Az új hobbim

Hátszóval: bonbonoztam.

A Csillagánizsban tanult töltelékek közül nekem legjobban tán a tojáslikőrös ízlett, de ugyebár tojáslikőr nem volt itthon, és nem akartam addig venni, amíg nem tudom, hogy érdemes-e, gondoltam, annak a receptnek az alapján operálok az itthon fellelhető piákkal, így első körben Cointreaut, és Creme de Cassist használtam. Első para: jesszus, nem lesz krémes a töltelék (Joci – Juhos József, de én már csak így, Joci :) és Ő mondta, hogy így :))) a tanfolyamon figyelmeztetett minket, hogy az alkohol összekaphatja a tölteléket, de azért akkor se essünk kétségbe, botmixer, oszt akkor jó lesz), de nem lett gond, csak kicsit kellett átturmixolni, és azt is inkább csak a magam megnyugtatására. Jó, töltelékek megvannak, hűlnek.

Csoki temperálás: ha ezt az ember elbacca, akkor a kész bonbon:

1. eltörik
2. matt lesz
3. beszürkül
4. befoltosodik
5. megrogyik
6. kifolyatja a tölteléket
7. meg még ezer baja lehet…

Úgyhogy gyomorideg, temperálás. Csoki, lábosba, 40fok. Hűteni (de lassan hűl, a fene egye meg, de hidegvízbe mártani nem merem a lábast, mert még a végén víz meg a csokiba, és akkor aztán dobhatom ki- egy csepp állítólag 1 kiló csokinak is betesz), 26 fok. Jó, végre annyi. Visszamelegíteni 30fokra. Formába simít, felesleget kiönt (közben három piruett a földre lecsöpögő csokin, kétségbeesett karmunka a talpon maradásért), csöpögni hagy, majd „letalpaz” (legalábbis úgy emlékszem, ez rá a szakszó. Oké, megvan a korpusz. Hűlni hagy, dermeszt. Papírból tölcsérhajtogatás, töltelék korpuszba nyomkodása (denehogyaztán magasabban legyen, mint a korpusz pereme!!!!), majd míg a krém kicsit visszadermed, addig újabb adag csoki temperálása (és a földre csöpögött csoki elsiratása), és amikor az megvan, akkor a bonbon aljazása (ez végképp nem szakszó, de a lényeget fedi…meg a bonbon alját…), majd az egész kitelepítése a hideg (és páramentes!!!!!) garázsba.

Egy óra múlva, ha minden jól ment, akkor a forma megfordításakor a bonbonok kipottyannak (és nem törnek el, nem mattak, nem szürkék, nem foltosak, nem rogyadoznak, nem folyatják a tölteléküket)… Jelentem, kipottyantak. Innentől már nem volt más dolgom, mint a Facebookon dicsekedni velük, bezsebelni a dicséreteket itthon is meg a neten is, szerényen bólogatni, majd mély sóhaj után egy órán keresztül felsúrolni a csokifoltokat a

1. a padlóról
2. a pultról
3. a mosogatótálcáról
4. a falról
5. 4 lábasról
6. a gyerek épp száradni elöl hagyott cumisüvegéről
7. magamról

Pofonegyszerű.

Mindenhol jó...

Nakéremszépen. Hiába csapott engem is le teljesen ez a hülye vírus (meg az alig-alvás, és az idegeskedés), itthon azért sokkal jobb. Gábornak naponta 3-4szer inhalálunk sós vízzel, más gyógyszer nem is kell kapnia, max. annyi, hogy vigyázni kell, hogy ne nagyon erőltesse meg magát. Na, azért ez nem megy mindig egyszerűen, mert ugye itten van az Ő istene, D., megy utána folyamatosan. D. is nagyon örül, hogy helyreállt a rend (apja mesélte, hogy amig bent voltunk a kórházban, D. minden éjjel felsírt, meg kellett nyugtatni, pedig ilyen egyébként sosincs, jelzem, azóta se- úgy látszik, tényleg nagyon a lelkükre veszik, ha valami nem úgy megy, mint máskor. Hiába van itt a Klári mami, és ugrálja körbe felváltva az apjával, az anya az mégiscsak más).

