Párizs- első nap

Nem reméltük igazán, de összejött…itt vagyunk Párizsban. Valami hihetetlen ez a város, komolyan.

Életünkben tán először (nem is tán, először) jöttünk társasútra, és már első nap rájöttünk, hogy ez jó ötlet volt. Ennyi mindent magunktól ilyen rövid idő alatt úgysem tudtunk volna megnézni, pláne nem leszervezni.

Kezdem sorban.

Reptéren az idegenvezető (Ani) bemutatkozik, majd feltereli szerény (12 fős) kis csoportunkat egy buszra. Elindultunk a belváros felé, közben Párizs történelméről tart előadást, és érdekesen ám, úgy, hogy még engem is leköt, pedig nem vagyok egy nagy történelem-rajongó.

Mintegy másfél órát kalézoltunk a belvárosban, megnéztük a leghíresebb tereket, épületeket, egyebeket, hogy kapjunk valami átfogó képet a városról, majd elmentünk az Invadilusok dómjához, ahol megnéztük Napóleon szarkofágját. Napóleon anno saját maga kérte, hogy halála után itt legyen a végső nyughelye, így aztán a franciák, akik becsülték kérését, itt, ebben a dómban kialakítottak egy kriptát (ami eredetileg nem volt az épületben), és egy vörös márványszarkofágban helyezték el Napóleon hamvait. Itt, (márhogy az épületben) nyugszik egyébként a fia is, a Sasfiók is, valamint testvérei, és több tábornok, marsall is, valamint Rouget de Lisle is, aki a Marseillaise-t komponálta.

Az Invalidusok után visszamásztunk a buszra, és elmentünk az Eiffel torony tövébe, ahonnan a Szajnán óránként induló sétahajók egyikén elhelyezkedve a folyóról is megcsodálhattuk a várost. Persze itt is egymilió ember, valami hihetetlen, hogy mennyi turista van…

Láttuk még Pierre Richard hajóját is! Az ember nem győzi tátani a száját, akárhová néz, érdekes dolgokat lát (és ugye lehet dönteni, hogy bámészkodsz, vagy fotózol ezerrel..én a bámulást választottam, így a hajóról nincs is sok kép… de felbukkant a kedvenc turistatípusunk is persze, krapek, egyik kezében fényképező, másikban kamera, és hol az egyiket tartja az arca elé, hol a másikat… ).

Az egy órás hajókázás után vissza a buszra, és irány az Musée d’Orsay. Na, itt meg aztán nem is engedtek fotózni, viszont először itt adtunk igazán hálát a szervezett útért… ugyanis a bejáratnál túlzás nélkül vagy 150 méteres sor, bejutni szinte lehetetlennek látszott, de mi, mint csoport, öt percen belül épületen belül voltunk. Megjelent a második idegenvezetőnk, Bea, aki az út során a tárlatvezetéseket fogja tartani, kiosztotta a kis rádiós fülhalgatókat, hogy a nagytermekben is mindenki jól hallja, amit mond (kell is, mert bemegy az ember bármely terembe, és rögtön vagy 30 idegen ember kerül közé, és az idegenvezető közé, sztem egy nyikkot nem lehetne enélkül a kütyü nélkül hallani). Elindultunk, és másfél órán keresztül ámuldoztunk. Persze sokkal több időt is el lehetne itt tölteni, hisz’ rengeteg műkincs van kiállítva, nade ez tényleg olyan, hogy ha mindent meg akarnánk nézni, akkor semmi másra nem maradna idő. Bea hihetetlen jó kis előadást tartott, mindent tud a híres kiállított műremekekről, és úgy tud magyarázni, hogy valóban leköti az embert.

