Olvasóknak

A hétvége eseménytelennek volt mondható, bár Dávid újabb aranyköpésekkel lepett meg: túrórudit kért, kapott is, elkezdi bontogatni, közben mondja: „De édes vagy!”… azt sajnos nem tudom, hogy ez most nekem, vagy a rudinak szólt-e, mindenesetre magamra vettem, és örültem. Végre elismernek.
Amikor végzett a rudival, összegyűrte a papírt, és sóhajtott egyet: „hú…egészségemre!!!!”

Ja, és én is kitettem végre a „rendszeres olvasók” modult… Ugye nem csak egy ember olvas? :)
Léccilécci, én is szeretném, ha sok kis kockám lenne ott….most esik le, hogy majd’minden általam olvasott blognál ez kint van, és olyan sokan vannak ott (én….hümmmm…eddig nem soknál…de ígérem, mindenhova odateszem magam….).

Dávid fejlődése

A gyerekem fejlődik…mozgásilag is, és beszédileg is.

Mozgás: már nagyon próbálok figyelni arra, hogy ha a nappaliban pelenkázom át a kisbabát, akkor a krémet ne hagyjam látható helyen, mert ha elöl marad, akkor D. várhatóan ráizgul. Ezért használat után tető vissza, és a popsitörlővel együtt beteszem a járókába. Erre ma ülünk a nappaliban, kisbaba játszik a földön, D. csendeskén elfoglalja magát, nem is figyelünk rá különösképpen, egész addig, amíg nem mutatja a kezét, hogy „kém, anyuka, kémezem aacomat”. És tényleg: a kezén krém, keni magát veszettül… Mondom vaze, előhagytam…de nem: a krém, visszapattintott tetővel a járókában, a popsitörlő tetején. Kivettte a járókából, tető le, krém kivesz, tető vissza, krém vissza, és csak utána leplezi le magát…és még közli is: „ügyes voltam…”. Tényleg az…

Beszéd: Megyek érte az oviba, veszem le a benti cipőjét, ám ő kitalálja, hogy a kosarából ki akar valamit venni. Igenám, de ha csak zokniban mászik fel, az csúszik, ezért nekiáll velem veszekedni, hogy „nem akarom levenni cipőmet, abban kéne felmászni!”, majd némi hatásszünet után: „azt a kutyafáját”. És ilyenkor nem szabadna röhögni…

Esti szösszenet bónuszban: alvás előtt megvoltak a szokásos körök, pisi, víz az ágyba, épp búcsúzunk, amikor mondja: „simogass engemet…” ilyen kérésnek persze nem tudok ellenállni, melléülök, és simizem kicsit a hátá, mire elomolva közli: „ez jó nekem…”. Apja fia…

