Ballószögön

Vasárnap rendben megérkeztünk, még az úton sem volt semmi gond, pedig számítottam egy kis lázadásra, főleg Dávid részéről, hogy esetleg majd otthon akar maradni… de nem, amikor mondtam, hogy most megyünk a Pipu papáékhoz, és ott leszünk egy hetet, csak azt mondta, de jó. Ekkor felbátorodtam, és mondtam, hogy én csak néhány napot leszek ott velük, mert utána elmegyek táborozni, arra is azt mondta, hogy jó. Úgyhogy hálisten’, el vagyok engedve… mehetek saját programra, „szabadságra”.

Mondjuk némi szabadság már itt is volt, tegnap ugyanis a Fater bevállalta a két gyereket, mondta, hogy mi Anyuval nyugodtan menjünk be a városba, nézelődjünk, intézzük el a dolgainkat (????), ő majd „elvállalja” a két gyereket… haha, elvállalja, alig várta, hogy Anyuval lelépjünk otthonról… nagyon szeret a gyerekekkel egyedül lenni…

Mindegy, mi ráhagytuk, persze, rengeteg dolgunk van… megnéztük az összes turit, néhány leárazást, nem mellesleg megrendeltük a Jakóban Gáborka szülinapi tortáját, holnap ugyanis két éves lesz a kisebbikem… megy az idő. Cica alakú tortát rendeltünk, újabban ugyanis ez a menő (minden állat cicc), remélem, sikere lesz. Fotókat még nem is csináltam itt, mondjuk nem is nagyon tudnék, ma például megen’ alig láttam a gyerekeket, az Apuval mennek mindenféle programra… sebaj, Anyuval már kezdjük magunkat utolérni pletykailag….

Marci szülinapja

Tegnap délelőtt megvolt megvolt a nagy szülinapozás. Marci (anyukája és apukája) nagyon kitett magáért, egy szavunk sem lehet. Az egyik legnagyobb játszóházban volt a buli, volt egy csomó lufi, saját bohóclány, arcfestés, meg minden, ami kell… mi, szülők legalább egy kis traccspartit is beiktathattunk, a saját gyerekőrző-bohóclány segítségével, majd miután leadtuk egymásnak az eddigi nyári élményeket, még a játékba is beszálltunk. Jó, a gokarthoz már „nagy” vagyok, de volt egy olyan bringaszerű izé, amivel vagy 20 percig játszottam. Cicuka nagyon meg akarta győzni a bika kezelőjét, hogy ha én felülök, akkor had’ már ő irányítsa, de hálistennek a pasi hajthatatlan volt, így életben maradtam a buli végére.

Viszont az tuti, hogy D-t máskor is el fogjuk ide vinne… tényleg nagyon jó kis gokart pálya van, és a gyerek imád száguldozni… na, itt majd kiélheti magát.

Aztán mikor délután hazaértünk, evés után kis szuszka, (közben Kláriék hazamentek) már csak arra volt estig idő, hogy igazából újra elköszönjünk a lakástól. Ma reggel felkelés után indultunk is ide, Ballószögre, az újabb „nyaralási helyszín”re. Ja, még nem unatkoztam, mióta véget ért Törökország, ergo nincs időm a „de kár hogy nem maradtunk tovább” típusú nyávogásra, ami rám amúgy jellemző. Úgyhogy megvan a megoldás: legközelebb is így szervezzük,hogy ne maradjon időm keseregni…

Játékok a reptéren

Igen, tegnap volt a hazautazás napja… tegnapelőtt még nem nagyon szomorkodtunk, az egész nap elment a nyaralás elején beállított „napirend” szerint, ráadásul a gyerekek most kezdtek megbátorodni, sokkal többet csúszdáznak, mint eddig (amikor D. másfél évesen először járt itt, minden probléma nélkül lement a legtöbb gyerekcsúszdán…. Most meg fél, nem akar, egyedül nem akar, velünk se akar, sehogy se akar… és ahogy G. látja a tiltakozását, persze ő is rögtön csak rázza a fejét...).

Ilyenkor, amikor egy hét után haza kéne menni, mindig előjön a „mégiscsak legalább tíz napra kellett volna jönni”… Mindegy, majd jövőre. Vár még ránk más is a nyáron.