Tegnap, névnapom alkalmából, miután D. ugye elment ovizni, Klári vigyázott babecre, és meg elmentem az Aréna plázába, és terápiás vásárlást tartottam. Mindig tudtam, hogy a pénzköltés mágikus hatással van a nőkre, ez most sem volt másként, nálam ekkor billent helyre a világ… Vettem cuccokat a gyerekeknek is, magamnak még többet (önző vagyok, tudom, de bementem a Sugarbirdbe, és ott valami elpattant…), láttam embereket (többnyire egészségeseket), fényeket, volt zene, sehol egy inhalátor, egy infúzió, egy orvos… jó volt nagyon.

Este Cicuka elő ajándékként meglepett egy szép könyvvel (a stílusos vendégvárásról, ne csak főzni tudjak, hanem a marketingre is adhassak), és mondta, hogy a nagy aji ugye ma jött, merthogy ezt megbeszéltük, hogy mit szeretnék. Természetesen bonbonformát szeretnék. 2 hete bement a T.Nagy Tamás üzletébe, hogy van-é esetleg az a fajta forma, amire én vágyok (a legtöbb helyen szilikon bonbonformákat lehet kapni, én meg a kemény plasztikra vágyom, merthogy a főzősuliban is azt használtuk, és ott is erre esküdtek… azzal a technikával mondjuk, ahogy ott tanultuk, sztem nem is lehet a szilikonnal dolgozni), akkor épp nem volt, de T.Nagy mára ígérte Tamásnak (hehehe), hogy lesznek. Jelentem voltak is, kaptam hármat, egyik szebb, mint a másik… persze rögtön neki is láttam, hogy kipróbáljam, mostanra (este 9) már kint hűlnek a garázsban a kész bonbonok, most már csak az kell, hogy ne törjenek össze, amikor ki akarom őket szedni a formából, fényesek legyenek, és roppanósak… csak…

Itthon vagyunk

Na, hazajöhettünk. G. még messze nem tökéletes, de a vírust sikerült megfékezni.

Hétfőn és kedden éjjel már nem köhögött a kórházban éjjel, na, mondom sínen vagyunk. A kis doktornő is azt mondta, ha szerdára így állunk, akkor hazajöhetünk. Reggel bejött, mondom szerintem minden oké, megvizsgálta G-t, bólintott, mondta, hogy most egy vérvizsgálat, ha annak az eredménye is okés, akkor jöhetünk. Na, gyorsan szétkürtöltem az örömhírt, erre a babec dél körül futott egyet a folyosón, amitől megint rájött a köhögés… komolyan azt hittem, hogy lefújják a hazamenetelt, de aztán a doktornő megnyugtatott, hogy nem, tudjuk mi ezt már otthon úgy kezelni, ahogy kell (hajaj, már olyan profin inhalálunk, hogy még…). Úgyhogy délután jöhetett értünk Cicuka, itthon meg már várt Dájí, meg Klári (aki hétfő este óta itt van), volt nagy örömködés… ezen is túl vagyunk. Reméljük, nem mostanában kell visszamenni…

Mondatm én, hogy nem ússzuk meg...kórház.

Nekem lett sajnos igazam… tegnap reggelre G. ha lehet, még rondábban köhögött, ez már határozottan kruppos, pedig éjjelre kapott Rectodeltet is, és nyitva volt az ablaka is, ennek ellenére majd’ megfulladt szegényke. 8kor mondtam Tamásnak, hogy én most elviszem Gábort sétálni, ha közben is így köhög, akkor hívom a dokit, meg az ügyeletet, sztem nem ússzuk meg… Elindultam vele ki a zimába, hát, ugyanúgy köhögött a hideg levegőn is, úgyhogy hívtam a kórházat, elmondtam az előzményeket, rögtön mondták, hogy vigyük be, várják, és készüljünk úgy, hogy valszeg’ pár napig maradnunk kell…

