Filmélmény

Mára kaptam időpontot a gégész doktornőtől, hogy kicsit megszakértse Gábort, hátha lát valamit, hogy mitől lesz ilyen gyakran beteg, és mééér köhög annyit.

Fél négyre mentünk, odafelé békávéztunk, amit G. nagyon értékelt, nézelődött, kokettált a nőkkel, királynak érezhette magát. A dokinőnél sokan voltak előttünk, de hűromnegyedkor azért bejutottunk. Voltunk már nála Dáviddal is, nagyon aranyos nő, jó alaposan megnézte a kisbabát, és mondta, hogy semmi különöset nem lát, kicsit nagyobbak az orrmandulái (mint a gyerekek egyharmadának), és azt tanácsolta, hogy várjunk, mert a kruppot kinövi (ja, köszi) előbb-utóbb, más szervi elváltozása nincs. Esetleg, ha továbbra is ilyen gyakran köhög, akkor érdemes megfontolni egy orrmandula-műtétet… hát, nem tudom, most mindenesetre úgy tűnik, hogy az antibiotikum helyrehozta, már az orrát sem kell szívni, reméljük, ha egyszer tényleg lesz huzamosabban jó idő, akkor nem is esik vissza… meglátjuk. Most optimista vagyok. De azért a pulmonológiára még elmegyünk majd.

Dokinő után taxiba vágtuk magunkat, irány haza. A terv az volt, hogy a babát csak kiadom a kocsiból Klárinak, aki addigra már hazahozta d.t is az oviból, és visszavitetem magam az Europarkig, ott talizunk Tamással, és elmegyünk moziba. Mákom volt, mert a taxisnak a tőlünk 2 kilométerre levő cukrászdából el kellett hoznia egy tortát, így felajánlotta, hogy ha megvárom, akkor ott lecsapja az órát, és mikor megvan a torta, elvisz ingyé’… nanáhogy megvártam…

Pont egyszerre értünk oda Tamással, irány az Aréna, és a film (drága mozi lett, mert még volt egy óránk a kezdésig, így muszáj volt vennünk egy pár cipőt… márhogy egyet nekem, egyet neki… Nekünk kifizetődőbb, ha úgy esünk be egy filmre, mert akkor nincs időnk „vágyódni”, ahogy mi nevezzük…). A Szex és New York 2-t néztük meg, elég jó volt, bár rájöttem, hogy begyöpösödtem.

Sztori a következő: Carrie ugyebár összejött Biggel, össze is házasodtak. Csakhogy C. nem boldog, mert Big pont olyan lett, mint amilyennek ő akarta régen, ragaszkodó, otthonülő.

És itt jöttem rá, hogy öregszem: kimondottan felidegesített, hogy hogy képzeli, hogy egyáltalán nem főz (!!!!!!), nem képes egy estét nyugodtan otthon tölteni a pasijával a tévé előtt (!!!!!), és urambocsá, elzárkózik a gyerekszüléstől…Egész eddig akárhány részt (az összeset) néztem dvd-n, mindig irigykedtem titokban, hogy milyen szép ruhákba öltözik, és milyen érdekes partikra jár, etc… Most meg??? Mélyen egyetértettem Biggel… kicsit gáz. Hogy az járjon a fejemben, hogy én se rittyentenék, meg virítanék szívesen, mikor olyan érdekes a Discoveryn a Halálos fogás (Big ezt nézte volna, ha hagyták volna)… Eddig Biget utáltam mindig, most meg sajnáltam…

A film vége felé nyugodtam meg kicsit, hogy nem feltétlen velem van gond, amikor is Big meglepte szíve hölgyét egy bááázinagy fekete gyémánttal, gyűrű formájában, és C. rákérdezett, hogy miért épp fekete. Big közölte, hogy azért mert különleges vagy, erre C. könnyes szemmel rebegte, hogy „már azt hittem, azért, mert sötét a lelkem”. Erre az előttünk levő sorban egy 25 körüli srác hangosan megjegyezte, hogy „az agyadba’ sötét, vazze…”, és az egész mozi úgy röhögött, ahogy egyszer sem a film alatt… én ezt a sráccal való egyetértésként könyveltem el, és kicsit megnyugodtam, hogy nem csak szerintem gázos a csaj.