Mikor végeztünk, újra visszamásztunk a buszra, és célba vettük a szállodát, itt lepakoltunk, és egy kis pihi után együtt elmentünk egy közeli kis étterembe vacsorázni. Itt már a társaság is kezdett kicsit összerázódni (pláne, ahogy telt a pocak, eddigre már mindenki rettentő éhes volt), kicsit beszélgettünk, majd mi T-vel lekoccoltunk, hogy egy kis önálló séta is legyen. Erősen próbáltuk az étterembe menet megjegyezni, hogy merre is van a szálloda, de azért bennem volt egy kis para… mindegy, nem lett gond, vagy 2 órát sétáltunk, közben vettünk némi helyi sajtot meg pudingot az éjféli nasihoz, majd hazaérve szabályosan kiájultunk…

Gyerekek a bőröndben

Hát, azt nem lehet ránk mondani, hogy túlzottan előre ittunk volna a medve bőrére… Az indulás holnap hajnalban van (fél hatkor megyünk ki a reptérre), és csak ma délután négykor álltunk neki készülődni, ruhákat összerakni…és még akkor sem közvetlenül a bőröndbe raktuk a cuccot, csak az ágyra raktuk ki (jó, ez már nem azért volt, mert attól tartottunk, hogy az uccsó pillanatban kiderül: mégse mehetünk…), a bőröndöt odakészítettem, hogy majd, amikor a gyerekek már a kádban vannak, akkor csak bele kelljen hajigálni a cuccokat…

Erre a két gyerek becsomagolta enmagát, Dájí még mondta is: „Anyuka, hadd menjünk veletek Párizsba….”…

Családunk másik konyhatündére (vannak fiútündérek???)

Ma délelőtt kihívtuk a gyerekorvost, hogy nézzen rá a kölkökre, szerinte van esélyünk elutazni, vagy inkább lemondjuk az utat, amíg még lehet???

A doki szerint most 55-45% az arány, hálistennek az utazás javára, úgyhogy reménykedünk…

A gyerekek hullámzóan vannak, hol jobban, hol rosszabbul…

Tegnap délután még volt egy jó periódusa Dájínak, konkrétan, amikor a Kláritól karira kapott tésztanyújtómat akartam felavatni…

D. ismét bebizonyította, hogy az én fiam, gyúrta a tésztát veszettül, és utána egész ügyesen kezelte a nyújtót is… komolyan, majdnem többet használta, mint én…

Ma délután meg úgy döntöttünk, hogy a gyerekek kedvét kicsit feldobandó, elmegyünk az Angyalok Erdejébe… Hát, G. az odautat végigsírta, majd a babakocsiban elhallgatott mikor kiszálltunk, ám akkor meg D. kezdte rá, hogy haza akar menni… így aztán összesen uszkve 15 ott töltött perc után mindannyian visszazsúfolódtunk a kocsiba, és hazajöttünk… nagy kirándulás volt…egyébként nem szokásom kimondottan rossz fotókat feltenni, de ezt most muszáj, mert teljesen pontosan tükrözi a lelkiállapotunkat…Kati, mint aki citromba harapott, nekem még az övem is csálén áll, Tamás, mint aki előtte este épp Samara Morgan home videóját nézte volna meg, Dájí egyszerűen hátat fordított, amikor kértük, hogy álljon be egy fotó erejéig…és a csúcs, Gábor tekintete…. Nem tudom eldönteni, hogy pánikol, vagy csodálkozik…

Ha ráklattyintotok a képre, megnézhetitek jó nagyban.

Hóember kontra vakondtúrás

Ma már kicsit jobban vannak a gyerekek, tegnap asszem megvolt a mélypont: Gábort nem lehetett máshogy itatni, mint a Nurofen fecskendőjével, lefogva… Délelőtt tizenegykor tűnt fel, hogy nagyon keveset iszik, és hiába tettem akármit a cumisüvegbe, nem és nem akarta meginni… Általában vizet iszik, méghozzá elég sokat, most azonban semmit nem akart elfogadni… így aztán Tamással úgy döntöttünk, hogy mielőtt kiszáradás miatt lenne kórház újra, erőszakot alkalmazunk… 5 mili fér ugye egyszerre abba az izéba, úgyhogy tíz fecskendő ugye fél deci, el tudjátok képzelni, meddig tartott 2 deci vizet (illetve némi gyógyszit) belenyomni a gyerekbe… de utána viszont látványosan jobban lett.

Éjjel aztán már magától ivott valamennyit, ma reggelre kicsit másként is festett, és még az udvarra is volt kedve kimenni.