Nyílt nap az oviban

Nem csak amiatt örültem, hogy kedden hazajöhettünk, mert itthon lehetünk, hanem azért is, mert tegnap délelőtt volt az oviban Dávid nyílt napja. Ez azt jelenti, hogy 9-11ig bemutatták, hogy miket tanultak év eleje óta. Rettenetesen sajnáltam volna kihagyni. Szokás szerint nyolcra vittem kölköcskét, majd elmentünk kávézni egyet az anyukákkal, merthogy kilencre kellett visszamenni, hogy addig nyugiban megkajáljanak. Kilencre visszacsődültünk, leültünk a teremben, és csak ámultunk. Hát, nagyon ügyesek voltak az aprólékok… Elmondtak vagy 20 verset (komolyan), és mindegyik tudta mindegyiknek a szövegét teljesen…nem is gondoltam, hogy D. ennyi verset tud… Otthon kizárólag a „cici-cini uzsika” című örökbecsűt hajlandó előadni ( a legjobb a vége, amikor is a legvégén már kiabálja, hogy „ tücsök koma hege-VÜL!!!”…valamiért ez így tetszik neki, a „hege” után rövid hatásszünet, a „VÜL” meg had szóljon…), itt viszont láthatóan élvezte, hogy produkálhatja magát. Nem győztünk ámulni. Miután elmondták az egész repertoárt, átöltöztek, és levonultunk a tornaterembe. Mondta Kriszti, hogy ezt mindegyik gyerek imádja, alig várják, hogy üres legyen a terem, legszívesebben minden nap lejönnének… futottak körbe, parancsszóra ment a lefekvés, leülés, hasra-hátra fekvés, guggolás, és még sok más. Ezután lepakolták a matracokat, és bukfencbemutatót tartottak, meg hengeredtek-bohóckodtak, felmásztak a bordásfalra… Bár, amivel engem végképp levettek a lábamról, az az volt, amikor elpakolták a matracokat…látszott, hogy ezt mindig így szokták, egyik se indult másik irányba, nem rángatták egymást, hanem tényleg együtt vitték a helyére a szivacsot, és élvezték is, hogy leesik az állunk…Erről (márhogy a matracon bemutatott gyakorlatokról) próbáltam több videót is gyártani, de mivel D. nek valszeg' most esett le, hogy hosszú napokig nélkülöznie kellett engem, cca percenként rohant hozzám oda, hogy puszit adjon…annyiszor eljátszotta ezt, hogy volt olyan kis csoporttársa, aki már azt hitte, ez is a bemutató része, és a saját kör végén Ő is automatikusan rohant hozzám kitárt karokkal, majd két centire az arcomtól leesett neki, hogy mi nem is ismerjük egymást annyira, hogy ilyen bizalmas viszonyba keveredjünk, és az utolsó pillanatban egy balkanyarral a saját anyujához futott inkább…) Torna után felmentünk, átöltöztek, majd következett az angol bemutató. Rob bácsi Albert bácsival felváltva hetente egyszer bemegy hozzájuk „tanulni”. Most Rob bácsi következett, leültünk szépen, fogott egy nagy táblát, amin gyümölcsök szerepeltek, és mutogatta a képeket, ezek a kis csipiszek meg köpték, melyik hogy van angolul…hihetetlen. Mindet tudták. Némelyik még alig tud beszélni, de simán tudja, mikor kell angolul, és mikor magyarul mondani a dolgokat…és minden „parancsot (üljetek le, álljatok fel, sorakozó, egyebek) is tudnak angolul is (ezeket minden nap gyakorolják, minden magyar mondat angolul is elhangzik). Utána még elénekelték együtt a teddy beart (D. konzekvensen Tebi der-nek énekli, de sebaj), majd kivonultunk az előtérbe, ahol fetálalták nekik a délelőtti gyümölcsöt… nem mondom, volt étvágyuk!!! Ez is minden nap így van, séta előtt jön a gyümölcstál, és mindenki azt eszik, amihez kedve van…van rajt alma, kivi, narancs, répa, nagyon zsenge karalábé, meg hát ami épp kapható.Nem semmi. Ezt én is kibírnám. Szóval remekbe szabott kis bemutató volt, látszott, hogy tényleg sokat fejlődtek szeptember óta… köszönjük,ovi ;-) Képek az oldalsávban.

Agybaj

És most a slusszpoén: éjjel félálomban eszembe jutott, hogy amikor nyáron voltunk a Nyusziéknál Olaszországban, a Dávid kötőhártyagyulladást kapott. Nyuszi (orvos, fog, de azért én bízom benne ilyen téren is) mondta, hogy ne kamillával törölgessük csöpögtetés előtt, mert az ugye allergizálhat, hanem sima sóoldattal. Mondom, azt meg hogy. Mondja, itt lehet venni sima fiziológiás sóoldatot, az erre (is) remek, ha akarom, veszünk nekem is otthonra, merthogy Mo-n nem lehet kapni, pedig dejó dolog. Használtuk is, vettünk is, hazahoztuk. Na, ez jutott éjjel szembe, és megnyugodtam. De azért ma elmentem a reciért, és kiváltottam az itthoni verziót. Majd hazajöttem, és összehasonlítottam a kettőt. Ugyanaz, vaze. 1 különbség van: az itthoni 10 ml-es kiszerelésű, üvegampullában. Az olasz 5milis, kis műanyag tégelyekben. Egyebekben 0,9%os fiziológiás sóoldat mindkettő. Olaszországban ezt a Nivea dobja piacra. Nem gyógyszertárban vettük, hanem a KÖZÉRTBEN. Nem recire, hanem simán a babaholmiknál a pelus mellett van kitéve. Mert hasznos. És jó sokmindenre. Itthon apám, menj el a dokihoz, írass receptet, és vedd meg gyógyszertárban (majd’ 900 forintért)…most írtam Nyuszinak, mer’ nem emlékszem, kint mennyiért vettük…De majd azzal még kiegészítem ezt a bejegyzést. Érdemes.

Árjelentő: 20*5ml, NIVEA, 3.65€
Van egy másik fajta, 30*5ml, az 3,98
És kapható a Johnsonnak is általában, mondja Nyuszi, (meg még egy fajtát emlegetett, tehát 4!!!!!! félét vehetsz meg, ha köll) az most épp nem volt, de ha van, akkor hasonló árkategória, a NIVEA tehát a legdrágább. Szóval nem csak kapható, hanem óccsóbb is. Bár ezen már meg se lepődöm

Hazajövünk

Mivel hálaajóistennek Gábor remekül reagált a rengeteg gyógyszira, ma haza is jöhettünk.