Mindenesetre a film nem rossz, csak öreg vagyok hozzá asszem. Vagy nem öreg, csak családos.

Végre a kertben

Hát, a hétvégén valahogy nem sokat fotóztam, valahogy sosem volt kéznél a gép. Pedig történtek nagy dolgok, például volt olyan nap, amikor EGYÁLTALÁN nem esett az eső, és ez lássuk be őszintén, mostanság igencsak ritkán fordul elő. Sütött a nap, rengeteget voltunk a kertben, szombaton eljött a Klári mama is, hogy nálunk töltsön pár napot (már megvonási tünetei voltak, rég látta az unokáit), szombat-vasárnap egész nap a kertben voltunk (én néha bejöttem főzni), a teraszon kajáltunk, sőt, Tamás engedett 30-40 cm meleg vizet a medencébe, úgyhogy D. még pacsálhatott is, voltunk kettesben Tamással megnézni a leendő tévénket, meg a Decatlonban súlyzót venni nekem (nem röhög, majd’ minden nap tornázom már, igen), megnéztünk dvd-n vagy 3 filmet, marha jó volt. Ja, mindenkinek ajánlom a Műkedvelő műkincsrablók című filmet… szétröhögtük magunkat rajta, nagyon jó volt, tényleg. Ja, azért teszek ide egy képet, amin látható, hogy D., miután az összes kisautóját kiborította a fürdőszoba közepére, majd mikor pakolásra került a sor, a könnyebbik megoldást választotta: elbújt a kupi elől a kisautók ládájába… lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem takarítás helyett…bezárkózni a mosókonyhába a seprűk-felmosók közé, és akkor nem zavarna a lakásban levő kosz… van benne logika… Szóval jó hétvége volt, kár, hogy holnaptól megint esős idő jön… Idén tuti nem fogjuk a gatyánkat is kifizetni a kert öntözésére…

Tesók, ha alszanak

Nagyon sokáig nem mertem bemenni D. szobájába, miután elaludt, mert az volt a kényszerképzetem, hogy fel fog ébredni, és nem akar majd visszaaludni… aztán mikor rájöttem, hogy ez nem így van, vérszemet kaptam, és most már, ha érdekes pózban alszik, még le is fotózom simán (igen, vakuval… tapintatos vagyok, tudom, de még egyszer sem ébredt rá fel). A képen látható a mai fárasztó nap eredménye: kidőltek. De hogy hogy tud mind a kettő 180 fokos fordulatot tenni álmában??? (a kisbaba is azon a részem fekszik,amerre a lábának kéne mutatnia, D. meg a paplanját használja párnának, és a párnával takarózik…)

És a képek tényleg egymás után készültek, 2 perc eltéréssel… álmukban nagyon jó tesók, úgy látszik, együtt lélegeznek, együtt mozognak… lesz ez így napközben is valamikor???

Akinek gyereke van, az ne akarjon hosszú fürdőt venni....

Ma este, miután a gyerekek elaludtak, gondoltam, nem kapkodom el annyira a fürdést, hanem jó meleg vizet csinálok, és egy könyvvel legalább fél órára bepácolom magam. Víztakarékossági szempontból (is, meg azért is, mert D. hajlamos egy rakás tusfürdőt nyomatni a vizébe) úgy szokott az esti fürdés menni, hogy a kölkök vizét nem engedem le (saját kölköm vize, nem szól be), hanem ahhoz engedek még jó sok forrót. Ma is így volt, víz megenged, könyv bevisz, addigra a víz szép nagy volt, jóóó sok habbal, beleülök, kinyújtózok…. és meglepődök. Mintha a tengerparti homokba ültem volna… elfelejtettem, hogy a gyerek fürdés előtt a homokozóban játszott…