Szóval tegnap viszont hazajöttünk…és ma hajnalra haza is értünk.

Az úgy volt ugyanis, hogy a gépünk menetrend szerint este 11kor száll fel az ottani reptérről. Na, ettől már előre rázott a hideg, mert úgy nagyjából tudom, hogy milyen állapotban vannak az én gyerekeim este 11kor, de hát mit lehet mit tenni, mondom majd délután nagyot alszanak, és akkor hátha nem lesz semmi gond. Igenám, de a szobákat ugye elvileg legkésőbb délben el kéne hagyni… a koncepció az, hogy a kedves vendég (továbbiakban kv) reggel összepakol, egy kistáskába betesz egy nejlonszatyit, meg az utazóruháját, elmegy pancsizni, majd délre visszamegy a szobába, szól a londinernek, vagy mifenének, mindent lehordat a portánál egy külön erre a célra kialakított szobába, kicsekkol, visszamegy a strandra-tengerpartra-ahova akar, ebédel (és bármit fogyaszt estig, ugyanúgy, majd pancsizik még kicsit, majd a transzfer érkezése előtt fél órával bemmegy a kis helyiségbe., a vizes fürdőruciját bepakolja a nájlonba, majd magára ölti az úticuccát, és kimegy szépen a busszal a reptérre. Ott könnyes búcsú az országtól, a vámtisztviselőktől és a DutyFreetől, majd hazarepül. Igenám, de két kicsi gyerekkel azért ez nem a legjobb haditerv… egyrészt, úgy lezárni a bőröndöt, hogy a hat ember közül tuti senkinek ne kelljen semmi már??? Másrészt, ha a délutáni alvás kimarad (és nem, nem igazán bíztam benne, hogy „majd alszanak egyet a fák alatt a napozóágyakon”… ), akkor én inkább gyalog megyek haza, mint az a reptéri várakozás este 9 és 11közt…

Így aztán logikusnak is tűnt, hogy szobahosszabítást kérjünk… bár nagy volt a tumultus, és csak délelőtt tízkor sikerült véglegezni, hogy az egyik szobát megtarthatjuk hétig, de sikerült.. a transzfer 7.25re jött értünk, onnantól meg már sínen voltunk… és láss csodát (illetve a mellékelt képeket, amik este fél 11kor készültek), hiába késett a gép több, mint fél órát, hiába csak éjjel egy után értünk haza, egyik gyerekkel sem volt komolyabb gond! (értsd: hiszti, nyűgösség, akármi). Igaz ugyan, hogy G. a felszállást követő 2 percen belül aludt, D. meg második egy órában eldobta magát, és beájult, de hát sebaj, a fejüket tartani alvás közben sokkal jobb, mint megkötözni őket, hogy ne ugráljanak a többi utason, vagy rajtunk, rosszabb esetben…

Így hát itthon vagyunk, ma monstre mosás-szárítás, mert holnap ugyan még gyorsan elmegyünk délelőtt Marci szülinapjára, de vasárnap délelőtt aztán meg már utazunk is a Vira mamáékhoz, hogy most őket is boldoggá tegyük egy kicsit…

Történelem és tenger

Tegnap kicsit változtattunk a programon, kocsit béreltünk, és beiktattunk egy egész napos túrát. A tavalyi nyaralás egyik csúcspontja az volt, amikor felfedeztük a Phaselis nevű partszakaszt… érdekes, mert sem az útikönyvben nem nagyon esik róla szó, a neten sem igazán találni róla bármit is, pedig olyan nagyon szép hely...

Mindenképpen el akartunk most is menni ide, meg volt még egy hely, ami tavaly kimaradt, és most gondoltuk meglátogatni, név szerint az Olympos. Szóval reggel felkelés szokás szerint, kajálás, a kapott dobozokba némi ebédnekvaló elmentése, cuccok összeszedése, indulás. Cicuka nem aprózta el, kocsi helyett kisbuszt bérelt előző nap, így aztán helyhiányunk sem volt, elindultunk. Először Olymposra mentünk… illetve nem mentünk fel a hegyre, hanem az ottani tengerpartot vettük célba, mondván, hogy majd látunk, amit meg tudunk nézni… Terv szerint a gyerekek pancsoltak volna a „nőkkel” - ahogy T. hívta az anyósomékat - a tengerben, de aztán amikor odaértünk, kiderült, hogy árnyék szinte semmi, a nap kegyetlenül tűz, úgyhogy csak egy rövid sétát tettünk Cicukával a romok felé, és inkább átmentünk Phaselisre. Érdekes, hogy erről a helyről tényleg alig hallani, pedig legalább olyan szép –szerintem- mint Olympos… jó, abból alig láttam valamit, Phaselishez meg már tavaly óta kellemes emlékek kötnek –ebben a kis öbölben „búvárkodott” ugyanis D. először életében.

