Séták

Tegnap a nagy ebéd, és a még nagyobb alvás után a Mamának volt egy olyan ötlete, hogy mivel fürödni azért nincs elég meleg, sétáljunk el a játszótérre, merthogy a bátyónak túl sok a feles energiája. Hamar össze is kaptuk magunkat, és kint az utcán a Dávid azonnal lestoppolta a babakocsit, márhogy Ő akarja tolni. Nem tudom, ki sápadt el jobban, a Mama-e, vagy Anya (én reménykedtem a felnőttek ítélőképességében… mint kiderült, nem feltétlenül tettem jól, mert a sápadáson kívül semmit nem tettek, hogy ezt megakadályozzák), de Dávidban valóban van némi autóversenyzős készség (ezt az apja állítja egyébként), legalábbis babakocsit elég jól tud vezetni, mert nem történt semmi baj… Ráadásul a felbuzdulása csak mintegy 10 méteren keresztül tartott ki, úgyhogy nem sokáig voltam közvetlen életveszélyben. Mostanában egyébként mindig azt mondja, hogy „sietek,sietek”, és rohan esze nélkül, ami Anyáék szerint csuda aranyos, meg vicces, szerintem merő energiapocsékolás, de rám még nem halgat senki. Szóval elmentünk a játszótérre, ahol Dávid a feles energiákat az edzőgépeken vezette le, majd egy órán keresztül bámulta az iskola területén folyó építési munkálatokat, és miután a melósok is összecihelődtek (azelőtt is próbálkoztak Anyék, hogy el kéne indulni, de esélyük se volt… Dávid úgy döntött, hogy amíg a melósok kitartanak, addig neki is kötelessége őket figyelni), hazamentünk. Este volt egy röpke zápor, és emiatt a szomszéd ház felett megjelent egy szép szivárvány…és elég jól sikerült lefotózni is.

Ma délután is voltunk csatangolni, a bátyó ismételten elkergetett mindenkit a kocsim mellől, de már nem féltem egy cseppet sem… ráadásul kiderült, hogy Anya elég jól figyelésen van, mert amikor Dájí meglátott egy valami érdekeset, és simán letaszajtott a járdáról, de még megijedni se volt időm, mert Anya elkapott. Azért azt nem bírtam ki, hogy csúnyábban ne nézzek…

Ja, és volt néhány aranyköpés is: ugye azt már mondtam, hogy állandóan mindenről megkérdezi hogy „miazmiaz”, és félrehajtott fejjel, okosan nézve várja a választ, majd aprót bólint, mint aki ezt már tonképpen’ tudta, csak pillanatnyilag nem ugrott be neki…nade ma aztán, amikor mentünk a villamos mellett, egyszer csak felkiáltott: „mekkoa miaz!”..ja, mert a másik kedvence a miazok mellett a két fontos mennyiségi jelző: imádja, ha valamiből sok van, vagy valami nagyon nagy, és lelkesen ordítja: Mekkoa!!!!! Mennyi!!!!

Amikor a járda mellett meglátott egy elhajított csikket, szintén jött a kérdés: miaz? Anya mondta, hogy csikk, szemét, valaki eldobta, nem kell felvenni, erre a gyerek közölte: „buta bácsi”, márhogy az dobta el…majd körülnézett, meglátott a túloldalon egy felénk bandukoló embert, rámutatott, és közölte, hogy „az a buta bácsi” Anyáék persze jót vigyorogtak, még jó, hogy a bácsi nem hallotta, mert lehet, hogy ő nem örült volna annyira.

Estére aztán megint elmondhattuk magunkról, hogy elfáradtunk (kivéve persze Dájít)…a Mama majdnem bele is aludt a büfiztetésembe…én meg nem csak majdnem.

Ebből adódott a még egy jópofa mondás: Apa ment be a fürdőbe, vitte magával a laptopját, és közben valamit motyogott, hogy „megnézem a xy-t”…Anya visszakérdezett, hogy mit? Apa újra elmondta, de Anya meg a Mama továbbra is bután néztek…Anya kérdezte a Mamát: Te értetted? Mónikát? Vagy mit néz meg? A Mama közölte, hogy szerinte Marikát mondott Apa, de hogy az ki vagy miért kell megnézni, lövése sincs… aztán amikor Apa jött vissza, és közölte, hogy Amerikában ma stabil volt a tőzsdén a helyzet, a Mama a fejére csapott:

„Aha! Nem Marika, Amerika”…na ettől Anya olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy sztem’ egy hétig ezen fog vihogni…

Köldököm eldobom!

