Örökzöld szórakozások

Vannak olyan „játékok”, amikkel mindig le lehet nyűgözni a gyerekeket, és most itt jópár felbukkant:

1.: barátságos macska (vagy kutya, de itt most macska van). Anyuék szomszédjában van egy cicája, akinek Anyuék majd’ mindennap adnak valami maradékot, vagy tejet, vagy ilyesmit, és mivel a szomszédék hajnaltól estig nincsenek otthon, a macska gyakorlatilag egész nap a mi házunk előtt sertepertél, hátha leesik neki valami. És lévén nagyon barátságos állat, nem nagyon akadt fent azon, hogy 4 gyerek gyűri-marja…

2.: együtt főzés a Papával. Én tuti nem tudnék úgy rántottát sütni, hogy 3 darab 4 év alatti gyerek ücsörög mellettem a pulton, és ebből sanszos, hogy 2 leveti magát egy hirtelen ötlettől vezérelve, de a fater megoldja…

3.: ágyra-ágyon ugrálás. Nos, mivel a hétvégén már nem volt elég fekvőhely, Apu lehozott egy nagy matracot, amire a gyerekek rögtön elkezdtek ráugrálni, és mivel nagyon tetszett nekik (meg nekünk is, mert olyan aranyosan kacarásztak közben), nem is raktuk el… úgyhogy fürdés előtt egy órán át képesek minden nap nekifutásból ráugrálni… nem, még egyiknek sem tört ki a nyaka…

Így aztán nincs unalmas pillanatunk… ja, és két aranyköpés (és az egyik G-től!)

Kint a teraszon van egy hintaszék, Dájí és Gábor belemászott, én hintáztattam őket, közben Dáviddal énekeltük a hinta-palintát. Gábor egy ideig majd fülelt, majd a dallam első elnyújtott taktusaira belevágott: „aaaaannnyaaaa…..auuuutóóóóóóóó” Dáviddal egymásra meredtünk (látszott, hogy ő is meglepődött), majd egyszerre nevettük el magunkat.

Az ilyen pillanatokért érdemes… A múltkor megnéztem az „Ilyen a formám” c filmet J.Loval. Na, abban volt egy jelenet, amikor a főhős megtudja, hogy a barátnőjének ikrei lesznek (nem tőle, csak hogy bonyisabb legyen-nem, J.Lo nem lépett félre, egy kémcső volt az apa, és még azelőtt esett az eset, hogy a főhőst megismerte volna), és eléggé kiakad. A parkból beszédül egy játszótérre, ahol is egy nagydarab fekete apukával (akinek 3 gyereke van) merül beszélgetésbe, és megkérdi tőle, tulajdonképpen milyen is az, amikor az embernek gyerekei vannak. Erre a krapek őszinte (résztvevő) pofával:

„Szörnyű. Aztán megint szörnyű. Aztán megint szörnyű… aztán jön egy csodálatos pillanat!.... aztán szörnyű, szörnyű, szörnyű… de aztán megint van egy pillanat!!!!!”

És ekkor az egyik gyereke odafut hozzá, és átöleli. Főhős reménykedve: „ez egy olyan pillanat, ugye???”. Apuka boldogan bólint… kár, hogy rögtön utána észreveszi, hogy a kisfia egy adag macskaszart szorongat, de a pillanat, na az szép… és ez most ilyen volt nálunk is (macskaszar csak a teraszon akadt, egyik gyerek sem markolt bele, úgyhogy nincs egy zokszavam se).

No, és akkor D. benyögése. Simogatom a macskát, erre aggódva rámszól:

„vigyázz, anya, nehogy megkarmold az új körmöddel!!!!” Én. A macskát. Hehe. Pedig most kimondottan szolid a körmöm…

Nándi 1 éves!!!!

Tegnap volt egy éve, hogy Nándesz megszületett…aki visszakeresi a blogban, láthat szüléstörténetet az én szemszögemből, lévén ugye ott voltam, Bobó meg nem nagyon akart hozzáfűzni semmit…

És most már bizony egy éves szülinap van. Én nem tudom, minél öregebb az ember, annál gyorsabban megy az idő, vagy mi, mert néha tényleg olyan, mintha az egész csak tegnap lett volna…

Mindegy, most nem nosztalgiázok, lesz arra még idő rengeteg, most inkább mesélem, hogy tegnap, az a tök nyugis éjszaka után mind a három kölök boldogan ébredt, rögtön belevetették magukat a játékba (meg a macskát, de arról majd lesz kép később, most a szülinap aktuális), majd becsatlakozott a csapathoz Botond is (megjöttek ugye Zsófiék), na onnantól aztán tényleg volt élet….

