebár a decemberi esték is foglalva… mondom, hogy rá lehet szokni…

Jó idők járnak...

Az idő az elmúlt napokban megint rekordokat döntöget… a nyári nagyon ramazy idő után most úgy tűnik, hogy a természet próbálja behozni önmagát, most pótolja a meleget… már persze relatíve meleget, de a 18-20 fok így november elején igenis melegnek számít…

Nagyon sokat vagyunk kint a babeccel a kertben, meg nagyokat is sétálunk (bár tegnap volt eső is, de nem volt vészes), kíváncsi vagyok, meddig tart ki az időjárás lelkesedése…

Az elmúlt két napban amúgy nem nagyon történ érdekes, kivéve, hogy G.-nek még mindig megy a hasa, most már több mint egy hete, tegnap ki is hívtam a dokit, abban maradtunk, hogy ha szerdáig nem javul, akkor szerda este a főzőtanfolyam előtt berongyolok egy széklettartályért, és megnézetjük, van-é valami a kakecban… én már most borítékolom, hogy a forgatókönyv az lesz, hogy G. rendületlenül fosik betegeskedik csütörtök reggelig, majd amint leadtuk a mintát, varázsütésre jobban lesz… nade ez legyen a legnagyobb bajom, tényleg, hogy hiába küldözgetek kakát a „hivatalnak”, csak gyógyuljon már meg… a kedve egyébként nem rossz, láza se volt egy percig se, a doki is átnézte keresztül-kasul mindenfele, nem látott semmit (egyébként 4 foga is jön megint egyszerre, így az is lehet, hogy az is ludas a dologban), annyi van csak, hogy kicsit gyenge… nade a gyengesége is addig tart ám általában, amíg Dájí haza nem ér az oviból, mert ha Ő is itthon van, akkor G. is sokkal élénkebb… íme egy kép a tegnapi szabadfogású birkózásukról…

Fotózkodunk

Múltkor Gabi mesélte, hogy idén is mennek nagy családi fotózkodásra, erre én is letámadtam T.t, hogy én idén nem akarok megint a gyerekekkel elmenni valahová, pláne nem sutyiban, mert az már nem poén, már volt párszor ilyen-olyan leosztásban, idén menjünk inkább együtt.

Nagyobb tiltakozásra számítottam, mint ami jött, bár kiegészítette az ötletemet azzal, hogy most ne elmenős fotózás legyen, hanem inkább hívjuk ki az egyik ismerős fotóst, legyek otthoni közös képek. Ilyen sem volt még. Az ötletet fél perc alatt megvettem, úgyhogy mára megbeszéltük a sráccal, hogy eljön. Ő is Tamás egyébként, de majd FTként hivatkozok rá, és akkor nem kavarodik.

Szóval, ma jött Fft délután. Első körben csináltunk egy csomó képet fent az emeleten, hintaló, bárányszőrön való fetrengés, aztán lent a nappaliban kicsit spontánabbakat, majd bent a hálóban birkózósakat. Igazából másfél óránál tovább nem ment a dolog, mert a kölkök kinyúltak, de így is készült nagyon sok kép, holnapra ígérte FT, hogy átküldi az előzetest méélben….

Ja, egyébként FT-nek is van honlapja, ITT.

D.-ről meg azt akartam a fotózkodás kapcsán, hogy ha olyan kedve van, akkor aztán úgy tud pózolni, de úgy… viszont a „parancsra” mosolygás… mint egy kis sorozatgyilkos, vicsorog, és nem réti, hogy az mért nem jó…én mondjuk szeretem a sorozatgyilkosos könyveket, újabban meg depláne, de a gyerekemnek van aranyos vigyora is…. Gyakoroljak vele a tükör előtt legközelebb?????