Ma két olyan esemény is volt, ami életemben először történt meg velem: az első a séta volt állítólag ebben még többször lesz részem. Bár ha úgy nézzük, hogy ÉLETEM ELSŐ SÉTÁJA, akkor ilyen se lesz többször… Nagyon jó volt, Anya szerint ez az egyetlen előnye annak, hogy „nyári baba” vagyok, hogy nem kell különösebben aggódni, hogy esetleg megfázok, vagy valami (kicsit szenved a melegtől, állítása szerint a hülye hormonok nála klimaxot okoznak, izzad, mint a ló, meg ilyes… de én tudom, hogy nem bánná ezt, ha mehetne a medencébe… de nem mehet. Mondjuk én se, így jólesik, hogy van, aki velem szolidál… Nekem se kéjmámor nézni, ahogy Dávid apával ugrál a vízben…. Ja, hogy én még nem tudok ugrálni??? Részletkérdés.). Szóval felkerekedtünk, és sétálni indultunk.

Dávid mondjuk motorral jött, de mivel a motor lábbal hajtós, így is fárasztó azért, így mire a célul kitűzött fagyizóhoz értünk, elég kiéhezve vetette rá magát a fagyijára (aztán meg Anyáéra és a Mamáéra is).

A délután viszonylag eseménytelen volt, én hepázgattam a kisszékemben, Anya kornyadozott a kanapén, a Mama meg gyerekmunkára fogta a Bátyót…szép sors vár itt rám is, azt gyanítom, bár úgy tűnt, hogy Bátyó nem is bánja annyira a porszívózást. Fura gyerek.

Este meg megvolt a második első élmény: leesett a köldököm. Kicsit aggódtam, hogy ezt majd követi a fülem, esetleg a karom, nemesb részeimről nem is beszélve, de Anya megnyugtatott, hogy a többi részemet megtarthatom, és ez igenis nagy dolog, legyek magamra büszke, szépen elpotyogtatattam.. Hát, ugyan nem én alkoholoztam meg hintőporoztam magamnak, de ha tényleg rajtam múlt, hogy ilyen hamar túlestünk ezen, akkor oké, büszke vagyok. A Mama is büszke lehet magára egyébként, mert viszonylag hamar megfejtette a patentos rugimat, ami nem egyszerű…ez a fajta ugyanis az oldalán is patentokkal záródik, elég cselesen lehet fel- illetve levenni… 50-56os a méretezése, Anya az uccsó pillanatban beszerzett pár ilyen darabot, mert valahogy a Dávidból kiindulva nem bízott benne, hogy leszek én akkora, hogy a sima 56os ne lötyögjön rajtam.. Jól sejtette. Lötyög. Ez a csíkos is 56os, oszt’ háromszor van feltűrve az ujja…mindegy, majd belenövök. Állítólag ki is fogom nőni nemsokára. Azért ezügyben még szkeptikus vagyok kicsit...

Szórakozások

Lassan a fél környék azzal foglalkozik, hogy a Dávidot lekösse… na jó, azért ez enyhe túlzás, de azt bizton állíthatom, hogy legalább négy embert képes estére lefárasztani. Ma meg tegnap napközben Anyu mindent bedobott, hogy a gyerek ne érezze magát a „tesó miatt elhanyagolva”. Fújt kb 187.655.875. db buborékot, napközben a teraszon, fürdetéskor a kádba, egyéb időben csak úgy a levegőbe. Beszáll néha a szórakoztatásba a szomszéd is, a gyerek egy darabon szétszadizta a kerítést, azon át kurjongat a szomszédoknak, hogy „bácsi, bácsi, néni, néni”…persze többnyire sikerrel, mert valaki mindig odamegy (általában persze nem üres kézzel…csoda., hogy alig lehet onnan elrángatni?)Tegnap este volt macskakergetés is, a Pihe kezdte, én nem tudom honnan, de előkerült az a kiscica, aki, mint kiderült, nem is volt olyan védtelen… úgy fújt, hogy öröm volt nézni. A gyerek ( a nagy) teljesen odáig volt érte, az apja el is kapta, de nem is lehetett megsimogatni, annyira védte magát. A mai legnagyobb szám meg a csigafarm volt… Dávid imádja a csigákat (érzésem szerint ez nem kölcsönös, de a csigákat nem kérdezi senki), összehordott egy csomót az egyik szikladarabra, és vagy fél órát terelgette őket… Olyan édi, amikor tetszik neki valami, akkor szinte remeg, és az öklét szorítja össze meg engedi ki… ezt egyébként egész kiskora óta csinálja, csuda aranyos. Ja, és legyen kép a vacsiról is: Tamás nagyon kitesz magáért, nehogy ne legyen elég kajája a kicsinek!!!