Cím nélkül

Ma előre tudtuk, hogy T csak valószínűleg éjjel fog hazaérkezni, így aztán a fárasztás (és a könnyebb fektetés) érdekében ma is elvittem D-t fagyizni (szinte hihetetlen, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi… napközben esik, de hálisten délutánra abbahagyja, és akkor meg meleg van… monszun.). A tegnapi fagyizás után még kijelentette, hogy akar menni a zöldséges nénihez is, a miértre ugyan nem tudott válaszolni, de úgy voltam vele, hogy legfeljebb nagyobbat sétálunk, Gábornak is kell úgyis a levegő, jó, menjünk. Mikor odaértünk, mondtam a zöldségeses lánynak (most már megkérdezem a nevét, komolyan, minden másnap egy csomót dumálunk évek óta, de a nevéről még mindig fogalmam sincs), hogy igazából nem akarunk semmit, Ő jót szórakozott ezen, és vártuk a fejleményeket. D. rövid szemlélődés után kivett egy uborkát a kupacból, szépen udvariasan kért hozzá egy zacskót, hogy neki az kell. Mondtam a csajnak, hogy ez furi, mert egyébként még sose ette meg az uborkát, úgyhogy meg is kaptuk ajándékba, azzal a kikötéssel, hogy számoljak majd be róla, hogy megette-e. Nos, nem. Egész úton rázta a zacskóban az uborkát (nézd, anya, ugjál az ubojka!!!), majd itthon letette a garázsban, és nem érdekelte tovább. Meg se lepődtem, amikor ma is mondta fagyival a kezében, hogy menjünk a zöldségeshez, sőt, előre felkészültem, és mondtam, hogy okés, menjünk, és vegyünk egy kis dinnyét.

Útközben persze kidekorálta magát a fagyival (az oviból már úgy jöttünk el, hogy átöltöztettem tiszta ruhába, mert olyan koszos volt, hogy mondtam, én így végig nem vonulok vele az utcán), úgy nézett ki, mint aki beleesett egy fagyisbödönbe, mert persze a a tölcsér alját harapja ki legelőször, majd mutatta is, hogy hogyan kell odatenni a kezét, hogy ne folyjék ki a fagyi. (a keze is fagyis lett az arca és a pólója mellé). A zöldségesnél vettünk egy negyed dinnyét (volt pár felvágva, lefóliázva, erre D egy egész dinnyére mutatva megkérdezte: „ez mééért nincs megpucolva???”), majd irány haza. A kertben dinnyéztünk egy nagyot, addig G. fetrenget a pokrócán, majd lefürdettem őket, vacsi, alvás.

De persze D. megint bepróbálkozott az időhúzással, még kijött, hogy akkor Ő mégiscsak megenné a megkezdett joghurtját, mondtam okés, meg hogy utána, ha megette, akkor egy kis csokit is kérne. Van az asztalunkon mindig kirakva apró csoki, még van a fémtojásban levő Milkából is pár, abból kivett egyet, jó, mondom, végül is szépen viselkedett egész délután, annyi belefér. Kibontja, látja a csoki felületén a Milka feliratot, és magyaráz: „az van odaírva, anyuka, hogy tojásfészekbe kell rakni”… Jót röhögtem, édes volt nagyon. Míg nyammogta a csokit, belelapoztam az ott heverő Dávid-könyvbe, erre ő is elkezdte nézegetni, és végül vagy 20 percig beszélgettünk a képekről „itt mit csináltam, anyuka?” „az ki” „hóó’ voltam?”. Komolyan mondom, most először örültem igazán, hogy anno nekiálltam ezeknek a könyveknek, ezek szerint fogja értékelni (előbb-utóbb).

Kis szöveg még a képhez: az alsó-felső baloldalin G. öröme látható, amint boldogkodik a fürdővíznek… olyan szépen áll, hogy csuda. És ahol pucér, ott az is látszik, hogy nem is kövér, sőt, Ő inkább tényleg valszeg magas lesz… asszem, D. királysága nemsokára megkérdőjeleződik…