Ez a hely tulajdonképpen egy ókori római romokkal teli, védett (annyira védett, hogy természetvédelmi területnek van nyilvánítva, minimális belépő fejében lehet bejutni csak), eldugott kis öböl… és valami gyönyörű. A víz kristálytiszta, kevesen vannak viszonylag, a táj lenyűgöző… és jó sok árnyék van!!!!!!

Az ember egész addig nem is gondolná, hogy milyen fontos szempont ez, amíg el nem endul két öt éven aluli gyerekkel negyven fokban valahova.

Phaselisnek egyébként mindenkinél nagyobb sikere volt, mint Olymposnak, a két gyereket ki se lehetett szedni a tengerből, bár D. a „búvározást” idén kihagyta… már itthon, tavasszal kitalálta, hogy a búvárszemüveg szoros, és nem tudtuk róla meggyőzni, hogy igen, az, mert ha nem az, akkor akár fel se vegye, mert a víz belefolyik a szemébe… inkább fel sem vette valóban, és mondta, hogy mélyen tesz az alant látható halakra. Jó, nem így fogalmazta meg, de a nézésében ez volt benne.

Mindenesetre innentől fogva legalább úgy éreztük, hogy nem volt teljesen elhibázott lépés ez a kirándulás, sőt. Délután fél ötig pancsoltunk, meg sétálgattunk, fotózgattunk, én még halakat is néztem, majd visszamásztunk a buszba, kiráztuk a fürdőgatyánkból (meg G. úszópelusából) a homokot, meg a kisebb-nagyobb köveket, és visszaindultunk a szállodába. Este még megnéztük a Szépség és a szörnyeteg című musicalt a helyi erők előadásában (ez úgy van, mint a ma „megtalált” magyar nyelvű animátortól megtudtam, hogy a szállodának van 14 saját profi táncosa, akiknek csak a szórakoztatás a munkájuk, és az ilyen nagyobb volumenű előadásoknál az animátorok a statiszták. Már februárban odaköltöznek a szállodába mindannyian, és elkezdenek gyakorolni, hogy szezonnyitásra meglegyen az a 14-15 előadás, amit aztán a nyár folyamán elő lehet adni…. Itthon hol van ilyen????). Valami gyönyörű volt, még D. is lenyűgözve nézte (előtte nagy vonalakban elmeséltem Neki a sztorit, és teljesen odavolt, bár a „szőnyeteg” helyett folyamatosan „szellem”-et várt… hogy ennek mi baja van a szellemekkel folyamatosan… és mért pont Törökországban van velük gondja????

Így megy...

A napok menetrendje a következő: reggel alvás fél kilencig. Igen, én is addig. Most valahogy megy…

Fél kilenc és kilenc között valamikor kopognak az ajtón (vagy megrugdossák…), ebből tudjuk, hogy az aprónép is felserkent… csatlakozunk Cicukával az addigra szépen felöltöztetett, megfésült gyerekeinkhez, és mind a hatan elvonulunk reggelizni. Mikor már nem tudunk többet enni, akkor vissza a szobába, fürdőruha-felvétel, és irány a csúszdapark. Itt aztán fél egyig pancsi, fél egy és fél kettő közt ebéd a fák alatt (komplett konyharészleg van itt is felállítva, eszméletlen választék, svédasztalokkal, frissensültekkel, sütivel-gyümölccsel), majd szieszta a szobában. Kati megy a két gyerekkel az ő szobájukba, én a miénkbe, Klári meg T. addig „nyugiban” strandol vagy tengerpartozik. Amikor a gyerekek 4 után felkelnek, akkor Kati ébreszt engem is (igen, ébresztenie kell…), és együtt visszamegyünk a cs.p.-ba. Ottan aztán elmegy az idő úgy fél hétig, akkor „hazamegyünk”, átöltözés szép ruhába (azért a vacsihoz mindenki „rittyent”), laza séta után nagy zabálás, majd D. mehet egy kört a dzsippel….