Az első itthoni látogatók

A mai nap nagyon mozgalmas volt… Anyának már rögtön éjszaka kezdődött, amikor több ízben jeleztem, hogy akkor én ennék esetleg egy keveset… Így aztán reggel érthető módon nem is nagyon rohant ki az ágyból. Szerencsére itt van Klári nagyi, aki megakadályozta a t. bátyámat abban, hogy kora reggel berohanjon, így azért nem kellett már 7kor felkelniük... mert Dávid bizony néha ilyen koránkelő, főleg, ha valami érdekli… jelen esetben mondjuk én. Asszem az lehet a baj, hogy talán túl sokszor lett megígérve Neki, hogy „ha majd megszületik a Tesó, akkor majd lehet vele nagyokat játszani”, mert Ő most aztán jön, és be akarja vasalni ezt az ígéretet… egyenlőre nagy nehezen rá lehetett beszélni, hogy a mellettem való elheverés az jó játék, de ez csak 2 percig kötötte le (de legalább megvan az első közös családi fotó… jah, és Anya nem csak mímeli ám az alvást ott mellettem… konkrétan átaludta az egészet… akkor ébredt csak fel, amikor Apa ágyba hozta neki a reggelit, biotejbegríz formájában… mondta is, hogy okés, jöhet a harmadik gyerek… de amikor Apa szeme erre felcsillant, lélegzetvétel nélkül hozzátette, hogy „2 év múlva”).

A délelőtt további részét én spec. átaludtam, kivéve az evéseket, de jól is tettem, mert délután nagy vendégsereg érkezett…

A „nagy” jelző egyébként több szempontból is találó: számszerűleg, ugyanis elég sokan jöttek, konkrétan a Vira mama, Zsófi és Fecó, valamint Bototnd..

Namost: Botond nekem unokatestvérem ugyebár konkrétan unokabátyám, tehát nálam idősebb, ergo nagyobb… nade ennyivel… Mindenki meglepődött… eddig ugyanis (szóval az elmúlt 3 hónapban, mióta Botond megszülettt), Ő volt a kisbaba a családban. Hát, a kisbabaság ma új értelmet kapott, fotó mellékelve… Nem gondolnátok, hogy csak 3 hónap van köztünk, mi??? Én se… bele kell húznom, bár Dávid méreteit elnézve nem lesz könnyű dolgom…

A délután egyébként nagyon jól telt, Apa még sütit is sütött, volt pizza (azt a donpepe sütötte), ettől persze mindenki elájult (kivéve Anyát, ő félálomban evett), Dávid spontán léggitár bemutatóval szórakoztatott minket, mindenki egyszerre beszélt, úgyhogy jól elvoltunk.

Késő délután Anya, Zsó meg Bobó Apával és a Klári nagyival együtt elmentek a Brendonba „körbenézni” (ez Apának elég sokba került), úgyhogy újabb rugikkal lettem gazdagabb, Anya kapott pár szép pólót, közben Vira mama és Fecó voltak a bébiszitterek. Részemről átaludtam Anya eltávját, úgyhogy nagy gond nem volt, Boti meg amúgy is apás eléggé, Dávidnak meg mindegy, csak valaki legyen neki közönségnek.

Estefelé aztán zsófiék hazamentek, de Vira mama maradt, hogy a következő másfél hétben segítsen Anyának, merthogy Klári nagyi holnap reggel hazamegy, Apa meg dolgozni… bár állítása szerint úgysem éri meg a reggelt, mert ezt nem lehet túlélni, hogy enniy idő után valaki csak úgy visszamenjen dolgozni… Anya azért megnyugtatott, hogy ez csak szöveg, nem leszek félárva, de láttam rajta, hogy Ő is rühelne dolgozni menni… nem tudom, miért gondolja, hogy neki kevésbé lesz strapás… Asszem túl jó voltam eddig… namajd…

/g/

Jelentés otthonról

Az első itthon töltött éjszaka úgy döntöttem, hogy hagyom a jóanyámat pihenni, és tényleg csak vészhelyzet esetén visítok. Éjjel háromkor döntöttem úgy, hogymostmár legyen kaja, különben nem állok jót magamért! Kész szerencse, hogy Dávid csak alig több, mint két évvel idősebb nálam, így Anya még viszonylag rutinos az éjszakai műszakot illetően.