Hazarohantunk, 10 perc alatt összerámoltam 2 táskába a cuccokat, szegény Dájínak elmagyaráztuk, hogy most be kell vinni Gáborkát a kórházba, viselkedjen szépen… egy szavam nem lehet, elég jól viselte, hogy a kórházban először vizsgálat, majd mondták, hogy igen, maradunk, betegfelvétel, röntgen (na, az nagyon tetszett neki, hogy Gábor mellkasát lefényképezik, bár a kész „fotótól” kicsit meghökkent, igen, anya, nem ilyeneket szokott csinálni), majd felmentünk az osztályra, megkaptuk az ágyunkat, és ők mehettek is Apával haza.

Mi meg maradtunk, gyógyszerezés, vizsgálatok, vérvétel, és mivel aznap G. gyakorlatilag még inni sem akart, bekötöttek neki egy infúziót… 3 órát ültem az ágy szélén, ölemben babeccel, és próbáltam megakadályozni, hogy nehogy kirántsa a zsinórt…vidám volt, nem mondom….

A kiságy, amiben G-nek aludnia kellett volna, annyira zörgött, hogy éjfélkor már odavettem magam mellé (pedig ugye én sose alszok vele egy ágyban), mert ahányszor köhög, elkezd forgolódni, és még a szobatárs kisfiút is felkelti…. Hajnalig simogattam a kis hátát, mert ugye minden köhögésnél felriadt és sírdogált… Ma reggel megint jött az aranyos kis doktornő, és vizsgálat után mondta, hogy azért sokat tisztult ám a tüdeje, úgyhogy ha így fejlődünk, akkor szerdán hazamehetünk…de az még messze van….

A vizsgálatokon kívül csak mászkáltunk a folyosón, meg hálistennek van egy játszószoba, oda mentünk be, meg dumáltunk (én) a többi anyukával… volt kivel, mert az osztály folyamatosan teltházzal üzemel, rengeteg a beteg gyerek…

Hosszú pár nap lesz ez…

G. köhög, D. bulizik

Érzem én, hogy nem lesz ennek jó vége… D. már hálaistennek tegnap tudott oviba menni, ami több szempontból is jó volt, egyrészt mert már nagyon ment volna, másrészt meg tegnap volt a hálaadás-napi vacsora bent, amit kár lett volna kihagyni. Volt pulykasült, meg szépen feldíszített asztal, meg minden, sajnáltam volna, ha kimarad belőle…

Ma meg Márkocska születésnapi partija volt. Eddig úgy volt, hogy ugye Tamásnak el kell menni dolgozni, úgyhogy én megyek a partira D-vel, és viszem magammal Gábort is, de G. valahogy nem akar javulni, elég carul van, nagyon köhög, úgyhogy tegnap felhívtam Anettet, és mondtam, hogy ha nem nagy baj, akkor én csak bedobnám D-t a buliba, és jó lenne, ha haza tudnák hozni a buli végén, mert én nem kockáztatnám meg, hogy valaki elkapja G. nyavajáját, akármi is van neki…

Anett nagyon rendes volt, mondta, hogy ne is menjek én sehova G-vel, majd ők, amikor mennek a buliba, be is ugranak D-ért, elviszik magukkal, aztán a buli végén visszahozzák… Hát, nagyon hálás voltam az ötlet miatt, rá is csaptam azonnal, úgyhogy így is csináltuk.

Reggel gatyába ráztam Dájít (T. már 6kor le kellett, hogy lépjen), közben Gáborral inhaláltunk nonstop, mert nagyon köhögött, aztán 9kor jöttek Márkóék, elvitték D-t a buliba, mi meg sétáltunk egy nagyot babeccel (a krupp megelőzésére a legjobb ugye a friss levegő).

D. nagyon feldobva jött haza a buliból, mesélte, hogy volt torta, meg sokat játszottak, nagyon jól érezte magát.

Gábor délután is sokat köhögött, úgyhogy azt hiszem, jó döntés volt, hogy nem mentünk el mi is… Ma éjjel nyitott ablaknál fog aludni, és reméljük a legjobbakat…

Ja, fotók is lesznek ám még itt, csak találjam meg a kis fényképező kártyaolvasóját…

Kinek van jó gyereke?