Igen, kérem, ez annyira gyerekbarát szálloda, hogy még vidámparkja is van (jó, a játékokért fizetni kell), és van vagy 6 elektromos kisautó, ami D. kedvence lett. Úgy hasít vele, hogy csak lesünk, meg is beszéltük, hogy szülinapjára ilyet fog kapni. Majd megfeszítem a perselyét.

Dzsippezés után még egy kis séta a tengerparton, majd G. elvonul aludni Katival, mi meg négyesben elkezdjük megnézni az esti show műsort. A szállodának van egy baromi nagy színpada, előtte szabadtéri nézőtér, ahol vagy 20 pincér ugrabugrál, szóval a kiszolgálás itt is fullos, a színpadon meg igenigen színvonalas műsor zajlik minden este. Tegnap például táncos előadás volt, Odüsszeia címmel. A világ országainak táncaiból láttunk egy egész komoly válogatást… olyan szép volt, hogy a művészetekre egyébként kevésbé érzékeny D. is lenyűgözve nézi vagy fél órán keresztül. A csúcspont az, amikor az arab országok hagyományos táncai következnek: bejön egy csaj, tökisg csadorban, mire az én gyerekem hangosan felkiált: nézd, Anya, egy szellem!!!!!!

Nagyon röhögtünk.

Mikor D. már unja a banánt, és lekókad, Klári elviszi őt is aludni, mi meg T-vel még élvezzük egy kicsit az estét… ehhez aztán hozzá lehet szokni…

Nyaralunk. Most már tényleg nyaralunk...

Naszóval, vissza Törökországba… lélekben, beszámolóban, az eredmény biztos tudatában.

Tehát, csüt. éjjel 11óra után valamivel értünk a szállodába. Azt hittem, hogy az úton legalább G. sunyni fog egy kicsit, de nem… valahogy összeszedett annyi energiát, hogy végig ébren volt, sőt mi több, nem volt nyűgös sem… egyik sem. Illetve pontosítok: egyik gyerek sem, merthogy ugyanezt mondjuk rólam nem lehetett elmondani. Jó, nálam mondjuk kicsi volt az esélye annak, hogy oltári hisztit csapok a fáradtságtól, de azért bizony, mire a szállodapulthoz értünk, addigra már nehezen voltam frissnek mondható. Cicuka ment becsekkolni a pulthoz, hamar végzett, fülig érő vigyorral jött vissza, és közölte, hogy „azt mondták, annyira tele van a szálloda, hogy nincsenek olyan szobák, amikre befizettünk. Itt muszáj megjegyeznem, hogy az indulás napján Klári mindannyiunknak többször is elmesélte, hogy előző éjjel izgalmában ő azt álmodta, hogy éjjel megérkezünk, 2 másik magyar családdal együtt, és közlik majd, hogy összesen két szabad szobájuk van, elnézést, de vívjunk meg érte…

A két másik magyar családnak ugyan híre-hamva sem volt, de egy pillanatra beteljesedni látszott a jóslat… de mikor T. látta, hogy mindannyian elsápadunk (a gyerekek nem, ők hálistennek még nem értik az ilyesmit), gyorsan hozzátette, hogy no para, azért kapunk ám szobát, csak fokokkal extrábbat, mint amire befizettünk…

Amennyire tőlünk telt, éljeneztünk, majd el is foglaltuk a jobb szobákat… a gyerekek ugye Kláriékkal mentek a családi szobába, mi meg Cicukával a kétágyasba… tudunk élni, na. Mi aztán még le is mentünk egy kicsit Cicukával sétálni, megnéztük a tengert, hogy megvan-e még-megvolt, majd a színpadot, a bárt, meg úgy általában a szálloda kertjét… és nagyon örültünk, hogy minden változatlan a három évvel ez előtthöz képest. Ja, és mivel éhes voltam, még egy gyors éjjeli vacsira is betértünk az étterembe. Viva la ultra ólinkluzív. Éjjel is lehet enni. Király. És a kaja minősége sem változott. Még királyabb.