Bááár: ma mesélte Apának (én úgy tettem, mint aki alszik, de csak a szememet csuktam be, a fülem nyitva tartottam), hogy mi volt utőlsó előtti éjszaka a kórházban: ugyebár a szemem egy kicsit csipásodik, Anya megmutatta a gyerekorvosnak, aki mondta, hogy kamillával le kell majd törölgetni pelenkázáskor, aztán csöpizni bele gyógyszer. Hoztak is 10 perc múlva a szobánkba kamillát is, meg szemcseppet is, így aztán evés előtt a sorrend: kamillás gézzel szem letöröl, csöppent, pelenka leszed, popsi pospitörlővel letöröl, köldök alkoholos gézzel letöröl, púderez, popsit krémez, pelust felad, öltöztet, etet… Megjegyezhető a sorrend könnyen, szerintem nem bonyolult, Anyának is ment elsőre… De nem éjjel kettőkor!!!! Csórikám kitántorgott az ágyból, valami rémlett neki holmi sorrendről, felkapta a gézt, az alkoholt, rálocsolta, majd 10 centire a szememtől hirtelen ledermedt… Látnotok kellett volna!!! Egyből felébredt ám! Kicsit én is besz%*+!tam, megmondom őszintén, de hálistennek időben kapcsolt, és nem törölte ki a szememet a helyéről…a kakát meg amúgy is le kellett törölni, a mennyiség ebben az esetben irreleváns…

Ja, és persze rögtön a szavamat is vette, hogy erről nem beszélünk senkinek…erre Ő az első, aki fülem hallatára kiadja a közös titkunkat… mindegy, nem nekem ciki.

Most éjjel nem voltam közvetlen veszélyben egyszer sem, viszont kaptam enni amikor kértem, így aztán napközben is csak minimális igényt támasztottam a család felé, többnyire a kis pihenőszékemben alukáltam, ebéd után meg a bölcsőmben. Közben a kertben zajlott az élet: bátyó segített Apának meg a Nagyinak összegereblyézni a száraz füvet, meg locsolni (ebben a kutya is tevékenyen részt vett, bár a tevékenysége jobbára abból állt, hogy próbálta elinni a virágok elöl a vizet... nem tudom,miért tetszett az a víz neki jobban, mint ami a táljában volt...lehet, hogy a jól kieresztett hideg vizet szereti, nem pedig az állottat???), majd fürdött Apával a medencében. Ja, és estére Apa készített vacsit: négyórás sült csirkét tálalt Anyának meg a Nagyinak, spenóttal, (a nokedlit elhagyta, mert úgy már sok lett volna, így legalább majdnem az egész pipi elfogyott) amiből remélhetőleg tej formájában majd én is kapok…felhívom a figyelmet a csirke hóna alól kiálló rozmaringágacskára... szerintem az étel neve nyugodtan lehetne "csirke lázmérősen" is...

/g./

Mindannyian otthon, édes otthon

Eljött az idő, hogy hazamenjünk… Mivel a kezdődő sárgasága tényleg csak vaklárma volt, ma Gáborral együtt hazavonultunk. Tegnap még beugrott Dorci is látogatóba…mielőtt jött, hívott, hogy hozzon-e nekem mekis jegeskávét (tudja hogy az szeretem), mondtam, hogy naná, de nem csak azt hozott, hanem egy álompitét, és egy csokishake-t is (magának meg epreset, úgyhogy nem egyedül tömtem az arcom)…nos, ha eddig nem híztam a duplámra, majd most…de meg tudta magyarázni: „tej csak szénhidrátból lesz sok!!!”, és ezen jót röhögtünk. Mire Tamás jött, a sok cukortól már virgonc jókedvünk volt, csaptunk még egy kis fotózkodást is, eredmény mellékelve. Reggel aztán vártam: először a Tamást, majd vele együtt a Dokit, hogy kimondja az áment a hazamenetelemre, ami meg is történt, utamra lettem bocsátva, mi meg megköszöntük szíves közreműködését, valamint tanácsot kértünk, hogy a harmadikat hogy hozhatnánk össze lánynak…itt elpoénkodtunk keveset, de a Doki bíztatott, hogy harmadjára Neki is összejött a lány, hátha mákunk lesz (bár zárójelben azért megjegyzem, hogy most azért kell egy év legalább, mire kiheverem ezt az elmúlt pár napot… de nem vagyok rinyálós, ezért a zárójel.). tamás ezután elment az irodába körbenézni, én meg vártam a vizitet, hogy a gyereket is hivatalosan elengedjék, amikor szóltak, bevonultunk a gyerekorvoshoz. Aranyos doktornő volt, nem az, aki eddig bejárkált hozzánk, hanem egy másik, átnézte a KisMagot (Lucaanyu szerint ha Dávid töki volt, akkor Gábor ugye lehetne Szotyi, gyűjtőnéven a gyerekeink a Magok…ez nekem NAGYON TECC!), megállapította, hogy hízásnak indult, majd elengedett minket azzal, hogy egy óra múlva kész a záró. Ezalatt én összepakoltam a szobát, hívtam a Tamást, majd hazaindultunk. Útközben megbeszéltük, hogy még be kell menni a gyerekorvoshoz, mert a védőnő felíratta az ilyenkor kötelező recepteket (és még fel is hívtam a védőnőt, hogy akkor tuti megvannak-e, mert negyed óra múlva ott vagyunk!!!), és utána még beugrunk a gyógyszertárba kiváltani őket, merthogy pl. alkohol a köldökhöz egy gramm sincs otthon, pelenkázni se tudok, és ne legyen már az, hogy hazamegyünk, Dávid megörül,majd Apa rögtön rohan el…..nemnem, először intézzük el a dolgokat, és csak utána menjünk haza….és miután ebben ilyen jól megegyeztünk, egyértelmű volt, hogy legközelebb a garázsban térünk magunkhoz, hogy „vaze, a receptek!!!” felkiáltással extra gyorsan kitolassunk, mielőtt a gyerek ( a NagyMag) észrevenne…. Hiába, kicsit megviselt minket az elmúlt pár nap. De amikor végre (alkohollal, kenőccsel, kúppal, gézzel, síppal-dobbal-nádihegedűvel felszerelkezve) hazaértünk, akkor nagyon örültek nekünk….Dávid megcsodálta a babát az ágyában, majd be akart mellé mászni, de erről lebeszéltük. Megvolt az első otthoni fürcsi, azt is végigsasolta a kisszékről, és egyszer sem akarta a KisMagot vízbe fojtani, úgyhogy azt hiszem, megleszünk.