Az elmúlt napok megviseltek, nem tagadom, hiába aludtam akkorákat szombaton, úgy érzem, hogy nem nagyon fogom mostanában behozni a lemaradásomat, bár ennek a fáradtságnak, amit érzek, nagy része nyilván a feszültség miatt van. Vasárnap új szobatársat kaptam, az addig velem egy szobában levő kisfiú hazamehetett (az Ő gyerekorvosa is a mi dokink, meg is beszéltük a csajjal, hogy megmondjuk a dokinak, többet ne menjen külföldre, mert minden kis betege a kórházban köt ki) még délelőtt, estére megjött az új delikvens, egy szintén kruppal küzdő kislány, aki nagyon aranyos volt (attól féltem, hogy sokat fog sírni, vagy valami, de nem volt ilyen gond), az anyujával jókat dumáltunk. Gábor ugyanúgy elvolt a kórházban, mint itthon, naponta három-négy alkalommal mentünk inhalálni, más teendőnk nem is volt.

Mára ugye beígérték a hazamenetelt, és bennem azért felmerült néhány dolog, konkrétan, hogy mi a teendőm a legközelebbi roham esetén. Tudom: hideg levegő, Rectodelt kúp, párásítás. De azért aggódom (mint mindenki tenné a helyemben). Így hát kimondottan örültem, amikor az egyik ápolónő hozzátette, hogy vegyünk otthonra ilyen inhalátort, és sóoldatos párát (ugyanazt mint a kórházban) is kaphat a baba olyankor, sokat segíthet, hogy ne legyen kórház a vége. Mondtam is a szobatársnőmnek, hogy mi ilyet tuti beszerzünk. Ő nem sokkal utána telefonon kapta az infót, hogy ezt a gépet fel is lehet íratni otthona, így 24ezer helyett 4ből megússza az ember. Nem a pénz miatt, nem kenyérre kell, de mégis, mondom, dejó, kapunk a TBért valamit. Aha. Ahogy én azt elképzelem….

Jött a szakorvosnő az elbocsátó szép üzeneteinkkel (a kislányék is akkor mehettek haza), kérdeztük tőle a gépet. Válasz: „nem szükséges felírni, mert ha jön a roham, az anyuka kiviszi a gyereket a hidegbe, meg beadja a kúpot, és ha azok nem használnak, akkor behozza a kicsit, és itt majd kap sós párát. Nem kell aggódni, hisz még csak először kerültek ide”. MIVAN??????

Szóval azért, mert csak először vagyunk ott, nem tehetek meg mindent, hogy a legközelebbit elkerüljem????? Úgy meglepődtem (nem a dokinőre haragudtam, hisz nyilván nagyon erős (nagyon hülye) szabályok kötik a kezét) hogy nem jutottam szóhoz, csak bólogattam. Aztán felhívtam a háziorvost, aki mélyen egyetértett velem a sópára otthoni hasznát illetően (időközben meginterjúvoltam még egy ápolónőt, aki szintén engem támogatott, sőt, mondta, hogy ha van másik gyerek, és kezd kijönni rajta a megfázás, annak is KIMONDOTTAN jót tesz egy röpke inhalálás. Nem gyógyszer, nem káros, és sokat old a nyákokon.), de sajnálja, csak szakorvos írhat fel ilyen gépet, de ha holnap betelefonálok a rendelési idejében, addigra utánnanéz, hátha valamely fajtát mégis felírhatja. Mondtam neki, doktor úr, ne szagassa magát, megvesszük teljes áron, leszarom, akkor vagyok nyugodt(abbb) ha már ma éjjelre is van otthon gép. Hülye vagyok, tudom, túlaggódok, de isten látja lelkemet, elég volt egy éjjel az intenzíven, és a magamról alkotott laza anya képe kártyavárként omlott össze. Igazából erre is csak helyeselni tudott, csak sajnálta, hogy nem tud segíteni. Mondom, tényleg nem baj, nekünk ez nem gond (márhogy a teljes ár), de rettenetesen sajnálom azokat az anyukákat, akik nem nyugtathatják meg magukat ily módon.