Vannak jó, és vannak rossz történések itt a betegség kapcsán.

Először a jók: D-vel már régen voltam ennyit egyhuzamban együtt. Most ugye az van, hogy T. nagyon sokat dolgozik, 2 hete már kora reggel indul itthonról, és este is viszonylag későn ér minden nap, így most, hogy D. még oviba sem megy, egész nap együtt vagyunk hármasban. Ami nagyon jó abból a szempontból, hogy most aztán láthatom, mennyi ideig tud a két gyerek együtt játszani (gyakorlatilag órákig, bár D. néha besokall attól, hogy Gábor nem mindig érti meg az általa kitalált játékszabályokat, és nem mindig hajlandó azzal játszani, amit D. éppen kitalál neki), valamint, hogy mekkora hatalma van az anyai szónak. Jelentem, ez utóbbiból a gyerek ötösre teljesített. Szépen, különösebb vita nélkül telt az elmúlt négy nap, meg vagyok elégedve. De egy példát ki is ragadnék. Minden nap megyünk ugye sétálni, így volt ez tegnap is. Már itthon megbeszéltük, hog a boltba is be kell mennünk, és igen, ha jól viselkedik, kaphat egy innivalót (van egy fajta üdítő, amit nagyon szeret). Az elmúlt napban több anyukától is hallottam, hogy gáz most már boltba menni, mert mindenhol kint feszülnek a csokimikulások, egyebek, és a gyerekek 95%-a 1- vagy kérdésekkel hozakodik elő, miszerint mit keresnek ezek itt, amikor ezeket elvileg a télapó hozza, 2- hisztizik, hogy vegyünk ilyet (Márkocska pl. kijelentette az anyukájának, hogy „nem kell megvárni, míg a Mikulás hoz nekem csokit, meg tudjuk itt venni pénzért!!!”).

Úghogy kicsit én is aggódtam, de D. úgy ment el a Mikik mellett, hogy meg sem látta őket, húzott az üdítőihez, egyet levett, és szorongatta, hogy akkor az az övé… mondjuk aztán a csokis polcnál kicsit lefagyott, és mutogatta sorban a cukrokat, hogy „anya, még ilyet se vettünk, meg ilyet se, meg ilyen kéket se…”, mondom nem baj, majd egyszer. És akkor meglátta a VILÁGÍTÓS NYALÓKÁT. Néma döbbenet, majd: „anya, nézd, ha megnyomom a gombját, akkor világít!!!”. Ó, mondom tök jó, van új zsarolási alapom a jövőre nézvést, úgyhogy mondtam is neki, hogy oké, majd legközelebb azt veszünk. Itt a téma lezárva, fizetünk, távozunk.

Ma reggelre bejött az, amitől tartottam, G. is elkezdett köhögni…úgyhogy nagy séta kell a friss levegőn. Igenám, de D. nem nagyon akar jönni, inkább mesét nézne. Majd egyszer csak, amikor már nyitottam a számat, hogy kicsit hangosabban is felszólítsam az öltözésre, rám néz, és kérdi: „anya, ha sétálunk, akkor megyünk a boltba is?”. Na, mondom, eszébe jutott a tegnapi…és igen, mert jött a .”és veszel nekem egy világítós nyalókát????”. Mondom, tudod mit, ha nagyon szépen viselkedsz addig, akkor igen. No, csont nélkül elindultunk, nagyot sétáltunk, hazafele menet bolt, D. rohan a nyalókhoz, kicsit töpreng a színén, majd kiválaszt egy pirosat….és onnantól kezdve az összes embernek, aki a boltban tartózkodott, megmutatta: „Nézd néni/bácsi, anya vesz nekem világítós nyalókát!!!! Nézd, így világít!!!!”. A pénztárosnő- nagyon nevetett, mondta, hogy nem is tudja, mikor látott gyereket így örülni valaminek… és ez nekem azért jól esett, mert amíg egy nyalónak is így tud örülni, addig tudom, hogy nem kapatom el nagyon.