Köszönö(mö)k

Itt az alkalom, hogy most már én is szóhoz jussak (ami úgy látom, egy ekkora dumás családban nem lesz egyszerű), és legelőször is bemutatkozzam: én vagyok a bizonyos Csöpp munkanéven elhíresült Tesó, valódi nevemen Gábor (nem Gáborka főleg nem Gabi…Anya szerint, ha már becenév, akkor találó legyen egyetértek vele. Úgyhogy Gabika is dobódik értelemszerűen. Csöpp. Az még lehet….bár hogy meddig, az majd kiderül.). szóval, jelentem megérkeztem, és innen kezdve majd én is próbálom tevékenyen kivenni a részemet a blogból is, meg a szülők lefárasztásából is.

Nos, most szeretném megköszönni Anya nevében a születésemkor nekünk segítő embereknek a közreműködést: először is Doki bácsinak (Dr. Székely István), akinél már Dávid is született, csak Anya akkor valahogy elfelejtett velük közös fotót csinálni. Anya is és apa is nagyon szereti a Dokit, és most már én is, mert olyan pikkpakk kiemelt, hogy nem volt időm nagyon kétségbe esni, és hamar Anya nyakánál találhattam magam, megkímélt engem egy csomó felesleges cécótól…meg különben is, nagyon jó fej, mindennap bejött hozzánk megnézni minket, amíg bent voltunk a kórházban.

Köszönjük Krisztinek, a szülésznőnek is a segítséget, meg az NSTket, meg a nyugtatást, meg az infúziót, meg mindent ;-)

Meg úgy általában asszem az összes dolgozót felsorolhatnám itt, mert MINDENKI tényleg nagyon aranyos volt….hiába aludtam olyan nagyon sokat, azért félálomban hallottam ám, hogy mindenki milyen kedvesen elbeszélgetett Anyával, amikor bejött hozzánk, a takarító nénitől elkezdve a csecsemős nővéreken át a Bori nővérig, aki mint kiderült SZINTÉN ott volt, amikor Bátyó megszületett…

Megmutatom a szobánkat, nagyon jó kis szoba volt (illetve nagyon jó nagy szoba), és ottan van felette pár kép a tegnap esti első fürdésemről is (már ha a születés utáni csutakolást nem számítjuk). Nem mondom, hogy ez lesz életem legnagyobb élménye (legalábbis most Anya azzal bíztat, hogy azért még történnek majd érdekes dolgok velem), de az tény, hogy fürcsi után még jobban aludtam (márha ez egyáltalában lehetséges).

Sokan voltak nálam látogatóban, nem is tudtam mindenkinek elsőre megjegyezni a nevét, de a Bátyóra azért emlékszem, meg Apára... de majd lesz még idő mindenkit megjegyezni. Mindent összevetve pozitíbóv a véleményem az életről így az első napok alapján…jöhet!!!!