Szóval kettőkor megkaptuk az eltávot, jött Tamás, hazajöttünk, babecet átadtuk a Klárinak, és elhúztunk a Media Marktba. Vettünk egy hideg párásítót (már 2 volt nekünk itthon… annó megvettük az elsőt, jó drágán, két hónap működés után orán-száján folyatta a vizet, és mivel ölég drága volt a gyerekbútor, nem ugráltunk örömünkben, hogy a szekrény oldalán folyik a víz… iktattuk, vettünk egy másikat (óccsón) az 2 hétig működött, majd orán-száján folyatta a vizet. Dorci ajánlott egy harmadik márkát, most olyat vettünk, lepecsételtettük a garancialevelet, és imádkozunk), majd körbenéztünk, van-é inhalátor. Volt, 2 fajta, gondolkodás nélkül megvettük a drágát, és fellélegeztünk. Vettem gyorsan még egy fotóalbumot is, Dájí ovis fotóinak rendbetételéhez, majd elmentünk Dávidért az oviba. Kis mogyoróm úgy örült nekem, csak szorongatott… Na, irány haza, majd itthon kipakoláskor a fejemhez kaptam, hogy fasza, van inhalátor, de nincs sóoldat, meg még a kúp is csak recept alakban van, az úgy nem igazi… Gyorsan felöltöztem, irány a gyógyszertár. Na, itt újfent szembesültem a nagy magyar valósággal. Átadom a receptet, válasz rá: „Jaj, anyuka, ezt hetek óta nem lehet kapni…mindig megrendeljük a központból, de nem hoznak”. Szóval, olyan kúpot, ami egy olyan betegség házi kezelésére jó, ami 10 gyerekből egyet érint… Ha baj van, menjünk kórházba. Fasza. Mondom, sebaj, hátha ma azért nem lesz nagy gond, holnap majd kerítünk kúpot, addig elleszünk valahogy, mindenesetre kérek sóoldatot. Inhalálóba valót. A gyógyszerésznő nézi a gépet veszettül, majd közli, hogy nem adhat, csak receptre, merthogy injekciós kiszerelésben van, és azt csak receptre. Mondtam, hogy ugye most szórakozik velem???? Sós vizet???? Receptre. „Nézze anyuka, én megnézem még egyszer a gépben, de hát látja…vényköteles”. Komolyan mondom, röhögőgörcsöt kaptam. Hazafelé baktatva felhívtam (aznap már negyedszer, rendelési időn kívül, az Ő idejét is feleslegesen pazarolva…) a gyerekorvost, és megkérdeztem (kicsit hisztériás állapotban), hogy szerinte hol kaphatok kúpot, valamint, hogy holnap bemehetek-e egy receptért, amivel sós vízhez jutok… szegény, abszolút tolerálta a hisztimet, és csak megerősíteni tudott engem a receptírás feleslegességéről ebben az esetben (komolyan, na… D vitamint csak receptre kapsz. A vitamint szintén.Paracetamol tartalmú készítményt azt vehetsz apám, dögivel, reci nélkül, orrba-szájba. Vitamint, vizet nem. Elmebaj.), és mondta, holnap reggel vár a reci majd a portán. Jó. Reméljük nem lesz gond éjjel.De akkor is agybaj.