Taktikázok

D ugyebár elég hektikusan tud enni (mint gondolom a vele egykorú gyerekek kb. 99 szátaléka), van olyan, hogy egy hétig alig eszik, de van olyan is, hogy úgy zabál, hogy már az ember attól fél, hogy rosszul lesz. Mindenesetre én minden nap bepróbálkozom a legősibb trükkel (mint ahogy gondolom az anyák 99 százaléka is teszi), aminek a neve: csináljunk kedved gyermekünknek az ételhez. (A legpontosabb az lenne, ha azt mondanám, hogy: csináljunk kedved gyermekünknek az olyan ételféleségekhez, ami nem sült krumpli, nem túró rudi, nem hamburger semnem puding, vagy kukorica). Jó játék ez, van amikor én nyerek, van olyan hogy ő, van amikor nem használok tisztességes eszközöket, és olyan is van, hogy eleve esélytelenül indulok. Tisztességtelen eszközhasználatra példa a mai nap. Húst ettettem a gyerekkel. SOK húst. Múlt héten Tamás kicsit „szomi” volt, így felhívott, mit is kéne bevásárolnia, mondom igazából semmit, nem baj, elmegy a Metroba, most van is kedve, kicsit vásárolgat. Jó, ilyenkor én általában jól járok. Megy. Majd hazajön, és boldogan mutatja, hogy többek közt kapott mélyhűtött bébicsirkét is. Oltári jól néztek ki, akkorák voltak nagyjából, mint egy-egy galamb (vegetáriánusok ne is olvassanak tovább), hozott hármat, hogy kóstoljuk meg. Oké, majd valamelyik nap. Na, ma reggel a szokásos „és mi legyen a vacsi ma este drágám” kérdést fel se tettem, mivel beugrott, hogy vannak ilyen állataink. T. először két kis dögöt vett elő, hogy akkor azokat süssem meg, de mondtam, hogy figyi, sztem had kapjon D. egy egész állatot a tányérjára, biztos értékelni fogja (figyelitek? Ez már a taktika része!!!!), meghát egy ebből semmi, ha már csinálom, akkor megcsinálom mindhármat. Jó. Az egyetlen, amit kihagytam a számításból az az volt, hogy bébicsirkének a tolla is bébis, így aztán a tisztítással elvoltam egy darabig (persze pucolt csirke volt, de hát aki főz, az tudja, hogy mindig van mit leszöszölni még a leggondosabban megtisztított bolti csirkéről is), volt itt anyázás rendesen, de egy óra alatt kész is lettem. Fűszerezés, sütés, majd már az oviból hazafelé indult a hadjárat: Én: Képzeld, ma nagyon finom vacsora lesz ám!!!!! D: Igeeen??? Kukucka? Én: Nem kukorica, annál sokkal jobb, pipi lesz, nagyon puha pipihusi (a „puha husi” sokkal hamarabb fogy, mint ha simán csak „husi”t mondunk). Ja, és azt tudtad, fiam, hogy a pipi is kukoricát eszik? D: igeeeen? (hangsúly az e-knél felfelé kunkorodik). Jó. De én vaniliáscsigát akarok enni!!!!Most!!!! Én: Nem fiam, mert ha most jóllaksz, akkor nem vacsizol, anya viszont finom pipiket sütött. D: Igeeen? Akkó’ kukuckát kérek (eközben hazaérünk, garázson keresztül megyünk be, ahol meglátja a kukoricakonzervet, meg is ragad egyet, és hozza befelé) Én: Nem, nem kapsz vacsiig már semmit (fél hat van ilyenkor, 7kor vacsi), mert akkor nem vacsizol. D: /negyed órás hiszti, amit nem részletezek, majd rájön, hogy valóban kezd éhes lenni, és érdeklődik/ Hó’ van a pipi? Én: /mutatom a tepsiben az egymás mellett fekvő apró állatokat, és nyálamat csorgatva marketingolok/ Látod? Milyen aranyosak, picik, puhák, jó az illatuk: D: Akarok ebédelni!!!!Most!!!! Én: először fürdés! D: /újabb negyedóra hiszti, mert ő nem akar fürdeni, ebédelni akar, de már/. Mindegy, megfürdött, D. is elláttuk időközben, indul a vacsi. Na, kéremszépen, a mai játszmát én nyertem: kb a felét eltüntette a csirkéjének…. Tisztességtelen voltam? Igen, kicsit, mert kihasználtam az alapanyag aranyosságát. Viszont, evett egy csomó hús (igaz, köret nélkül, pedig petrezselymes újkrumpli volt, és abban király vagyok), így nincs lelkiismeretfurdalásom. (Ja, a képen az egy szál közönséges ropi a sültcsirke mellett, illusztrálandó a nagyságát (kicsiségét)). Nem tudja valaki, hogy árulnak-e bébiborjút, vagy bébimalacot valahol?????