A tesók találkoznak

Ma nagy nap volt: megvolt a NAGY TALÁLKOZÁS!!! Bár csak délután, délelőtt a Papa ugrott be látogatni, hozta magával a Dédimamát, volt nagy örömködés, meg minden (fotókészítés megint elmaradt a Dédivel, valahogy ebbe még vissza kell rézódnom, de azt azért legalább lekaptam, ahogy Apu simizi Csöpp hátát, erre az úgy vigyorog, meg homorít, hogy öröm nézni). Miután elmentek, jött a Lilike (a Dédimama tesója), na vele már fotót is sikerült készíteni, beszélgettünk kicsit, meg babázott keveset, aztán el is ment, mert pont jött a gyerekorvos, hogy megnézze babucit. Egy hangyányit sárgának látta, de különben úógy tűnik, minden OK, de azért azt mondta, hogy a legközelebbi 2 kajolásnál nézzük meg már, hogy mennyit eszik, aztán ha lefejtem a maradékot, kapja meg azt is… Na, erre persze nekiálltam izgulni, hogy most majd jól kiderül, hogy éhezik a kölök (a doktornő alapból nem valami bűbájkodós, és emiatt volt egy kis vizsgadrukkom). Mikor baba nekiállt reklamálni, hogy lassan ehetnékje van, elvittel mázsálni, aztán megetettem…pont amikor végeztünk, akkor jött meg a család többi része… Tökikém először egész lefagyott, csak nézett nagy szemekkel. Közben mondtam, hogy most akkor gyorsan elviszem mérni a picit, kiderült, hogy 30at evett, nagy túrót kell neki pótlás, meg lettünk dícsérve. Visszamentünk a szobába, babecet beraktam a kiskocsiba, és mondatm Dávidnak, hogy tologathatja egy kicsit, gondoltam, ez oldja a (egyébként nem létező) gátlásait….oldotta is. Rögtön irányba állt a folyosón, és amikor valaki hozzá akart nyúlni a kocsihoz, akkor rögtön rászólt (Apa nem! Anya nem! Mama nem! Dájí!!), úgyhogy a nővérek nagy derültségére hárman követük őket sápadtan, és próbáltuk megakadályozni, hogy a falnak tolja…de úgy tűnt, hogy ez jó módzser, mert egészen a sajátjának tekintette innentől kezdve a tesót, megsimogatta, adott neki puszit… aztán persze a szobámat is elkezdte belakni, felmászott az ágyamra, meg úgy álltalában nekilátott rosszalkodni, így aztán bő 40 perc után elindultak… Hát, az elindulás nem volt zökkenőmentes, a Dávid nagyon sírt, akarta, hogy menjünk mi is…hívott utána Tamás, és mondta, hogy még a kocsiban is sírt, és mutogatott a már beszerelt bébihordozóra, hogy „baba is”…. Jaj, már nagyon mennék haza….

Kedd

A mai látogatókkal készültek fotók is, íme: először a Klári nagyi jött be, merthogy aztán Tamás vitte őt mihozzánk haza, hogy fogadja Dájikát, akit Anyuék hoztak fel Ballószögről, és úgy döntöttünk családilag, hogy ma elég lesz neki megbarátkozni az új szobájával, majd holnap hozzák be a Tesóhoz, így Anyuék csak kirakták, megnézték az új szobákat, majd jöttek ők is szemrevételezni az újabb szaporulatot. Most nézem, hogy látszik, hogy nem vagyok annyira képben még, mert az anyuval egy közös fotója sincs a Csöppnek….mindegy, vasárnap jön nekem segíteni, majd pótoljuk.

Egyébként érdemes megnézni a Bóbita fejét: mint aki egy különös kis bogarat szemlél…pedig nagyon kell szoknia a látványt J Bár valszeg Ricsi magassága miatt (2méteres a srác) az Ő babecuk „picit” nagyobb lesz…még röhögtünk is Bobóval, hogy náluk majd őt kell leműteni az „apróság”ról…jójójó, tudom ez morbid humor, de higgyétek el, jó volt röhögni….bár fájt kegyetlenül…mint most nektek a poén.

És ideteszek egy fotót Gáborról, amin nyitott szemmel néz. Nos, a Dáviddal való hasonlatossága csak addig áll fenn, amíg ki nem nyitja a szemeit: onnantól olyan, mint egy kis bölcs öreg. Komolyan, nem úgy fest, mint aki már volt itt???? Olllyan komolyan tud tanulmányozni, hogy magyarázkodni támad kedvem… Csuda fazon lesz belőle is, asziszem….