Az intenzíven

Na, a péntek: miután Dájít leadtam az oviban, még elugrottam a boltba némi kis kefírért-joghurtért, és hazafelé már tárcsáztam is a gyerekorvost. Ki volt kapcsolva. Mivel ilyen az elmúlt három évben egyáltalán nem volt, rögtön hívtam a védőnőt, hogy hát mi van a dokival, Ő meg mondja, hogy a doki szabira ment, külföldre. Ó. Mondom, akkor nem lehetne, hogy a helyettesítőt megkérem, hogy jöjjön ki? Mondja, hogy olyan sokan vannak, hogy nem tudja, hogy mikorra tudna kiérni a doktornő, de ha tízre odamegyek, akkor soron kívül… Okés. Legyen így. Kilenckor Tamás is elment, én gyorsan összepakoltam a lakást, aztán magunkat, majd mentünk. Tényleg csak pár percet kellett várni, majd bementünk, doktornő ráhallgatott a kisbaba tüdejére, majd adott neki gyógyszert inhalátoron keresztül, utána megkért, hogy negyed órára üljünk ki a váróba, hogy lássuk, menniyre hat a szer. Én kis naív, mondom, oké, bizti ez azért kell, hogy tudja, ezt kell-e felírni nekünk otthonra. Hát ja, ez lett volna a jó verzió. De mint tudjuk, ez ritkán jön be. Negyed óra múlva visszamentünk, doktornő ismét hallgatózik, majd közli: ebből kórház lesz, Anyuka. Na, lezsibbadtam. Mondta, hogy menjünk haza, pakoljak össze pár cuccot (mi kell egy kórházba???????? Hány nap??? Neki is, meg magamnak is????? Segítség!!!), és menjünk be a Lászlóba. Oké. Irány a bankautomata (mert persze csak ilyenkor nincs otthon pénz), közben hívtam a Tamást (aki este 9ig vidéken…), majd utána a Tündit, hogy el tudja-e hozni a gyereket az oviból délután. Tündi mondta, semmi gond, így egy nagy kővel kevesebb, D. ellesz vele, amíg az apja haza nem ér. Közben visszahívott Tamás, hogy este már hozza magával rögtön a Klári mamit, aki marad, amíg kell, úgyhogy nyugodtan (????) intézzem a dolgaimat. Illetve a baba dolgait. Na, útközben a baba hálaajóistennek bealudt, így őt kint hagytam a garázsban, nyitott ajtónál (direkt mondták, hogy mivel ez krupp, ennek jót tesz a hideg levegő), én meg bent mint az őrült, bedobáltam pelenkát, tápszert, váltóruhát a babának, magamnak egy könyvet, popsitörlőt, textilpelust, fogkefét-fogkrémet (ez hogy jutott eszembe…), telefontöltőt, meg még egy csomó baszt a pelenkázótáskába, majd amikor abba már nem fértek a cuccok, átpakoltam egy utazótáskába, majd hívtam a taxit (persze az első társaság nem tudott kocsit küldeni, 2 héten belül már harmadszor, így őket aztán végképp felejtőlistára raktam mérgemben), amikor megjött, akkor irány a kórház. Útközben felhívtam az ovit, hogy nem én megyek a kölökért, megnyugtattak (már megint), hogy okés, majd a Tündit hívtam, hogy rendben, meg fogja kapni a gyereket, mondta, ne aggódjak, mindent megold. Odaértünk a kórházhoz viszonylag hamar. Életemben nem voltam még a Lászlóban, fogalmam se volt a rendszerről, hátamon a hátizsák, egyik kezemben a hordozó Gáborral, másikban az utazótáska, beestünk a gyerekosztályra. Kiderült, először a felvételire kellett volna menni… De valamit láthattak rajtam, mert mondták, hogy a babát hagyjam ott nyugodtan (???? Már utáltam ezt a szót), intézzem el a papírokat, addig ők megnézik a gyereket. Oké. Átcsörtettem a kórházon, papírok hamar meglettek, vissza, alig találtam meg az ajtót, amin kijöttem. Mire visszaértem, G. szegénykém már pucéron vigyorgott a vizsgálóasztalon, 8an állták körbe, merthogy nagyon nem szép a légzése… Engem kiküldtek a váróba kicsit, így csak messziről hallgattam, ahogy ordít…mire visszamehettem, a kezébe már branül volt ültetve, folyt bele az infúzió, egy kiságyban feküdt, az arcán maszk (ezt utálta), és kapta gőz formájában a gyógyszert. Kicsit sápasztó volt a látvány, de 2 perc múlva már jobb volt a színe is, így elhittem, hogy ez kell neki. Ja, és 5 perc múlva már úgy vihogott-röhincsélt, hogy minden fellelhető ápolónő és orvos odajött, merthogy ők még ilyet nem láttak. Állítólag ettől a gyógyszertől el is szoktak rögtön aludni, ez meg viháncol. Na, mindegy, mondták, üljek le az ágy mellé, de ne nagyon rendezkedjek be, mert nem maradhatunk itt, át kell menni a Heim Pálba, mert itt nincs szabad ágy az intenzíven. Na, ekkor azt hittem, komolyan rosszul leszek. Intenzív????????? Megnyugtattak, hogy ez ilyen kicsi baba esetén protokoll, hogy ha esetleg nem javulna, hanem rosszabbodna, akkor legyen kéznél lélegeztetőgép. Kurvára megnyugodtam. Na, mindegy. 