Könyv 3.

Mivel Kati csak ma délután indult haza, délelőtt személyesen tudtam elmenni az új KÖNYVért… szóval kész. Gyönyörű lett. Már nagyon vártam, az izgalom nem nagyon csökkent annak ellenére sem, hogy ez már a harmadik, sőt. Mivel nagyjából tavaly márciusban kezdtem el azt, hogy a képekből készült montázsokat teszem a bejegyzésekhez, ugye a könyvbe is ezek kerültek be, de ezeket még nwm láttam nyomtatva, márhogy hogy is festenek… értitek, nem? Múlt héten hívott Hajni (a nyomdából), hogy hát kész van egy példány, meg kéne nézni, és utána nyomtatni a többit, merthogy most azért elég vastag lett a könyv, és én meg is ígértem, hogy elmegyek megnézni, de aztán mindig volt valami, így felhívtam Hajnit, hogy tegye már meg, hogy átlapozza, és leokézza énhelyettem. Hálistennek ezt is bevállalta, majd írt ímélet, hogy szerinte tök okés, mondom, rendicsek, akkor kell a szokásos példányszám belőle, kedden (ma) megyek érte. Külön rákérdeztem a montázsos fotókra, hogy jó-e, látszik-e az is, aminél kicsi képek is vannak, mondta, hogy szerinte jó… De hiá-ba Ő a szakember, én azért izgultam…

Amikor Tamás ment dolgozni, mentem vele, először elintéztem a színházbérlet-hosszabítást (hátha jövőre több darabot tudok személyesen megnézni…és ha nem, hát páran megint nagyon szeretni fognak…), aztán húzás a nyomdába, útközben telefon a gyerekorvosnak, hogy jöjjön majd, meg is ígérte, hogy 2 után jön. Okés. Na, nyomda, Hajni már ugrik is, hozza a könyvet, én meg csak néztem… esküszöm, ez eddig a legjobb. Tökéletesen mutatnak a fotók, szép az eleje, a fejléce, mindene (még itt majd lecserélem a képet, lefotózom a belsejét is, csak ugye a „mindig van valami…”)… Úgyhogy öröm, bódottá…

És akkor a köszönömök:

Köszönöm Katának, hogy ismét bevállalta a szerkesztést, valamint azt, hogy nekem gyakorlatilag már semmi melóm nem volt a szerkesztéssel, tényleg csak a nyers szöveget küldtem, és rakta oda a fotókat, meg színezte a szöveget, szerkesztette a fejlécet, mindent… tökéletes munkát végzett, tudta mit akarok látni, és olyan is lett!!! Köszönöm!

És köszönöm Hajninak az együttműködést, lektorálást, kedvességet, lelkesedést… Nagyon megkönnyíti a dolgomat, gyakorlatilag úgy működhetett már a dolog, hogy én elküldtem a képeket cd-n, a szöveget ímélben a Katának, Ő nekilátott, majd elküldte Hajninak a kész anyagot, Ő meg levezényelte a nyomtatást… nem kellett mennem sehova, ők mindent megbeszéltek maguk között, szerintem könyv még ilyen kényelmesen sosem készült….

Naéshogy azért a doki látogatásáról is legyen szó: hörghurut. Most éppen. És antibiotikum. Bébihalerrre rákérdeztem, mondta, hogy már Ő is indokoltnak látja a beszerzését, adjam azzal a Ventolint (eddig is kapott Ventolint, csak más módszerrel, remélem, ez a halerizé dob annyit rajta, amennyit várok tőle….). úgyhogy gyógyszerkúra.