Reggel aztán hivatalosan is elkezdődött a nyaralás: megvolt az igen bőséges reggeli (G. két féle tojásrántottát tolt egyszerre, mert nem tudott választani, D. ugyanezt tette 3 féle „golyóval”- a kukoricapelyhek cukrozott-csokis változatainak gyűjtőneve), majd gyors átöltözés fürdőruhába, és irány a csúszdapark. Mivel erről még sok szó fog esni, inkább még elmesélem, hogy miért is volt bennem aggodalom a kaját illetően.

Szóval, ez a szálloda nekünk már nem ismeretlen elvileg… D. születése (azaz az esküvőnk, de a gyerek születésétől van igazából az új időszámítás…) előtt egy évvel jártunk itt először T-vel. Amikor szóba került a hova menjünk nyaralni, első körben Törökország fel sem merült… majd amikor T. szóba hozta, azzal érvelt, hogy ahogy látja, ugyanannyi pénzért, mint amit máshol is kiadnánk, itt valamivel jobb szállodát lehet kapni. Érveit az az évi nyári Neckermann katalógus Club Ali Bey Belek-ről készült képeivel támasztotta alá… ahol is látszott, hogy bizony, ennek a szállodának saját csúszdaparkja van… előtte tán egy évvel nyitott Mogyoród, és a bennem lakó gyerek mindig lázadt, hogy de kár, hogy ahányszor csúszdázni akarok, mindig fél órát kell sorban állnom… így aztán rácsaptam az ajánlatra, és megcéloztuk Törökországot. Nagyon jól sikerült a nyaralás, minden hibátlan volt, a csúszdapark tényleg hatalmas, tényleg profi, és akkor megfogadtam, hogy ha gyerekünk lesz, akkor ővele is ide jövünk először nyaralni. Ekkor ugye 2005-öt írtunk.

2006 júniusában volt ugye az esküvőnk (ja, izé, tényleg, nekünk időközben volt egy ötödik házassági évfordulónk is…. D.sz.e. még azt hittem, hogy ilyenkor majd tűzijáték lesz a Duna felett…. Így örülök, hogy legalább eszünkbe jutott aznap, és meggyújtottuk a Gyertyánkat…), ami után ugye nászút, Törökország kimaradt. 2007 márciusában született D., abban az évben nyáron örültem, hogy élek, nyaralás max. a Balcsin, viszont 2008ban már felpakoltunk, és az akkor másfél éves (sem volt még…) Dájíval eljöttünk ugyanide nyaralni… ismét minden hibátlan volt, D. rettentően élvezte a medencéket, mi a profi ellátást, úgyhogy mondtam is, hogy sztem’ nem utoljára jöttünk…

Aztán 2009 nyarán megen kimaradt külföld, merthogy nagy pocakkal ugye nem akartam utazni, tavaly meg úgy döntöttünk (főleg Cicuka!!!! Ő volt a hibás!!!!!) hogy kipróbálunk egy másik török szállodát… nem kellett volna. Nem, igazából nem volt rossz, nagyon szép szálloda volt, eszméletlen proccos, csak túl nagy (túl proccos), és a kaja sem volt ANNYIRA jó, a csúszdaparkja sem volt AKKORA, és úgy általában nem volt ANNYIRA gyerekbarát…. Én már akkor visszavágytam ide…

Úgyhogy idén már nem is vacilláltunk sokat, hogy hova is menjünk… AliBey. Kicsit kiakadtunk, amikor a Neckermann nyári katalógusában azt láttunk, hogy a szállodát időközben átnevezték… és emiatt volt bennem egy kis para, mert nem tudtam, hogy az általában tulajváltás miatt bekövetkező névváltozás milyen egyéb változtatásokat hoz magával… azt ugye gondoltam, hogy a csúszdapark az ugyanolyan lesz- csak nem bontották le a felét, a szoba dettó- max nem újították fel, de a kaja, és az esti előadások minősége azért kérdőjeles volt… na, ma estére, miután túl vagyunk 2 át csúszdaparkozott, legalább hat étkezést magában foglaló, 2 esti programot megtekintő napon, bátran kijelenthetem, hogy minden a régi… illetőleg annyiban nem, hogy a felújítás sem maradt ki, minden ragyog, csillivilli…. Emberek, utószezonban, last minute, ha akartok utazni, gyerekkel, és van ide hely…. Ne habozzatok.