Megvolt az ebéd, össznépi szuszka, majd némi séta után jöhetett az ünneplés…az ünnepelt fülig-vigyorral tömte magába a túrótortát, a többiek próbálták behozni a lemaradást (G. villával nyomta, bocs), és bár nem találok olyan képet, amin mindenki egyszerre rajta van, (bár most látom, hogy volt, hogy G. 2!!! villával nyomta- még nagyobb bocs) higgyétek el, mindenki elégedett volt, ugyanis a Bobóék még egy kedvenc-csokis tortát is hoztak. Éljenek soká. Főleg Nándesz. Szóval betortáztunk, aztán elhalmoztuk Nándit ajikkal (hálistennek Bóbi meg Zsófi eleddig nem tudta átadni az én kölkeimnek a karácsonyi ajikat, így D. sem akadt ki azon, hogy nem kap semmit). Legnagyobb sikere a nyuszimotornak volt, egész komoly balhék törtek ki amiatt, hogy éppen ki üljön rá (Botomd és D. is ültek rajta, nade nem tudok egyfolytában fotózni, pláne, hogy D. egy egész komoly parkolóházat is kapott, kb. 50 matricával – útzár, autómosó, sebességkorlátozás, ilyesmik- amiket, lévén a család legkreatívabb kedvű tagja, nekem kellet felragasztani, úgy, hogy közben az egyik gyerek rángatta a parkolóházat, a másik néha elcsórta a matricákat, a harmadik el is fogyasztotta a felét, mire észrevettem….).

Mindenesetre estére megint úgy lefáradt mindenki, hogy az altatás nem okozott senkinek se gondot.

Ma apukák hazamentek, mi még maradunk csütörtökig (valszeg’ Zsófiék is itt lesznek egész addig… kidumálhatjuk magunkat rendesen…)

Aprónép

Hát, írni az embernek négy gyerek mellett nem nagyon van ideje, de azt megállapíthatom, hogy mind a négy gyerek szép. Sőt, gyönyörű. Csak ne mozognának ennyit…

Érkezés Ballószögre

Na, reggel lepattintottam Dájít (nyugi, csak oviba ment), nekiláttunk Gáborral, és bepakoltunk. Ez persze csak így leírva egyszerű, mert Gábornál a pakolás az főként a KIpakolást jelenti, tehát amit én beraktam, azt ő ki, de mivel én kicsit gyorsabb vagyok, azért csak sikerült megtöltenem két nagy bőröndöt, néhány kisebb táskát, pár reklámtatyót, meg a hátizsákom.. Már múltkor is mondtam, addig nem nyugszom, amíg nincs odakészítve egy bizonyos mennyiségű cucc…és az elég nagy mennyiség, amit én elégnek ítélek.

Mikor G-t lefektettem, akkor még becsomagoltam a maradék karamellákat, majd még pár cuccot bepakoltam, eddigre meg is érkezett T, mindent beraktunk a kocsiba, beültünk, elspuriztunk Dávidért (aki persze sírt, hogy mért mentem érte ilyen korán -4kor- , ő még játszani akart egy kicsit), őt is berámoltuk, és irány Ballószög. Itt meg aztán volt nagy örömködés, mindenki örült mindenkinek, meg volt némi ajándékozás is, Anyuék átadták a gyerekeknek a karácsonyra szánt ajikat, majd közös vacsi, közös fürcsi (jó, nem mindenki, csak az aprónép), és probléma nélküli esti lefekvés. Ilyenkor mindenki egy kicsit izgul (márhogy az anyák), hogy a gyerekek hogy fognak majd elaludni, de nem volt gond. Dávid a Mamával alszik egy szobában, úgyhogy vele nincs gond, Gábor meg velünk a hálóban, de mivel mi úgyis később fekszünk le, van ideje egyedül elaludni, ha meg már egyszer elaludt, akkor akár ágyú is szólhat mellette… ez most már tényleg tutiziher, ugyanis egyszer csak hallottunk, hogy T. telefonja ezerrel csörög a hálóban… Tamás berohan, hogy „nehogy Gábor felébredjen”, lerendezi a telefont, majd akkor nézi, hogy előtte már volt 8!!! nem fogadott hívása… és ne tudjátok meg, hogy az ő telója milyen hangosan csörög… és basszus, G. átaludta a 9 hívást…nemsemmi.