2 órát ültem ott, a baba elvolt remekül (már amennyire becsövezve el lehet lenni), az ápolókislányok arik voltak, mindig ott volt valamelyik, hogy engem nyugtasson, majd jött a mentő, irány a Heim Pál. Ott a sürgősségi vizsgálóban megint nagy serteperte lett a baba körül, fogni kellett a kezemben, megnézte 3 doki, majd mondták, hogy mindjárt jön még az intenzív főorvosnője, Ő is látni akarja. Addigra azért már G. is elég elgyötörtnek tűnt, sápadt volt, kornyadozott, hörgött a tüdeje… Az intenzíves doktornő is befutott, megnézte, majd rövid tanakodás után úgy döntött, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Ellentmondást nem tűrően közölte a többi dokival, hogy márpedig Ő ezt a kisbabát magánál tartja aznap éjjelre, tőlem megkérdezte, hogy ugye, kibírok egy éjjelt egy széken, merthogy náluk nem olyan komfortos, mint a gyerekosztályon, de persze ezt Ő is csak költői kérdésnek szánta. A baba közben persze kapta az oxigént, úgyhogy vicces menetet vágtunk le az intenzívig, egy ápoló fogta a babát,, én a cuccokat, a doktornő megragadta az oxigénes palackot, ettől az ápoló elsápadt „nehogy már, doktornő, jézusom”, mire a doktornő megnyugtatta, hogy ebben az esetben tényleg elbírja a palackot… „de hát doktornő, mindjárt hívok valakit, aki majd hozza”, innen is tudtam, hogy tényleg főorvos ;-). Szóval átvonultunk, közben a doktornő megnyugtatott, hogy higyjem el, ez most tényleg ffőként óvintézkedés, merthogy most még csak délután van (ja, eddigre már fél négy lett), és ez a krupp éjjel rosszabbodik, és ne kockáztassunk, ne kelljen éjjel rohanni a babeccel, ha baj van. Én már mindenbe beleegyeztem, csak baja ne legyen. Na, az intenzív tényleg nem volt vidám hely. A szobában volt ugye az ágy, amibe betették G.-t, becsövezték (addigra sajna a kezében levő branul eldugult, újat kellett szúrni neki a kis lábára), rákötötték a gépekre (márhogy a figyelőkre, szív-tüdő megazistentudja, 800 cső kanyargott, már nem tudtam, ki kivel van), én leülhettem mellé egy székre, és végre kezdtem kicsit kiengedni. A doktornő kitöltötte velem a papírokat, mindent elmondott még egyszer, főleg azt, hogy nem lesz baj. Amikor jött a műszakváltás, a mi szobánkhoz tartozó ápoló bejött bemutatkozni, pikkpakk beszédbe elegyedtünk, kiderült, Neki is hasonló korú gyerekei vannak, na, megvolt a közös téma. Egyébként itt jegyezném meg, hogy mindenki nagyon-nagyon kedves és segítőkész volt, az éjjeles orvos is, az összes ápoló, mindenki. A mi ápolónk a fél éjjelt a mi szobánkban töltötte, hogy valahogy tartsa bennem a lelket, még egy plusz széket is hozott nekem, hátha tudok kicsit aludni (végül tudtam, a mosdókagyló szélére borulva…), sokat beszélgettünk, így viszonylag hamar elment az éjjel. Ja, nyolckor még az előtérben taliztam tamással és Klárival is, ők akkor mentek hazafelé, hoztak nekem kaját, én meg nagyjából ledaráltam a sztorit, mikor hazaértek, hívtak, hogy otthon minden okés, D-vel nem volt gond, az oviban segítettek Tündinek összepakolni, otthon játszottak, elvoltak. Gábor nagyjából átaludta az éjjelt, főleg miután 8 körül már kaphatott enni is, egyszer kellett csak megzavarni, vérvétel miatt, de akkor is rendi volt a srác, mondta, hogy menjek le kávézni, vagy valami (11 tájban), sétáljak egyet, ezt most muszáj neki megtenni, szerinte ha jóban akarunk maradni, akkor hagyjam ki. Kihagytam. Mire visszamentem, már vissza is altatta a babát. Profi, na. Reggel aztán már biztos lett, hogy átköltözhetünk a gyerekosztályra, megvolt a vizit, cuccoltunk, pakoltunk. Mindenkinek megköszöntem mindent, de hát biztos Ti is tudjátok, hogy ilyenkor az ember már hálákodni se tud rendesen…azért remélem, értették. Megmondom őszintén, eddigre kivoltam, mint a liba, így egy cseppet sem bántam, hogy itt már nekem is van ágyam…már várom az éjjelt… Megjegyzés a képekhez: az első még a Lászlóban készült (azt akarja mutatni, milyen jól elvan még így becsövezve is), a másodikat már kínomban csináltam éjjel az intenzíven, a harmadikon a kis arca látható, mikor már reggelre jobban lett, majd a negyedik, amikor visszaaludt…egyszerűen olyan kis esendő volt ott az ágyban, jónak láttam lefotózni, hogy ha majd már nagyobb lesz, és kiakaszt, és mérges vagyok rá, akkor elég lesz ezeket a képeket elővenni, és majd jól örülök, hogy rosszalkodik…Jóvanna, nem aludtam…