Az utazás és a döntő napja

Rég volt ennyire sűrű napom… jó, persze ezt most nem panaszkodásképpen mondom, csak tényt állapítok meg vele. Szóval: tegnap, mire hazaértem a főzésből, már megérkezett Tamás Klárival meg Katival, akik ugye útitársak-bébiszitterek lesznek a következő egy hétben. Gyors vacsi, közben listák gyártása, hogy mi ne maradjon itthon. Klárival megegyeztünk, hogy a hét folyamán én ugye minden cuccát kimostam-helyrepakoltam a gyerekeknek, odakészítettem a bőröndöket, ő majd ma délelőtt belepakol.

A gyerekeket még elvitték Kláriék oviba (utolsó ovis nap ebben a „tanévben”), közben én is összekaptam magam, meg a fagyigéoet; felcuccoltam, és elhúztam a Baldasztiba. Ott először is fagyigépbe tettem a cuccot (miután persze belekevertem a mustárt, kóstoltam, és elégedetten csettintettem), majd nekiláttam tányért dekorálni. Közben befutott Kriszta (a kisfiával, így legalább őt is megismerhettem), akivel úgy egyeztünk meg, hogy én délelőtt mindent megmutatok, hogy mit hova tettem, meg hogy hogy is képzelem a tálalást… izgult ő is rettenetesen az este miatt, mesélte, hogy előző nap vagy ötven „galuskát” gyártott le otthon (nem gombóc alakban akartam tálalni a sorbet-t). Komolyan veszi a feladatát, na!Még fotókat is csinált… imádtam. Miközben ügyködtünk, annyiból örültem a dolgok ilyetén alakulásának, hogy így legalább láttam, hogy hogy is műxik egy profi fotózás… Segal Viktor új ételeit fotózták ugyanis, úgyhogy mit ne mondjak, valamennyire kárpótolva voltam az este miatt… egy viszonylag kicsi konyhában egymás mellett ügyködni SV-vel, na, azért az már valami!!! Nekem legalábbis. Szóval, amikor elkészült a tányér, és sorbet-állagot kezdett elérni a fagyim, mindent szépen elpakoltam egy helyre (közben Viktort megkértem egy gyors kóstolásra, nem bírtam volna ki, hogy csak sms-ben értesüljek arról, kiköpi-e…. nem, nem köpte ki, sőt…), majd még Krisztával megittunk egy nyugtató kávét, érzékeny búcsút vettünk egymástól, aztán rohantam haza. Egyre hazaértem, gyorsan bepakoltam a saját bőröndömet, közben hálaimát rebegtem Klárinak, mert a kölkök cucca már készen is volt, közben Cicuka először a Teszkóba ment (pelenka nem volt elég…), majd elhozta a kölköket az oviból negyed négykor, mindenki utazócuccot öltött, ötre meg már jött is a taxi.

A reptéren hamar elment a várakozási idő, a kölköket lenyűgözte a tömeg, és a sok repcsi, és magát a repülőutat is sokkal jobban bírták, mint gondoltam… én meg közben persze rágtam a kefét, Kriszta folyamatosan küldte az sms-eket, hogy mi történik épp a Baldasztiban, de hétkor sajna ki kellett kapcsolni a telómat, mert felszálltunk… Itteni idő szerint (ott egy órával járunk előrébb) 9kor szálltunk le, addigra meg is volt az eredmény, harmadik lettem! Én nagyon örültem, bevallom, amikor belevágtam ebbe az egészbe, akkor nem is gondoltam, hogy ilyen jó helyezést fogok elérni… úgyhogy nagyon szépen köszönöm ezúton is a lájkolóknak is, meg a zsűrinek is, és persze Krisztának, aki tényleg sajátjaként kezelte a „tányéromat”, és mindent megtett, hogy szép-jó legyen minden…

Nagy kő esett le a szívemről, miután az eredményt megtudtam, és elhatároztam, hogy most aztán gőzerővel NYARALÁS!!!

Előkészület megvolt...