G. keveset szól, de akkor....

G. ugyan még nem beszél, de már most tud vicceseket mondani…

Betettem ma a Grace klinika dévédémet, mondom, amíg hajtogatok, a gyerek úgyis játszik, megnézek egy fél részt legalább. Megjelenik a menürendszer, mellette Dr. Mark Sloan képe, G. odakapja a fejét, majd egy boldog kis sikkantással elkezd rohanni a tévé felé, közben kiabál: „Apa, Apa!!!!”… Nagyon röhögtem, be kell valljam… és igen, csak egyet sóhajtottam, esküszöm!!!!

Egyébként meg egy kiskutyafája lett ám… D. idején összesen 2 db. fiókzárat kellett feltennünk, mert valahogy felfogta, hogy az NEM. Oké, G. is felfogja, de leszarja (bocsi, de tényleg), ugyanúgy nyitogat-rámol, max. közben vigyorogva rázza a fejét, hogy tudja ő, hogy NEM, de szerinte meg mégis… Úgyhogy a konyhában minden alsó fiókot le kellet zárni… szerintem kb. egy hét alatt egyébként rá fog jönni a nyitjára nyitására…

Ja, és még valami: néztem a Csillagánizs decemberi órarendjét. Azt most hagyjuk, hogy milyen nehezen választottam ki kettőt (először 6 volt, ami tetszett, ezt kellett leredukálni), viszont ahogy nézegettem a honlapot, láttam, hogy Timi feltette az első két élménybeszámolómat… natessék. Örülök, és köszönöm!!!

Jövő héten szerdán megyek legközelebb, Segal Viktor lesz, a nemsoká megjelenő új könyvének receptjeiből szemelget….esküszöm, most már a jó fényképezőt is elviszem (bár az nálam nem garancia semmire se, de majd igyekszem).

D. okos

Dávid itthon maradt még kedd-szerdán is, gondoltuk, jobb, ha teljesen helyrejön. Hétfő este egyébként gond nélkül megérkeztek (bár az úton G. majdnem végig ordított, nagyon nehezen viseli, hogy nem mozoghat kedvére), és kedden már nem is nagyon ment a hasa (G. még csak akkor lendült bele igazán), de a szája, az igen… szájmenéses a gyerek (igen, tőlem örökölte).

Olyan dumái vannak, hogy az ember legszívesebben egész nap csak jegyzetelne…

Képes például percekig beszélni a kakaósdobozon látható képről:

„Anya! Nézd! Ez olyan kakaó, hogy sokan is lehet belőle inni! Látod? Issza a néni, meg a gyerekek… de képzeld! Ők nagyon aranyosak, és nem isszák meg az egészet, hanem meghagyják nekem!! És az is rá van írva, hogy nem szabad magasról önteni, mert akkor kifröccsen…”. Esküszöm, így mondja… kifröccsen.

Keresgéli az egyik autóját (az ezer közül PONT AZT AZ EGYET), és nem találja... egyszer csak feladja, megrántja a vállát, és imígyen szól: „hát, akkor most így jártam”…

Az asztalon áll róla egy fotó, és véletlenül felborította: „bocsánat, anyuka, nem akartam”, mondom, semmi baj, csak vigyázz, mert anyának az a kedvenc képe, szereti nézegetni, és már fordultam is el, hogy valamit még helyrerakjak, erre ő felháborodva: „hát akkor most miért nem nézegeted????”

Megy a bébi tévé, különböző színű alakzatok sorakoznak. D. fitogtatja a tudását: „kék, zöld, barna, pink, red…”… nesze neked angol…méghogy nem tanul…néha az az érzésem, hogy túl sokat tud…

És a tudáshoz még annyit: ugyanúgy leköti a bébi tévé, mint a Discovery channel kiadásában megjelent „A jövő autói2 című dvd… egy csomószor, amikor kérdezem, hogy mit akar nézni, akkor mondja, hogy azt az autót, aminek nincs szeme (reflektora), és elmélyülten nézi, ahogy egy ürge előadást tart a különböző színváltós fóliák polaritásáról a jövő autóiban… olyan szöveg, hogy még én se értem, de ő úgy figyel, hogy öröm nézni… így van ez.