Elstartoltam rögtön Babeccel a gyógyszertárba, közben kikísértük Katit a villamoshoz, megvettük a gyógyszikat, bébihaler nem volt… sebaj, teló férjnek, úgyis a belvárosban van, vegyen. Miaz? Bébihaler, ennyit kell mondani, műanyag basz, tudni fogják. Tuti? Tuti.

Nem nyeretm. Nem tudták. És tényleg nem. Belvárosban, nagy forgalmú gyógyszertárban. Fogalmuk se volt. Még jó, hogy T. nem adja fel ilyen könnyen, és hazafelé beugrott a városszéli kisgyógyszertárba is, hátha-alapon, ott tudták is, és volt is… asszem, nem kell ezt ragoznom.

Van azért jó idő is néha....

Jó, hogy vannak néha ezek a hosszú hétvégék, és az is jó, hogy voltak pillanatok, amikor nem esett az eső… oké, igazságtalan vagyok, de mostanában már tényleg örülni kell, ha valamely nap nincs szupercella, felhőszakadás, jégeső, tornádó, és végül is ezeket megúsztuk, sőt… Végre ki lehetett menni a kertbe, lehetett kicsit napozni, homokozni, nem kellett kabátot venni, úgyhogy D kiélhette magát ( ő nagyon szeret vetkőzni, állandóan hajtogatja hogy „ pucén akaok lenniiiiii” ). Most valahogy G. sem tiltakozott a nap ellen annyira, szerintem már neki is elege van… Szóval rossz idő nem volt, van viszont újabb (illetve a régi folytatódik valszeg) betegség. G. nem gyógyult még meg, annyira nem, hogy megint nagyon köhög… végigharákolta a hosszú hétvégét. Mondjuk Tamás meg én is elkaptuk, fürdünk az orrváladékunkban, úgyhogy tegnap este itthon is maradtunk… Úgy volt, hogy színházba megyünk, de mivel már reggel rossz közérzettel keltünk mindketten, erre jött pluszban G. eszméletlen köhögése, úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk. Felhívtam Nikolt, aki boldogan bevállalta helyettünk az előadást, el is jött délután a bérletekért, mi meg megbeszéltük Tamással, hogy majd a jövő hét végén, amikor elvileg jön Klári, akkor megejtünk egy mozit, kárpótlásul magunknak (úgyis csütörtöktől vetítik a Szex és New York 2-t…). De színház ide, mozi oda, nagyon aggaszt G. állapota. Holnapra ki is hívom megint a doktorbácsit, adjon valami erősebb szert, mert elég volt ebből már…

Hogy lesz valakiből isten???

Na, tegnap eljött D. számára a Kánaán, mert délre valóban befutott az apja, és hozta a Katit. Kati az isten(nő) D. szemében.

Ha, a Kati a közelben van, és Dávidnak valamire szüksége volna, akkor az egyébként sablon szerint (és percenként) felhangzó kiáltása a felénél fordulatot vesz, valahogy így: „Anyukaaaaa!!!!!! Nem!!!! Katiiiiii!!!!!!” Mert ugye hálistennek jól nevelt a gyerekem, és először szépen nevén nevezi az illetőt, akitől szeretne valamit, mielőtt még a konkrét utasítás is elhangzana, ami egyébként innentől már a szokásos: „Hozd ide, gyere ide, kell nekem, fussunk, ugráljunk, kiflit-zsömlét-cukrot-kakaót-csokit kérek, fel akarok mászni, le akarok jönni, néz a Gábor, ne nézzen a Gábor, idejött a Gábor, elveszi, megfogja, eltöri, leesik…..stb,stb.

Hálistennek sosem voltam az a fajta anya, aki kikészül (legalábbis magában, titkoltan, de néhányan nyílt színen is) attól, ha a gyereke átmenetileg mást favorizál. Tegye, mert igazából értem a rajongását, ugyanis, vegyük pl. a Katit, vajon, miért sztárolja a gyerekem annyira (azon kívül, hogy egy tök aranyos, szerethető személyiség nem úgy, mint én)

mindig mindent megenged (nem úgy, mint én), mindenhez van türelme (nem úgy mint nekem), sosem kiabál (szöges ellentétben velem).