Na, nyaló kifizetve, jött a „anyuka, megnyalhatom???”. Na, mondom, lássuk, meddig lehet feszegetni az engedelmesség határait… mondtam, hogy most úgy is a bringát kell vezetnie, nem tud nyalózni, különben is, ha hazaértünk, akkor ebéd, ebéd előtt nem cukrozunk ugyebár, ebéd után viszont szép alvás kéne, úgyhogy ha jól ebédel, majd jót alszik, akkor alvás után megnyalhatja… gyerek rábólintott, éééééés: hazamentünk, evett (közben végig szorongatta a még mindig celofánba burkolt nyalókát, néha kicsit világított vele), lefektettük Gábort (aki egyre rondábban köhög…), majd ő is ment az ágyába magától.. itt kicsit vérszemet kaptam, és mondtam Dnek, hogy ha akar, alhat a nyalóval, de nem bontatja ki…boldogan meg is ígérte…és láss csodát: 2 óra múlva kipihenten jött elő a szobából, kezében az original nyaló, rám néz: „anyuka, most már megnyalhatom???” ...meg se próbálta kibontani...Na, kinek van jó gyereke??????????

Ja, az elején mondtam, hogy van rossz is. G. tényleg elkapta ezt a nyavaját… a délutáni alvásnál olyan fuldokló rohamokat produkált, hogy este tuti be kell vetni a Rectodeltet… addig meg inhalálás, orrszívás, még egy levegőztetés…francfrancfranc….

D. beteg

Mörfi azért ismét hozta magát: mihelyst vasárnap este kihúztam a lában, D. nekiállt köhögni, és gyakorlatilag azóta sem hagyta abba. Ovi természetesen passzolva, a dokit nem zargattam soron kívül, merthogy úgyis ma délre volt megbeszélve, hogy jön oltani G-t, úgyhogy azzal fogadtam az ajtóban, hogy n3m csak unalmas oltások várnak rá, hanem egy valódi beteg gyerek is. Marhára örült, gondolhatjátok, mondja, hogy most valami nagyon durva vírusok keringenek, sok a szövődmény, 10szer annyi (és nem az a fajta doki, aki könnyen túloz) a tüdőgyulladásos esetek száma, mint tavaly, úgyhogy sok jóra ne számítsak. Mondtam, hpgy pénteken buli van az oviban, addigra én akárhogy s, de helyrehozom Dájít…

Aki egyébként még betegen is elevenebb, mint az átlag, úgyhogy nem unatkozunk itthon, játszunk, jó melegen felötözve nagyokat sétálunk (séta közben belefutottunk az ovis társakba…na, addig is folyton azt hallgattam, hogy oviba akar menni, de onnantól aztán… csórikám, még két öklendezés közt is azon kesergett –mert természetesen a köhögéstől hányik is- hogy most akkor fuccs az ovinak… *), nézünk mesét, és sokat beszélgetünk.

Gábor meg boldog, mert egész nap van játszópajti… persze én meg tudom, hogy ennek úgyis az lesz a vége, hogy Ő is elkapja, de hát nem zárhatom be őket két külön szobába…

*Ez egyébként a következőképp nézett ki: ebéd utáni alvás előtt, miután a doki látta, megbeszéltük, hogy ha nagyot alszik, és holnap nem lázas, akkor csütörtökön mehet oviba, mert a doktorbácsi megengedte. Jó. De ahhoz nagyot kell aludni. Jó. Alig értem ki a nappaliba, hallom hogy köhög, öklendezik. Futás, hogy legalább arra rávegyem, hogy ne a paplanra hányjon (a másik paplanja még meg se száradt, az amit éjjel hányt össze). Beérek, látom, hogy szegényből jött a cucc rendesen, a paplannak már annyi, épp csak hogy a kezét meg tudtam fogni, hogy legalább az együttérzésemről biztosítsam (le is hányta a kezemet rögtön)… majd két öklendezés közt könnyben úszó szemekkel rám néz: akkor most nem mehetek oviba???? Bááááááááá………

Szó szerint sírtam és nevettem egyszerre…..