Dávid is javult valamelyest, ő meg aztán be is lelkesedett, amikor felvetettük nekik, hogy ki lehetne menni, rögtön közölte, hogy ő hóembert akar építeni, kér répát, meg szenet…

Nabassza… az összes répát belefőztük előtte két nappal a levesbe, szenünk meg a gázfűtés miatt sose volt, így aztán egy banánnal és pár szem dióval (szemnek meg gomboknak) eresztettem ki őket az apjukkal meg Katival a kertbe…ja, és egyik lábasomat sem óhajtottam a hóember kalapjaként beáldozni, így aztán egy fémdoboz alját neveztem ki kalpagnak.

Mondanom se kell, amilyen a mi szerencsénk mostanában, a hó abszolúte nem tapadt, bár T. roppan lelkesen próbált valami hóembert összehozni, de az eredmény jobban hajazott egy vakondtúrásra… a kölkök hamar megunták, és D. úgy döntött, a fenének a hóemberre (már ha lesz a túrásból az valaha is) annyi dió, kihozta a garázsból a kalapácsot, és inkább megeszegette az összeset…

Közben T. tovább lapátolt lelkesen…de legalább levegőn voltak…

A fotózásról

Nostehát…mivel a gyerekekről nem akarok most írni, mert olyan carul vannak, hogy ezt már csak utólag vagyok hajlandó elmesélni, inkább megírom a karácsonyi ajim történetét. Ezen legalább lehet mosolyogni, ami a mostani állapotunkról kicsit sem mondható el.

Szóval.

Eccerrégen-nagyonrégen, sűrű erdő közepében…ja, nem. Csak régen, de nagyon, volt egy lááányka (én), aki sose volt magától különösebben elpukkanva. (Jó, tuti vannak olyanok, akik ezt vitatják, mert kívülről a lányka nem igazán az a bizonytalan fajta, de ez most nem önelemző, hanem önmutogató poszt). Nem volt rossz csaj, de azért mindig talált magán hibát. Mint minden nő, nyilván. Nade, egyszer csak ugye hozzáment álmai férfijához, és szült két gyereket…na, ez aztán végképp betett az ő kis alakjának, konkrétan úgy nézett ki, mint egy kismedve. Ez egy darabig nem is zavarta olyan nagyon, megtöltötte a szekrényét 40es (najó, 42es) ruhákkal, és kész. Nade amikor a kisebbik kölköcskéje is elért abba korba- tavaly januárban-hogy fotózható legyen, a lányka talált egy fotóst, aki nagyon szép képeket csinált az ő kis kölykeiről, és akinek a neten levő fotói közt a lányka talált olyan női aktokat is, amik megmozgatták…a fantáziáját, igen. Aztán később a lánykát is, de erről később.

Viccesen mondta a fotósnak, hogy olyan jó lenne, ha egyszer őróla is lenne ilyen kép, csak hát a kor, meg az alakja… A fotós (elnézően) mosolygott, és bíztatta a lánykát, hogy higgye el, a fények csodákra képesek…a lányka szerint nem a fény milyenségén múlik a dolog, bármilyen fény csak árthat, fullsötét, na, az kell neki…

Szóval, nem maradtak semmiben, illetve maradtak a kölköcskés képek (a lányka szigorúan deréktól felfelé látszik a publikus fotók túlnyomó részén, a többin meg jön a sötét…), egészen idén decemberig.

No, jött a tavasz, vele a lengébb rucik időszaka, és a lányka kicsit már utált tükörbe nézni, meg hát öltözködni is csinibben szeretett volna, úgyhogy vett egy mély levegőt, majd még egyet, és még egyet, és nekiállt tornázni. Mindennap. Szenvedett, mint a kutya, de két hónap múlva már egyre lelkesebben nyomta Rubint Rékát (nem úgy), mert mások is kezdték mondogatni, hogy láccik az eredmény. A kislány szenvedett ugyan, mint a kutya, minden torna előtt, de állta a sarat (mondjuk a lányka kevesebb szenvedéssel megúszta volna, ha nem szereti annyira a sütit-csokit, nade nem lehet mindenről lemondani, mert akkor minek élünk, nemdebár???).