Tehát tulajdonképpen ez a viselkedés is azt mutatja, hogy D. teljesen logikusan gondolkodik, ha a Kati itt van, akkor mindennel hozzá kell fordulni, mert az akkor neki jó. De hogy már G. is??????? Neki még nem is kell nagyon tiltanom semmit (kivéve a cd lejátszó buherálását… esküszöm, mióta megtanult mászni, azóta az az első számú célpont, és magabiztosan ki merem jelenteni, hogy pontosan TUDJA, hogy melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy kijöjjön a cd-tálca, amibe aztán tök jól bele lehet kapaszkodni…), és esküszöm, hogy türelmes vagyok vele, és mégis, meglátja a Katit, és ragyog… ezek a gyerekek éreznek valamit….

G. ismét belehúz

Gábor ismét bebizonyította, hogy nála minden úgy működik (lásd fogak, mászás, stb), hogy sokáig semmi jele semminek, oszt’ egyszer csak megcsinálja (kinöveszti) mindenféle hűhó nélkül. Ma először is felmászott a lépcsőn, majd felállt. A dolog úgy történt, hogy reggel D-t elvittem az oviba, majd hazajöttem, és megbeszéltük Tamással, hogy akkor a menetrend az lesz, hogy elmegy, elintéz egy-két dolgot, fél 11-re hazajön, addigra jön majd Ádám meg Maci, hozzák a céges kocsit, felpakolják rá a régi mosógépünket, és akkor azzal (márhogy a céges kocsival meg a mosógéppel) T. lemegy Balatonföldvárra Klárihoz, mert van ott némi dolga amúgy is, és holnap jön haza majd délre, hozza magával a Katit is, aki majd pesztrálja a gyerekeket, amíg mi elmegyünk 1. szombaton az ovi zárógálájára (hosszú lesz, és mivel D. idén még nem szerepel, őt nem is visszük, merthogy nem kenyere mások 2 órás szereplését csendben végigülni) 2. vasárnap színházba 3. kedden a kész könyvekért(!!!!!!!IGEN? KÉSZ A HARMADIK KÖNYVEM!!!!!!) is el tudok menni személyesen, és akkor csak kedden délután utazik haza. Naszóval, T. fél kilenckor lelépett, G. szöszölt a nappaliban (természetesen mióta mászik első útja mindig a tv-dvd-lejátszó-hangosító, szerel(ne), nyitogat(ná), nyomkod(ná), de mindig rászólok, mer’ gonosz vagyok, akkor meg csak vigyorog rám ártatlanul), én meg gyorsan rendberaktam a lakást. Fél 11 előtt pár perccel befutottak a srácok, felrakták az Opelra a mosógépet, közben T. is megjött, én meg adtam a srácoknak egy kis kávét-sütit, persze ezt már a konyhaasztalnál…G. kiszúrta, hogy történés van, így kézbe vettem, kicsit mutogattam őt a srácoknak, majd mivel mindenkinek sok dolga volt még, indultak is (főleg T. rohant, legkésőbb 1-re Siófokon kellett lennie). Amíg búcsúzkodtunk, visszaraktam Gábort a nappaliba, és mire beértem, a gyereket a második lépcsőfokon találtam, amint erősen töpreng, hogy most mi is legyen… Meglepődtem, majd fogtam a fényképezőt, gyereket leraktam a lépcső elé, és vártam. 5 perccel (és 30 fotóval) később már az étkezőrészen volt…. Igen, segítség nélkül, egyedül felmászott a lépcsőn…. Odavoltam, meg vissza. (igen, az újságot csalinak használtam). Délután elmentünk Dávidért, sétáltunk egy nagyot, majd fürdetés után, amíg D-t elláttam vacsival, betettem Gábort ( a hál istennek már három napja mélyebbre szerelt) járókába, és pár perc múlva, amikor odanéztem a reklamálására, azt láttam, hogy a rácsokba kapaszkodva áll… leültettem,újra felállt. Gond nélkül, harsonaszó nélkül, elesés nélkül…hihetetlen. És mi még aggódtunk, hogy a mozgása nem fejlődik elég gyorsan…