Születés

Nos, akkor a tegnapi nap:
Mondanom se kell, azt terveztük, hogy ma aztán nem lesz semmiféle éjszakázás, hanem korai fekvés, és holnap kipihenten vágunk neki a nagy kalandnak…hóóógyne!
Délután már úgy izgultunk, hogy engem is rá tudott venni Tamás, hogy beszálljak a szörnyek elleni harcba, úgy nyomtam a Metroidot, mint az állat… lehet, hogy ez tényleg nem is rossz módszer a feszültség levezetésére, mert onnantól már nem a holnapi napon izgultam, hanem határozottan mérges voltam, hogy nem sikerül átugranom az egyik szikláról a másikra…
Amikor feladtam, akkor Tamás is próbálta játékkal levezetni a feszkót, ennek eredményeképpen volt vagy fél tíz, amikor nekiláttunk vacsizni, és aznapra még egy film is be volt tervezve, arról sem akartam lemondani, így aztán fél egy körül mentünk csak be a hálóba…ahol aztán egyikünk jobban forgolódott álmatlanul, mint a másikunk…. Én spec. fél3kor még néztem az órát. Reggel fél hatkor keltem, kávé (mert az aztán nem maradhat ki, tudom, hogy éhgyomorra kell menni, de az én vérnyomásommal ezt muszáj), hajsimítás (hehehe, ez már csak igazából időhúzásnak kellett), Apa keltése, őrült telefontöltő-keresgélés, anyázás a gyorsforgalmin, aztán hirtelen lehiggadás, amikor beértünk. Valahogy én akkor úgy megnyugodtam kicsit. Jó sokan voltak már a folyosókon, ki NSTre várt, ki „forgatásra” (na,őt nem irigyeltem), gondolom volt aki szülni jött…ennyit arról, hogy a hidegfront használ csak…
Minket Kriszta beterelt az egyik szülőszobába, csináltunk egy gyors NST-t, azon látszott, hogy minden OK, közben Kriszta bekötötte az infúziót, adott cserepalackot, hogyha időközben lefolyna a cucc, akkor nekem már van annyi eü-s múltam, hogy ki tudjam magamnak cserélni, mondtam, hogy nekem nem, az a Zsuzsika, de asszem megbirkózunk a feladattal (sztem a Dávidnak is menne), és jókat rötyögtünk. Tamás felolvasta a szülőszoba névadójának, bizonyos Teréz bábának a történetét a falon levő ismertetőről, majd visszajött Kriszta, hogy inkább a másik szülőszobába menjünk át… Itt is elolvastuk az ismertetőket, tovább röhögtünk kínunkban, hogy mire Gábor megszületik, már mehetünk a szülészet történelméből vizsgázni. Időközben megjött a Dokink is, aranyos volt, mint mindig, de azt a hírt hozta, hogy a műtőt sajna most lefoglalta egy nagyon sürgős eset, mi majd csak utána jövünk, tehát csúszunk egy órát….mi meg tök őszintén mondtuk, hogy semmi gond, jobb így, mintha miattam csúszna más műtéte… ja, és közben még a Dokinak is zajlott egy szülése, mondta, hogy mindjárt még oda visszamegy a kitolásra, azt is meg kéne várni úgyis, és ekkor ismét örvendtem, hogy az a csaj se én vagyok… Jött a „műtősfiú” időközben bemutatkozni (idézőjel azért van, mert a pali volt vagy 50, de szintén nagyon szimpi), és utólag kiderült, hogy anno, amikor Dávidkám született, akkor Ő is a Schöpf-Méreiben dolgozott, akár találkozhattunk is már. Szintén bejött a szobába az aneszteziológus doktornő is (olyan velem egykorú, nagyon kedves kis csaj), mondta, hogy majd Ő fogja csinálni az érzéstelenítést, nyugtatott, hogy minden okés lesz…No, fél11 után nyílt a műtőfolyosó, jött értem Zsoltika (mindenki így hívta), Kriszta segített levetkőzni, Tamás elsápadt, én felmásztam a tolóágyra, Zsoltika közölte, hogy egy darabig ez az uccsó ugrásom, mert a műtőben már Ő tesz majd át az asztalra, mondtam, hogy „hehe”, erre megjegyezte, hogy érdekes, a 110kg körüli hölgyek sose mondják, hogy hehe, a 80asok meg általában mindig, mindenesetre higgyem el, nem fog leejteni, elbír. Na, ekkor azért már izgultam (nem a leejtés miatt). Betoltak, Zsoltika nyikk nélkül átpakolt az asztalra, megkaptam a szurit a derekamba (de közben mindent mindig mondott a doktornő, hogy mit fog csinálni, és ez nagyon tetszett), 2 perc alatt úgy zsibbadt a lábam, mint az állat. Lekötöztek, jött a Doki, bepacsmagolt fertőtlenítővel, nyugtatgatott, én