Szóval, miután nyárra egész megformásodott (hangsúlyozom, magához képest, modellnek nehezen mehetne el továbbra is), a férje egyre többször dicsérgette, sőt, néha arra ragadtatta magát, hogy kérte a lánykát, ugyan, had fotózza le őtet lenge ruházatban, merthogy…

Na, a lányka innen kapta az ötletet (meg a kitartást a további küzdelemhez), hogy tényleg, hát hiszen már ő is vágyott hasonló fotókra, nosza, meglepi a Zurát, és őbizony elmegy ahhoz a fotóshoz…Januárra tervezte a dolgot, de közben az történt, hogy a fotós nyereményjátékot hirdetett, és a lányka (híresen mákos lévén), nyert kupont… Úgyhogy a fotóssal egyeztetve karácsonyi meglepinek szánta a fotókat.

Az első fotózási időpont vészesen közeledett, pénteki napra volt egyeztetve a dolog…nanáhogy hétfőn mind a két kölköcske beteg lett, a nagy persze oviba sem mehetett, úgyhogy azon a héten a lányka nemhogy hajat nem festett (ami ugye nem ártott volna a 10 centis lenövésének), de semmit sem tudott a külsejével foglalkozni, még csak nem is fésülködött…úgyhogy nagyon örült, amikor a fotós csütörtökön kérte, hogy halasszanak kicsit a dolgon, mert a műteremben valami műszaki baki van. Lányka meg nyugodott, merthogy addigra a külseje vetekedett egy, az életbe belekeseredett mosónő külsejével, fotózás egy héttel halasztva. Igenám, de vasárnap a kisebbik kölköcskével kórházba kellett a lánykának vonulni, és ugye azt mindenki tudja, hogy a kórház nem wellnessközpont, semnem fodrászat, depláne nem kozmetika…Úgyhogy most Ő hívta fel a fotóst, hogy baj van, újabb halasztás kéne… a karácsony közeledik, lányka ideges, de a fotós rugalmas, új időpont rá hét kedd… Lányka visítva hívja az anyukáját, hogy jöjjön el vasárnap, mert akkor a hétfő telhet a szépülés jegyében, és keddre esetleg tényleg nyélbe lehet ütni a dolgot…

Szerdán kijöhettek a kórházból, vasárnap jött a mama, így aztán a lányka a hétfői körmözés-popsisimítás-hajfestés-kozmetikus után kedden elvonulhatott szépre fotóztatni magát.

Az eredménytől a lányka elájult, és már alig várta a szentestét (ami a már ismertetett dolgok miatt kicsit káoszosra sikeredett), hogy átadhassa enmagát a Zurának….

No, volt nagy sikere, a Zura hanyatt dült, a lányka örömködött, majd némi hezitálás után úgy döntött, hogy pár képet azért publikussá tesz.

És most: KÖSZÖNÖM, BÁLINT, NAGYON NAGY ÖRÖMET OKOZTÁL!!!!!!!!!!!!! NAGYON HÁLÁS VAGYOK, TUTI TALÁLKOZUNK MÉG! ;-)

És ha valaki kedved kapott, íme, ITT lehet (itt kell!!!)fotózkodni!!!!

Olyan, amilyen, de Karácsony...

Na, tegnap nekiduráltuk magunkat reggel, és estére minden meglett. Kész lett az ünnepi menü teljesen (a hús mellől mondjuk elhagytuk az előre betervezett tejszínes gombaszószt), a fát feldíszítettük amíg a gyerekek aludtak, bár D. rögtön várta volna alá az ajándékot is, de elmagyaráztuk neki, hogy a Jézuska nem bírta volna el egyszerre a fát is, meg az ajándékokat is. Egyébként ajándék: idén először sikerült betartani azt, hogy tényleg csak egy játékot vegyünk a gyerekeknek fejenként (nyugi, sokat kaptak így is, mert egyet-egyet vettünk mi, egyet-egyet kaptak Kláritól, meg ugyanígy Katitól, úgyhogy nem taszítottuk nyomorba a kölköket, csak kihagytuk a tavalyi dömpinget).