Most itt leszünk jövő hét csütörtökig, holnap jönnek még Zsófiék is, itt lesz 4 gyerek, unatkozni nem fogunk, az ziher.

Sós karamell

Mert nekem mindig variálni kell… mert nem elég a bonbon, kell a karamella is… nem akarom nagyon részletezni, hogy milyen érzés volt 145 fokosra melegíteni a cukorszirupot, miközben G. a seggemet harapdálja… rájött ugyanis, hogy nagyon rászedték, mert már egyetlen fiókot sem tud kirámolni, és valahol csak le kellett vezetnie a feszkót…de az eredmény, na, az mindent megér…

Ez egy nagyon jófajta karamella lett, mert nem szedi ki az ember fogtöméseit, de azért olyan nyúlós-karamell jellege van, és hát ez a sós íz…nekem nagyon bejön.

Az más kérdés, hogy most ugye este tíz van, és nemrég hagytam abba a csomagolgatást (és még a felével sem vagyok készen, de elfogyott a celofánom, úgyhogy holnap a bőröndpakolás mellett még ez is lesz), de remélem, kiccsaládom értékelni fogja az ügyködést (az én húgaimnál, ha édességről van szó, akkor az ember ebben olyan nagyon nem nyúlhat mellé).

Hétköznapok

Hálistennek eddig eseménytelenül telt a hét… azért örülök most ennek különösen, merthogy elvileg péntek délután megyünk Anyuékhoz, bepótolni az elmaradt Karácsonyt, amikor is ugye nem jutottunk le…

Mivel a bonbonkészletem kifogyott, gyártottam új adagokat (étcsokisat tej-tonkás belsővel, és tejcsokisat marcipános-narancsos töltelékkel, holnapra meg beterveztem egy adag sós karamella összehozását (meghozta a Boookline az új könyvemet, valamit muszáj belőle rittyenteni), úgyhogy azért bár eseménytelen a hét, korántsem unalmas. Bár G. elég jól tolerálja a konyhában való ténykedésemet, azért eljutottunk odáig, hogy a második sor fiókra is zárat kellett szerelnem, mert ugye a legalsókat már 2 hónapja le kellett zárni, most jött rá, hogy fölötte is vannak fiókok, még érdekesebb dolgokkal, és nem mindig tudok ugye odakapni, hogy a veszélyesebbjét kiszedjem a kezéből (illetve oda tudok, de akkor még több csoki maszatolódik szét a konyhában, pedig már épp kezdek büszke lenni magamra, hogy egyre kevesebb maszattal dolgozom).

Ja, és esténként, amikor D. hazajön, majdnem mindennap Wii-zik egy kicsit… Tegnap megengedte, hogy egyet én is játsszak, bár ilyenkor megszabja, melyik játékot válasszam. Van egy olyan, amiben célba lövés van, először felszálló lufikra kell lődözni, majd agyaggalambokra, majd kólásdobozokra, a végén meg az van, hogy kis játékfigurák vannak, és jönnek az ufók, el akarják őket ragadni, és az ufókat kell sorban kilőni, miközben a figurák őrülten rohangálnak…

Na, amikor ide értem a játékkal, D., aki addig meredten figyelt, vigyorogva megszólal:

„ nem is azért futkosnak a gyerekek, mert félnek a repülőktől, hanem mert jön a lövős anyuka!!!”..és röhög… rémületes vagyok, és így kell megtudnom…

Wii

Most hétvégén is előszedtük a WII-t, persze azt a játékválogatást, amit már a múlt hétvégén is mutattunk Dávidnak, merthogy 3+ van ráírva, de ugye akkor csak nézte. Most azonban a tehenesnél kivette az apja kezéből a távirányítót, és nekiindult…

A játék lényege ugye az volna, hogy az ember ül egy tehénen, rohan az úton, és közben el kell gázolnia az úton felbukkanó madárijesztőket. A gyerek viszont egyfolytában az út menti réten bóklászott, neki-nekicsattanva a kerítésnek, plusz az összes fának nekiment… mi néztünk össze az apjával, hogy hát jóvan’, a gyerek először próbálja, kicsit béna, de hát istenem, ne törjük már le… erre egyszer csak D. megszólal: Anya! Sikerült! minden fának nekimentem!!! De mér nem tudom átugrani a tehénkével a kerítést???” Jahogy direkt csinálta…nnna, akkor viszont nagyon ügyes!!!