meg közben úgy valahogy éreztem, hogy valami nem fasza, még gondoltam is, hogy tán szólni kéne, hogy izé, nem vagyok túl jól (nem tudom elmondani, levert a víz, szédültem, meg minden olyan furának tűnt), de nem voltam benne biztos, hogy ez ilyenkor nem természetes-e…aztán hallottam, ahogy mondja a dokinő az asszisztensnek, hogy adjon nekem atropint (asszem…), fél perc múlva helyrebillent a világ…mondta is utólag a dokinő, hogy látta rajtam, hogy „kezdenek elmenni a hangok” (tényleg ez rá a jó kifejezés), mert nagyon leesett a vérnyomásom (valami 70re, ami még nekem is fura, pedig ritkán pörgök 100/65 felett), és emiatt voltam vacakul. No, amint jobban lettem, jött a paraván, Dokit láttam, hogy motozik, de tényleg csak vagy 3 perc telt el (volt a falon óra…11 előtt 10 perccel feküdtem hanyatt az érzéstelenítő után), és meg is szólalszt az asszisztensnő, hogy „de szép kisfiú!”, és meg egyszer csak azt éreztem, hogy jé, kapok levegőt….olyan megkönnyebbülés volt hirtelen, de jól meg is lepődtem, hogy máris kint van… épp hogy csak kicsit megtörölgette a Kriszta, és odarakta a mellkasomra, kioldozták a bal kezem, hogy meg is tudjam fogni, és ottan heverhetett vagy 10 percig, közben varrogattak, aztán kivitték Tamáshoz, megfürdették, felöltöztették, és visszahozták még egy kicsit, hogy nézzem meg úgy is. Aztán Tamásnak adták, hogy vigye le az újszülött-osztályra, addigra én is kész lettem, Zsoltika átpakolt a kerekes ágyra, és letolt a szobámhoz. Itt már várt a Tamás, örültünk, hogy élünk, átraktak az ágyamra (hálaajóistennek különszoba….és nagyon szép, saját fürdővel, tv, hűtő, pelenkázó, nagyon örültem, hogy nem kell másokkal egy szobában lenni, azért ilyenkor nem vagyok túl toleráns), majd 10 perc múlva hozták Gábort egy szál pelusban, hogy a „bőrkontakt” meglegyen, meg hogy így melegszik át a legjobban…itt is volt velünk vagy egy órát (akkor készült az előző bejegyzésnél lévő kép), aztán mondták, hogy majd 5kor fel kell kelnem, zuhany, és utána már velem lehet a babec. Nagyon jó volt ez az egy óra, (ez a Dáviddal nem volt, lévén sürgősségi császár, meg ott nem ez volt a rendszer) még szopizott is rögtön egy kicsit…tehetséges lesz benne, úgy tűnik… Aztán amikor elvitték, a Tamás elment, hogy elvigye a köldökvért, meg kicsit kilihegje magát (szegény nem jól bírja a szüléseket  ), megbeszéltük, hogy hatra visszajön (nem akartam, hogy ott legyen, amikor felkelek…tapasztaltam már az előző császárnál, hogy annál szarabb, mint amikor először kel felkelni, nincs, és tuti nagyon szar látvány, ezt nem kell hogy lássa) én meg felhívtam Anyuékat, meg Zsófit, mondom amíg még hat az érzéstelenítő, addig beszéljünk, mert aztán nem biztos, hogy kedvem lesz… mindenki örült, főleg én, hogy túl vagyunk rajta. Jött az osztályos nővér, aki ismerősnek tűnt, és kérdezte is, hogy az előző babám hol született? Mondom a Söfiben…erre kérdi, hogy hát nem ismerem meg? Mondom gyanús, hogy már taliztunk… Mondja, hogy jaja, ő is emlékszik rám, Ő ott dolgozott akkor, amikor Dájí született, emlékszik is rám (ebben persze benne van a Zsuzsika is, ugye ott akkor miatta is jobban figyelt ránk mindenki), úgyhogy onnantól mindig ő jött be hozzám. Segített a felkelésben, meg a fürdésnél, úgyhogy viszonylag hamar átestünk ezen is. Hatkor jött Cicuka, elhozta a „közösből” Gábort, és büszkén mondta, hogy mindenki mondta, hogy „ja, a szép kisfiú”…nanáhogy. A legszebb. Tök Dájí :)
Szóval így esett az eset, én azt hiszem, hogy ennél jobb szülés nekem nem is kell. Jó lesz így a harmadik is majd :) Ja, a Doki is bíztat, azt mondja, Neki is csak harmadikra jött össze a lány, pedig Ő elvileg szakember :)
Ja, és hát fotó az első percekről nem készült…megbeszéltük Tamással, hogy ezúttal eltekintünk a műtőben készült fotóktól, mert ne sokkoljak le senkit…. Innentől úgyis annyi fotó lesz majd, hogy csak győzze nézegetni mindenki.