Beteg a baba

A tegnapi nap nagyon jól alakult egészen estig…

Délutánra meghívtam pár anyukát a csoportból (márhogy Dávid ovis csoporttársainak anyuit), merthogy már szeptember óta tervezzük, hogy kicsit leülünk dumálni, és valahogy most spontán hét elején találtuk ezt a csüt. délutánt, hogy mindenki ráér…ez nem egyszerű, merthogy rajtam kívül majdnem mindenki dolgozik. Megbeszéltük, hogy kettő körül érkeznek, aztán majd innen megyünk a gyerekekért az oviba.

Délelőtt rendet raktam, Gábor hozta a kis szokott formáját, hagyott rendezkedni, gyönyörűen játszott a kis játszószőnyegén…majd egyszer csak mély csend lett. Odanézek, hát, látom ám, hogy elaludt, félig magára rántva a játszószőnyeget. Csuda ari volt.

Délután jöttek a csajok, pletyiztünk, majd indulni kellett a kölkökért. Megkértem Anettet, hogy dobja haza Dájít, ne kelljen a kisbabát öltöztetni, merthogy azon meg egyre jobban kezdett kijönni a takonykór, sőt, mondom, ha van kedvük, akár be is jöhetnek kicsit játszani. Hálistennek volt kedvük, ez D.-t annyira boldoggá tette, hogy amikor megjöttek, berohant, és ordított: „Anyuka! Jött Mákó’ velem haza! Anyuka! Ide jött Mákó! Játszunk! Anyuka!!!”. Komolyan, látnotok kellett volna, tisztára transzba esett. Szóval az este így el is ment hamar, mert D. elvolt Márkóval, meg az időközben befutó Carlossal, én meg legalább Anettel behozhattam a pletyilemaradást. Eközben G. már egyre inkább szüttyögött, ki is szívtam az orrát, mondom franyesz, már rég volt megfázva… Az esti rutin csont nélkül lement, a kisbabát még azalatt lefürdettem, míg Carlos lefoglalta Dájít, aztán ők elmentek, én megetettem a babát, aki el is aludt rögtön, betettem a szobájába, majd D. is kapott vacsit, mesenézés, majd Ő is ment aludni. Mire T. megjött, békés csend honolt…egészen kilencig, amikor is a baba ujan köhögő-fuldokló rohamot kapott, hogy infarktust kaptunk. Azt már tudtam, hogy nem lesz nyugis éjjel, és sokat kell majd ölben tartani (függőlegesen nem fuldoklott), és mivel tudtam, hogy T. elég fáradt, rögtön kicuccoltam a nappaliba, kihoztam a babát, mert annyira nem ítéltem súlyosnak a szitut, hogy dokit felhívjam, mondom majd reggel, addig meg elleszünk. Vidám éjjel volt, a baba többnyire ölben aludt, kevesebbet a pihenőszékben meg a hintában, én szinte semmit, de hát mondom, majd reggel.

Itt a reggel, én kómás vagyok mint állat, de D. már az oviban, én meg hívom a gyerekorvost. A baba tüdeje hörög, remélem, kapunk valami gyorsan ható szert…..

Nincs éjjel kakaó

Ma volt intéznivalóm a városban, és mivel még itt van a Klári-mami, ki is használtam alaposan a helyzetet, és kiplázáztam magam. Megmondom őszintén, hogy olyan másfél órás kerengélés után úgy éreztem, hogy mostanában azért megleszek enélkül. Fura az ember: amíg melózik, addig hazavágyik, ha meg otthon van gyesen-gyeden, egy idő után emberek közé vágyik. Semmise jó eléggé…. Bár, én asszem szerencsés vagyok, mert pont olyan időközönként tudok elszabadulni otthonról, hogy kimondottan élvezem még ennyi idő után is (úristen, több mint 3 éve vagyok otthon) az otthonlétet. Momentán dolgozni még egy jottányit se vágyom vissza (főleg a múltkori buli, és az azt kiváltó események fényében), úgy érzem, elvagyok én még itthon. Holnap úgyis megszűnik a nagy jólét, Klári mami hazamegy…Dávid biztos ki fog akadni majd, egész belejött, hogy reggel, amikor felébred, akkor kap kakaót az üvegébe, én meg lefőzöm a mamának a kávét (bár ma már a kávéfőzőt is Ő kapcsolta be – márhogy Dájí), együtt felmegyünk a mamához, és ott még hepáznak együtt egy kicsit, amíg nem kell indulni az oviba. Ami ebből még fontos, hogy most már tényleg csak reggel kap kakaót egy hete…egész hamar megegyeztünk, hogy csak egy kis üveg vizet visz az ágyba…
Nagy tanulság egyébként, hogy TÉNYLEG meg lehet beszélni a gyerekkel a dolgokat. Egyszerűen mondtam, hogy a nagyok már nem kakaóznak éjjel, csak vizet isznak… és nem volt vita. Megígértem, hogy reggel majd kap…és reggel, amikor kijött, emlékezett is erre, akkor ivott, második este meg már nem is kellett se szentbeszéd, se ígérgetés. Pedig nagyon féltem ettől a kakóelvételtől, de muszáj volt. Egyrészt a fogai….ugye…az egyik már így is lukad… Másrészt meg a kakaóbólé benyom 3-4 decit… A vízből felet… És gondolom könnyebb lesz kevesebb folyadékkal a kis hólyagjában az éjjeli szobatisztaságot megszokni… meglássuk.