Az ajándékozás fürdés után volt, és bár addigra az egyik gyerek jobbra dőlt, a másik balra, a játékoktól felélénkültek egy kicsit…de ez a fránya vírus kitartóbb, mint gondoltuk. Klári ugyan csak tegnap délután érkezett, de már fadíszítés közben mondta, hogy nem jó a gyomra, az ünnepi vacsiból meg már egy falatot sem tudott enni… a részletektől mindenkit megkímélek, elég annyi, hogy szegénynek szabályosan zöld volt a feje…

Lényeg, hogy 8ra a gyerekek kidőltek, legalábbis úgy tűnt, hogy elaludtak, így mi, felnőttek is átadhattuk az ajikat… Én Cicukát idén teljesen rendhagyó módon, egy magamról készült fotósorozattal leptem meg (erről fogok még írni, éééés teszek fel képet, akinek nem tetszik, nem nézi…), Ő meg aztán végképp kitett magáért. Kaptam egy oooooltári nagy dobozt, ami túl könnyű volt…rázom, mint állat, Ő meg csak vigyorog (kicsit rontott a dolgon, hogy közben Gáborkám megint sírni kezdett, és fél órás vígasztalószünetet kellett beiktatni).

Kinyitom, hát, két kis becsomagolt ajándék, meg egy összetekercselt papír van benne… Mondja, hogy a számozás sorrendjében…jó.

Első: kis játékrepülő. Húha. Magamban: okés, utazunk, de mikor, hova, és vajon addigra legalább az egyik gyerek egészséges lesz-e???

Második: egy csomag konfetti….ajjaj, szilveszter (közben G. megint ordít).

Papírtekercs: két éjszakai kép Párizsról, kivilágított Eiffel-toronnyal, meg Diadalívvel, és a szöveg: Ez egy kedves és figyelmes, de mindenképpen egy halk meghívó lenne! Gyere el velem egy vidám szilveszterre ide! Semmiképp se mondj nemet! Tomi.

Na, agyam eldobtam rögtön (főleg, hogy G. közben egyfolytában sírt), Klári meg Kati meg mondták, hogy hát ezért volt így szervezve, hogy majd ők jól itt szilvesztereznek, hogy mi mehessünk…. A betegséggel senki nem számolt (szegény Klári közben már a fotelből sem bírt felállni, én még mindig vacakul voltam, T. már viszonylag alakult, de a gyerekek totál dögrováson), de mi még bízunk…

Na, vajon tudok Nektek küldeni MMS-t szilveszter éjjelén a Sanzelizéről???

Karácsony?

Asszem, az elmúlt napok remek lezárásnak bizonyulnak az évre… Benyeltünk egy vírust, amitől kikészült az egész család, de tényleg durván…Hogy ebből hogy lesz holnap karácsony, arról még fogalmunk sincs…már azt beszéltük Cicukával, hogy legfeljebb áttesszük a szentestét…fene essen az összes betegségbe…

Az autók milyensége

Minden hétvégén a reggelek legnagyobb feladata, hogy D-t, aki a leghamarabb kel fel mindannyiunk közül, hogyan tartsam csendben… a mese nem mindig válik be, de ma Ő maga kínálta a megoldást: játszunk olyat, hogy azzal az autóval indul el, amelyiket én mondom. Ezt már többször játszottuk, sztem’ a színtanulásban is sokat segíthet. A játék lényege az, hogy sorba rak pár kisautót, én meg nem csak egyszerűen azt mondom, hogy a sárga sportkocsival indulj el, hanem próbálom minél változatosabban körülírni: azzal a napszínű autóval indulj el, amelyik hasonlít ahhoz, amivel Alonzó is megy… Vagy: zöld busz helyett az a jármű, amivel az embereket szállítják, és olyan színe van mint a fűnek, meg a fáknak… satöbbi, satöbbi.

De ma a gyerek kifogott rajtam, mert rengeteg autót pakolt ki egymás mellé, így már én is belezavarodtam, és fél óráig próbáltam rávezetni a sárga-fekete sportkocsira, de mint kiderült, azért nem találta, mert én már a végén egyszerűsítve ugye azt mondtam, hogy az a sárga, ami a fehér dzsip mellett áll… a cégén csak fel kellett állnom a kanapéról (ahol addig döglöttem, igen), és megmutattam, melyikre gondolok…erre a gyerek rámnéz: „de anya! Az ninóskocsi!!!!” A fene látta 3 méterről a hangyányi villogót…

Mondom, tudod mit, mondd el nekem mindegyikről, hogy melyiknek mi a pontos neve, és akkor legközelebb tudni fogom.

Elmondta…én meg örültem, hogy nyitva a laptop, és viszonylag gyorsan tudok gépelni, mert rögtön feljegyzetelhettem.