Mit hozzon a Télapó?

A hétvége megint villámgyorsan elment, jó szokása szerint. Semmi különös nem történt egyébként, a legnagyobb attrakció végig D. szövegelése volt. Íme, egy kiragadott példa:

2 hete megvettük neki a Télapó ajándékot, mégpedig egy táviránítású X6-ost. Két ok is volt, hogy ezt válasszuk, az egyik ok persze, hogy „olyan autót akarok, mint amilyen apának van!!!”, másrészt meg ilyen van Botomnak is már egy ideje, és Zsófi szerint oltári sikere van, a legkedvesebb játék. (az, hogy jó áron volt, csak hab a tortán, bár ezzel kicsit megszívtuk, mert a kisebbik fajtából csak fehér volt, és ha már „olyan, mint apáé”, akkor ugye fekete kell).

Na, szombaton mentünk családilag az Ósánba vásárolni, a kocsiban beszélgetés indult, többek közt szóba jött a Télapó (D. említette, hogy a rosszaknak a Télapó virgácsot hoz). T. megragadta az alkalmat, és rákérdezett:

„Mit szeretnél, neked mit hozzon a Télapó?”

„Autót!!!” - jó, ez várható volt, tovább…

„Mondjuk mit szólnál, ha hozna neked olyan autót, amilyen apának van, csak kicsiben???”

„Jó, de ne nagyon kicsit, hanem kicsit nagyot” – na, oké, a méret lefixálva, tényleg örülni fog a gyerek, menjünk tovább…

„És ugyanolyan színű legyen, mint apáé?” –hú, de ravasz…

„Igen!!! Feketét hozzon!!!!” –itt összekacsintottunk a visszapillantóban, némán megveregettük önnön vállunkat, de D. egy mély levegő után folytatta:

„ de ne csak feketét, hanem fehéret, kéket, pirosat, és lilát is!!!”

Kell nekünk feszegetni… legközelebb kap, amit kap, és majd megmondjuk, hogy örüljön, hogy nem virgács….

Amúgy mondom, ezenkívül sok minden nem volt, én még ma megyek színházba este Irmamival, (Csókos asszony, sallala), apjuk meg pesztrál…igen, lehet irigykedni.

Nem hivatalos fotók a házimunkákról

És ha már fotókról volt szó, akkor íme, az elmúlt napok házimunka- fotói, hogy hogy is megy ez minálunk…

Épp Kékezüsttel beszéltem telefonon (imádom a kis fülesemet, bebiggyesztem a fülembe, és csacsogás közben is szabad mind a két kezem, tudok haladni a melókkal, közben G. is elvan, mert azt hiszi, hogy hozzá beszélek, vagy nem tudom, lényeg, hogy bevált), közben készítettem elő vacsorára a lazacot. Kérdezte Gabi, hogy hogy tudok a baba mellett mondjuk halat szálkázni, na mondom figyelj, lefotózom neked, hogy hogyan… hát így. Én a pultnál halazok, közben a baba kihozta a szennyestartót a fürdőszobából, akkurátusan széthajigálja belőle a cumókat…odakapni nem akarok, mert tiszta halas a mancsom, és hiába ezek „koszos” cuccok, nem akarom, hogy plusz még halszagúak is legyenek, tehát hagyom, had élje ki magát, majd idegeskedek, ha kész a hal…

A másik napi „feladatom” a vasalás volt, miközben G. a földön fetrengve autózott…közben nem kis felfordulást csinálva…

De végül is arra jutottam magammal, hogy a cuccok szétpakolásával-hajigálásával, majd az azokkal való játékkal G. elvan mondjuk 45 percig (lényeg, hogy a közelben legyek, csinálhatom a dolgom, CSAK LEGYEK OTT MELLETTE), és ha kész vagyok az aktuális dologgal, az időközben szétpakolt cuccok helyrerakása nekem cca 5-8 perc… tehát nyertem legalább fél órát, amikor csinálhatom „amit akarok”… ez azért idézőjeles, mert persze én is tudnék mást is csinálni, mint a vasalás, de hát annak is kész kell lenni.