T. meglepődik

Nos, eljött az ajándékátadás napja. Az előzmények: Már tavaly és tavalyelőtt is ugye a Brendonba vittem a Dávidot fotózni karácsony előtt, idén az óvodában csináltak róla fotókat, ahova betársulhatott G. is, így van róluk közös karácsonyi fotó (tényleg, ide azt mééér nem raktam még fel???na, majd pótolom), de egy nagyszabású fotózáson azért járt az agyam. Több verzió felmerült már a nyár végén (Kékezüsttel sokat beszéltünk erről, hogy hova is kéne menni), aztán valamikor okt. vége felé Kékezüst átküldött egy honlapot: www.madeinart.hu . Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ez kell nekünk. Időpontot foglaltam náluk, és január hetedikén elmentünk a fotózásra. Bár ez csak így mondva hangzik egyszerűen, kellett hozzá a Tündi, valamint a férje segítsége is (szállítmányozás és a fotózás közbeni asszisztálás), de megoldottuk. Vittem 10 lufit kelléknek, pár játékot, gyerekek kiglancolva… És várakozáson felül jól sikerült. A cég profi, a fotós profi, a környezet gyönyörű… a lényeg az volt, hogy betereltek minket egy stúdióba, szólt a zene, Dávid kedvére őrültködhetett (meg is tette), kapott ropit, teniszlabdát, futkosott…tulajdonképpen játszottunk másfél órát, miközben Bálint kattingatott. Két hét múlva mentem megnézni a kész „madeinartolt” képeket (profin, vetítőszobában), hát, kész voltam. Nagyon jók lettek. Az eredeti tervem az volt, hogy egy képet kiválasztok, és abból készülhet egy nagy falikép, de aztán a végén több lett belőle: 7 mozaikos, és egy nagyobb… Bálinttal megegyeztünk, hogy ma úgy lesz, hogy Tamással odamegyünk (nem tudott semmit, hogy mi a meglepi), levetíti Neki is a fotókat, majd megkapjuk a kész faliképeket… Hát volt siker. A vetítés csodajó volt, Bálint gyönyörű megható zenét tett aláfestésnek, a faliképek gyönyörűek lettek, csak a felrakásuk igényel még némi időt, de amint meglesz lefotózom komplette, hogy hogy mutat. Tamás igazából szóhoz sem jutott, hazafelé a kocsiban jött meg csak a hangja, és úgy vettem észre, hogy valóban meglepődött, és tényleg örült… Az összes képet is feltöltöm majd albumba is…és hát igen, reklám: mindenki mennyen’ ide!!!!!! :)

Torta lábasban, és a fotók száma...

Na, azért tortát azt sütöttem ám a Cicukának, a Hermé féle málnáűs csokitortát választotta, nagyon fini lett, bár D. szokás szerint sokkal jobban értékelte a csokislábas kinyalogatását, mint magát a tortát, úgyhogy lehet, hogy az ő szülinapjára csak tálban kikeverem a hozzávalókat, oszt elnyalogatja… bár a gyertya belesüllyedne… na, majd kitaláljuk.

Szóval a fotók száma:

2007 március: 194

2007 április:326

2007 május: 252

2007 június: 344

2007 július: 370

2007 augusztus: 352

2007 szeptember: 354

2007 október: 384

2007 november: 491 (jóvanna, kétszer voltunk babatali, hozzánk is jöttek páran…)

2007 december 932 (nem viccelek….de hát mégiscsak D. első karija, meg szilvesztere… )

2008 január: 408

2008 február: 256 (rövid hónap a február…)

2008 március: 554 ….itt jött az első szülinap.

Tehát, az első évben ez 4863 fotót jelent. Ebben nincs benne a Brendonos fotózás, de olyanok azért igen, hogy nálunk volt valaki, és átküldte a képeket, amiket rólunk csinált…elmebaj.

T.vel szoktuk emlegetni, hogy bezzeg régen, amikor ment az ember nyaralni, és volt 24 filmkockája, amit ellőhetett….

A második évet nem számolgatom össze, de ahogy bele-bele kukkantok a mappákba (április bőven 500 felett,július, gondolom a nyaralás miatt is 775, augusztus 600 felett, stb), a fotók száma még tán növekedett is…. Remélem, nem csak én vagyok ilyen mániás…