Íme, kisfiúk anyukák figyelmébe különösen ajánlom, afféle kézikönyvecske gyanánt:

„Tankautó, versenyautó, miniautó, nagyautó, busz-pénzesautó, nincs motorháztetőjeautó, versenyautó, ninóskocsi, régiautó, tankautó, szőőőnyetes autó, ninóskocsi, versenyautó, szőőőőnyetesautó-kipufogós, pókos, versenyautó, sötétkék, piros, katonai, portkocsi, miniautó, portkocsi, ninóskocsi, ninóskocsi, kékautó, iskolásbusz, dobozos szállítós, iskolásos busz, versenyautó, tank, iskolásos busz, nagyautó, a verdákban szokott lenni-autó.”

És mindezt egy szuszra.

D. jövőre indulhat az xfaktorban...ez már biztos.

Na, tegnap megvolt a NAGY SZEREPLÉS.

Minden tiszteletem az óvónőké, mindent megtettek, majd’ 2 órás műsort raktak össze. Fotózni, na azt sajnos nem nagyon tudtam, mert G. miatt hátul ültünk, de lesznek majd profi fotók, mihelyt megkaptam őket, nem ússzátok meg. Sőt, a Duna tévé rögzítette az egészet, én biztos vagyok benne, hogy valahogy megpróbálom D. szereplését feltölteni…majd még kiókumlálom, hogyan.

Lényeg a lényeg: az én gyerekem egy (eddig) rejtőzködő énekes-előadóművész. Kijött a kis csoportjával, belevágtak az éneklésbe (télapóruhás fotó, ez volt az első amit csattintottam (egyébként az utolsó is, ami nem lett homályos, mert innentől kezdve bőgtem)), majd D. előrelépett, marokra fogta a mikrofont, és belevonyított, mint Mick Jagger…esküszöm, épp hogy bele nem dőlt a mozdulatba. Ugyanezt előadta a közös versmondásnál, az egész előadóteremben az ő kis csilingelő hangja hallatszott (meg az én szipogásom).

Nem is nagyon tudom ezt elmesélni, látni kéne, mondom, amint megkapom a képeket, meg a „dupla lemezes DVD-t” (esküszöm, így kellett megrendelni), akkor majd lesz erről még egy poszt (nem, nem fogom nézni a statisztikákat, hogy ki nem olvassa el…).

Előadás után a Vira mamát kitettük az Europarknál, hogy mehessen a Bobóékhoz, aztán hazajöttünk, és körbeajnároztuk a gyereket. Még ajit is kapott, pár hete ugyanis vettünk neki egy új ágyneműt, aztán eltettük valami „alkalmára”, volt is nagy öröm, fürdés előtt még ki is próbálta a kanapén… igaz, utána közölte, hogy szúr, és mossuk ki öblítővel, de végül is erre is büszke lehetek… hány négyéves tudja, hogy az öblítőtől puha a cucca??? Jó, ez lehet, hogy inkább a reklámok érdeme, mint az enyém, de mindegy. Ne kössünk bele apróságokba.

Lényeg a lényeg: ilyen szép két gyereke nincs másnak. És pont.

D. mesél nekem

Ma jött a Klári mama, merthogy holnap Dájínak fellépése van. Bezony. Az ovi karácsonyi műsorában. Rajta nem látok izgalmat, én, bevallom, kicsit aggódom, mert ugye a gyerek sok mindenben jeleskedik itthon (nem, nem csak a fürdőkádból való vízkilocsolásra gondolok…), de verset mondani, netán énekelni…. Na, azt szinte sose…(sőt, még szerepjáték is csak elvétve van, akkor is max. autóbaleseteket szimulál, két autó összeütközik, Ő meg jön a mentővel…pedig már vagy két éve nincs nálunk Zone Reality.)

Báááár, ma felcsillant némi reménysugár:

D. este, amikor bekísértem aludni, mondta, hogy másszak be mellé az ágyba, és majd ő mond nekem mesét. Jó. Bemásztam. Mondott. Idézek pontosan (mikor kijöttem, rögtön lejegyzeteltem, mert klasszikusokat csak pontosan, ugyebár).

„A címe: a virág, a napocska meg a méhecske

Hó' nem volt, hó' nem volt, volt egyszer egy virág, egy napocska, meg egy méhecske.

Vége van.”

Hát így. Holnap fellépés. Hehe.