Ma bementem Baldasztiékhoz, megcsináltam a szőlőlé-alapot, és megsütöttem a kekszeket. Nagyon izgultam, bár nem kellett volna, mindenki tök kedves volt, nem volt semmi gond, tényleg…

Holnap délelőtt tányérdíszítés, fagyikészítés, és este lezsűrizik nekem a cuccot…

DE, ami nagyon fontos, lesz „képviselőm” :) Hurrá!!!! Így azért nyugisabb vagyok… egy kedves barátnőm elvállalta, hogy adott pillanatban a fagyit a tányérra helyezi, így legalább az én tányérom se fog gazdátlanul heverni… ráadásul legalább Neki kijut a buliból, eredménytől függetlenül :)

De örülök, köszi, Kriszta!!!!!

Izgalmak

Nem nagyon van miről írni… az elmúlt napokban főleg izgultam, hol a főzőverseny, hol az utazás miatt.

Az utazáshoz elméletileg megvan minden, időközben megérkezett D. útlevele is, hétvégén elmentünk nekik még strandpapucsot venni (van már kis tengerbe való „búvárcipőjük” is, vagy hogy is hívják azt a bebújós izét, amiben az ember nem sérti fel a lábát, ha köves a tengerfenék…), meg mini popsikrémet-törlőt, ilyesmit…

A Baldasztival meg leegyeztettem, hogy szerda-csüt. délelőtt bemehetek soron kívül, megcsinálom a „kaját”, ők meg este lezsűrizik…. Máshogy nem tudjuk sajna megoldani, lévén kilenckor lesz a „döntő” csüt. este, a mi gépünk meg menetrend szerint 7kor indul….

Lájkok és köszönömök

Na, tegnap éjfélkor lezárult a lájkgyűjtögetés… nagyon jó buli volt, ez tény, de most azt mondom, hogy soha többet… naná, mit is mondhatnék? Nem nagyon szeretek szívességeket kérni, bár hála istennek, az elmúlt pár évben rájöttem, hogy ugye néma gyereknek az anyja se érti a szavát, úgyhogy leesett, hogy igenis kinyitom a számat, amikor szükségem van valamire, és akkor a saját életemet könnyítem meg... Legyen szó akár a „hogy jutok el valahova” kérdésről, amiben már elég rutinos vagyok, szívfájdalom nélkül megkérem például D. kis csoporttársának anyukáit, hogy ha úgyis ugyanaz az úti célunk (valamely kis csoporttárs szülinapja mondjuk), akkor hadd csapódjunk hozzájuk (és soha,egyetlenegyszer sem ütköztem visszautasításba, sőt, Bogianyuék rendszeresen szállítanak minket, és mondták többször is, hogy igenis, szóljak… ettől függetlenül lassan újra neki kéne állni vezetni), vagy akár arról, hogy hogyan gyűjtsem össze a gyerek Spáros könyvébe a matricákat (az egyik eladólány a boltban például 60, nekünk nem meglévő számú matricát nyomott a kezembe a minap, ezúton is köszönöm Neki (bár tudom, hogy nem netezik, de majd elmesélem Neki, hogy még nyilvános- köszönet is járt érte)), vagy épp a lájkokról…

Kinyitottam a szám, illetőleg a levelesládámat, és levelet küldtem minden ismerősömnek… és láss csodát, nyomták a lájkokat rendesen…

Ez mondjuk az ötbe bejutáshoz kevés lett volna, de az ember néha onnan kap komoly segítséget, ahonnan a legkevésbé várná… akikre gondolok, tudják, hogy róluk van szó, és szerintem ők olvasnak is, úgyhogy: nagyon-nagyon szépen köszönöm fiúk-lányok a segítséget!!!!! Veletek elértem, hogy legalább tényleg megpróbálhatok valamit, konkrétan lezsűriztetni az általam kiötlött cuccot…

Nem mondom, hogy most nem lesz bennem izgalom, hogy hogyan tovább, ráadásul a döntő napján utazunk Törökországba, de valami majdcsak lesz… a cél, az megvan. És még csak nem is negyedik-ötödik, hanem harmadik helyen jutottam be, néhány ember elég kemény munkájának köszönhetően… KÖSZÖNÖM!!!!

Ps: ha valakinek bármikor-bárhol lájkra lenne szüksége… szóljon!!!!