Tudom én, hogy pár év múlva annak fogok örülni, hogy ha a gyerek egy percre leteszi a videojátékot, de most azért büszke vagyok rá.

És különben is, sátrazás is volt, előszedtük a régi Verdás sátrat, hát úgy örültek neki, hogy csak na… én meg egy órát röhögtem azon, hogy milyen amorf alakokat tud felvenni egy sátor, ha két gyerek ugrál benne, és azon igyekszik, hogy kinyomja a plafont…

Mennyire engedékeny egy kacsa?

Ma buktát sütöttünk Dájíval. Tudom, hogy a legtöbb gyerek szívesen tevékenykedik a konyhában, de D-nek sztem’ még tehetsége is van hozzá, pillanatok alatt megtanulja a hozzávalókat, és még a konyhai eszközök is jól állnak a kezében (igen, kezelheti az elektromos habverőt. Okos, és nem dugja bele az ujját). Bárcsak enni is annyira szeretne, mint főzni…nade mindent nem lehet.

A bukta ugye önmagában azért kevés, így sütöttem kacsacombot is. D. szemléli a combokat, majd megkérdi, mi az. Mondom kacsahusi. Ő: az a kacsának a lába? Mondom igen, mi most a kacsának csak a combiját esszük meg. Erre D: „És megengedi????” Kész voltam…

Dávid szövegel

D. az asztalnál reggelizik. Én mellette vasalok. Egyszer csak D. felháborodott hangon:

„Hé! Ki gőzöl mellettem???!!!”

Vacsorára bordát csináltam.

T: Dájí, nagyon finom lesz ma a vacsora, bordahusi!!!

D: Bolhahusi??????

Dávid veszettül tologatja a székeket, kialakít belőlük valami kis zugot, és hívja Gábort: „gyere Gábor, dolgozzunk, ez Apa munkahelye, az a neve, hogy PONT HU!!!”

És végül tőlem is egy, mert néha magamnak is tetszem:

Este fél hét, vacsi készül, gyerekek az őrület határán rohangálnak, pacsálni kéne, teríteni, stb

T: Gyere, ülj már ide mellém… Úgy hiányzol!

Én: Ja…ugyanígy hiányol a sütő, a gáztűzhely, az étkezőasztal, a fürdőkád, meg a két kölykünk….

(Igen, Felált, és segített. De ez nem poén.)

Cumisüvegek

Este melegítem G. tápijához a vizet, mellette Dájí kakaóját (senkit ne zavarjon össze a lötty színe, még mindig a vaníliás szójatejet hívja kakaónak… és igen, este szeret cumisüvegből inni…): D. nézi, és visong: „anya!!! Nézd! Fogócskáznak!!!! Mingyárt’ elkapjaaaaa!”

Egyébként, ha már szóba jött: furcsa, hogy D. ennyire ragaszkodik ehhez az esti cumisüveg-szeánszhoz… cumizni soha nem cumizott egyik gyerekem se (nem, nem arról van szó, hogy nem kaptak, én felajánlottam a lehetőséget mindkettőnek - sokszor próbáltam betömni vele a szájukat, és higgyétek el, minden létező márkát kipróbáltam…-, de mindig megvetően kiköpték.), de ez az esti cumisüveg, ez kell. Sőt, hétvégén a délutáni alváshoz is kell neki.

Annak idején, amikor tavaly szeptemberben elkezdte a bölcsi-ovit, akkor kicsit aggódtam is, mert ott nem szívesen adtak nekik alváshoz… mondom, úristen, nem fog elaludni… DE. Egyszer kérte a „kakót”, mondták neki, hogy ez ovi, itt nincs, azóta nem kéri… De próbálnám meg én elvenni… Jó, nyilván látja, hogy G. kap, akkor ő miért ne kapna…. Úgy vagyok vele, hogy sok kárt nem okoz, majd középsősen csak nem csinálja már…

Valami tipp valakitől?