Beszámoló az elmúlt napokról, hattyúkról, akik kacsák, hasmenésekről, és kabátokról...

Hát, a hétvége majdnem a tervek szerint zajlott… Csütörtökön apu elvitte Dájít a Dédihez, majd pénteken négyre hazahozta, ötkor meg már téptünk is le a Balcsira.

Szombaton délelőtt elvittem a két gyereket a partra, hattyút etetni… D. teljesen odavolt, mert hattyú ugyan nem volt egy darab sem, ellenben volt millió kacsa, meg sirály, sőt, egy varjú is, és egyre közelebb jöttek, ahogy dobáltuk a kenyeret… Gábor is teljesen begőzölt, egyre ki akart szabadulni a babakocsiból, persze előre tudtam, hogy amint kiszedem, ezerrel megindul a madarak felé, úgyhogy vissza kellett toloncolnom, ha két gyerekkel akartam hazaérni…

Ja, és futás közben boldogan kiabált, hogy „attyú, ATTYÚÚÚÚÚ!!!!!”

Délután D. elment az apjával meg a mamával Tabra, aaz ottani temetőbe, visszafelé elhozták a Katit is, én meg, miután teljes lett a gyerekfelvigyázók létszáma, felültem az esti vonatra, és hazajöttem.

10 után érkeztem meg, még megnéztem a Fame-t, meg olvastam kicsit, aztán vasárnap szüttyögtem, pakolásztam, majd amikor hívott T, hogy mind a két gyereknek megy a hasa, elszaladtam elintézni a keddre betervezett vásárlást (terv szerint kedden mentem volna kabátot venni, de mivel világos volt, hogy D. kedden még nem fog oviba menni, nem akartam itt hagyni egész napra a Klárit 2 gyerekkel, nőgyógyászhoz már be voltam jelentkezve, oda amúgy is el kell majd mennem, de mondom a kabátvásárláson essek túl…). Mondjuk, ez az elszaladtam csak kimondva hangzik ilyen egyszerűen… most vagy én öregszem, vagy tényleg a kínálattal volt baj, de vagy 15 üzletbe mentem be, mire találtam viszonylag jó kabátot… aztán a 16.ban (Geox, D. nek is ilyet vettünk) volt kettő is, ami tetszett… megvettem végül a feketét, aztán mikor hazaértem kettő körül, már bántam, hogy nem az aranyszínűt vettem… isten az atyám, eddig még nekem sose volt ilyen, amit megvettem, azt hordtam, sose agyaltam azon, hogy mééért nem egy másikat vettem…mondom, öregszem… annyira, hogy háromkor aztán felhívtam az üzletet, az eladónő emlékezett is rám (mondom, sokat tojóztam rajt, hogy melyiket is vegyem…), és rögtön kérdezte: „megvan még az aranyszínű 38-as… betegyem a raktárba?”… mondtam, ja, este úgyis megyek színházba megyek, előtte beugrom egy cserére… így is lett. Kifizettem még egy halom pénzt, és a színházba már az új kabiban vonultam….

A darab nagyon jó volt (a Rebecca c. darabot láttuk, tavaly kettőről maradtam le gyerekbetegség miatt), főleg Polyák Lillától ájultam el… nemcsak nagyon szép nő, de olyan hangja is van, hogy az ember karja libabőrös lesz tőle…

Darab után még kicsit dumcsiztunk Bobóval, majd mindenki hazaindult… itthon még néztem egy kis Grace klinikát, majd szusz… ma meg egész nap takarítottam, várom haza a népeimet, elvileg fél hat körül érnek…közben persze folyamatos kapcsolattartás volt velük, tanácsok gyógyszerbeadásra, és a többi… olyan süsü az ember, alig vártam, hogy egyedül legyek itthon, aztán mikor megvan, fél óránként hívtam őket, hogy ugye azért megmaradnak, meg jól vannak, és nem sírnak utánam????? Persze, hogy nem sírnak, a két gyerekre van 3 felnőtt, akik mást csinálnak, csak a kívánságaikat lesik….