Egyébként meg azért sem balhézok G.vel, mert egy csomó dologban olyan aranyos:

Tegnap pl. ebéd után bekevertem a tápiját, ránézett az üvegre, majd rögtön egy vidám sikkantással elindult a szobája felé, majd megállt az ágyánál, kicsit rázta a rácsot, merthogy ő tudja, hogy most az jön…lefektettem, megkapta az üveget, és 3 órán keresztül egy hang sem jött tőle…

Amikor még délelőtt hazaértünk a boltból, levettem a kabátját, majd leültettem a földre, erre saját magától elkezdte kikapcsolni a bakancsa tépőzárját, és az egyiket sikeresen le is vette (tényleg jó mindig mindent ugyanabban a sorrendben csinálni… öltözéskor a kabát után már tudja, hogy a sapka jön, először lehajtja a fejét, hogy ráhúzzam a sapit, majd amikor mondom, hogy „áll föl”, akkor amennyire csak tudja, hátrahajtja a kis buksiját, amíg bekötöm a sapi madzagját…közben meg szemtelenül vigyorog, és várja a dicséretet).

És még egy: a hálószobában hajtogattam épp, G. közben odament a vonalas telefonhoz (amiben nincs is vonal vagy 2 éve, az óra miatt tartjuk még ott az éjjeliszekrényen), levette a kagylót, és tök szabályosan tartva nekiállt kurjongatni bele, hogy „áló, áló”, és röhögött közben… ez mondjuk azért fura nekem, mert én csak mobilt használok…. Honnan tudja, hogy az is telefon, és hogy mire való?????

Hivatalos fotók D. ovis napjairól

Ugyebár az senki előtt nem titok, hogy mániákusan fényképezem a gyerekeket (nem, nem tudok jól fotózni, de ez nem tart vissza, és fotósuliba sem tervezem járni, egyszerűen csak klattyingatok, és bízom a nagy számok törvényszerűségében), és nem csak hogy én fényképezem, hanem ugye fotóssal is fotóztatom, sőt, ha az oviban van fotózás, akkor azokat a képeket is úgy várom, mintha addig még sose láttam volna képet a gyerekről…

Két hete az oviban volt fotózkodós nap. Most nem a tavalyi fotós van, hanem egy új, aki egyből belopta magát a szívembe azzal, hogy minden gyerek megkapta DVD-n az összes aznap készült fényképet. Ez itten az Ő honlapja, a LIFESTYLE albumot külön ajánlom megtekintésre…

Nekiláttam, és a millió kép közül kiválogattam mindet, amin D. is rajta van, és azokat még a gépemre is felmásoltam… lett vagy 50 fotó, én meg örülök… Most győzzek 10et kiválogatni, amit papírképen is megkapunk… és már alig várom, hogy a pénteken készített karácsonyi ovis képek is meglegyenek….

Időközben telefonon is beszéltem az új fotóssal,mert a karácsonyi képekből lehet ajándéktárgyakat is csináltatni, és hiába van 86 féle cucc, nekem egy 87. kéne, és ugye nem vagyok szívbajos, felhívtam, és rákérdeztem, lehetne-e amolyant… Beszéltünk vagy 20 percig (a végén már DVD filmekről is beszélgettünk, pl. arról, hogy a kulturális fejlődésem érdekében kölcsönadja-e nekem a „Berlin felett az ég” c. örökbecsűt, nehogy lemaradjak valamiről), közben természetesen engedélyt kértem, hogy a blogban is szerepelhessenek majd hosszú távon a benti képek, mondta, semmi gond, úgyhogy íme néhány kép a kiskutyafájám napi rutinjáról….

Köszönjük, Robi!