Tegnap este megjött Anya, mesélte, hogy nagyon-nagyon
szép lett a lakás….meg kell mondjam őszintén, hogy én már nem is nagyon emlékszem, hogy milyen volt, és a bordó hálószobát látva felkészültem a legrosszabbakra is. De még van két nap, úgyhogy én úgy döntöttem, hogy a mának élek, és előkaptam egy kiflit a fiókból, mert valahogy nekem is jobban megy a mesélés, ha közben lecsúszik ez-az a torkomon, és elmeséltem a lovaskalandomat, meg mindent. Ma délelőtt meg, hogy Anya nyugodtan tudjon pakolászni, elmentem a Papával az autószerelőhöz, mert valami gond volt a kocsi kilincsével (esküszöm, hogy nem az én lelkemen szárad!!!), és meg kellett nézetni a szakival. Tulajdonképpen nagyon jól elvoltam, mert ott is laknak kisgyerekek, és van hinta is, így egy picit sem éreztem hosszúnak a várakozást, csak történt egy kis gikszer… Amikor a Papa már a mocskos anyagiakat rendezte, én még visszaspuriztam a hintához, hogy ne csak engem löködjenek, hanem én is megtanuljam gyorsan, hogy hogyan lehet hintáztatni valakit, és túl erőset löktem rajta, és az a lökött hinta megütötte a szememet… Be is dagadt gyorsan, alig láttam ki rajta, ami nem is volt nagy baj, mert Anya nagyon csúnya arcot vágott, amikor hazaértünk, és meglátott… Próbálták a Papával játszani a nyugodtat, de azért ez ne sikerült teljesen, lebuktak, hogy aggódnak, mert ebéd alatt folyamatosan mutogattak különböző játékokat, és mondogatták, hogy nézzek fel, meg oldalra, hogy lássák, hogy bevérzett-e a szemem… aztán letettek aludni, én el is aludtam pillanatok alatt, de aztán a képeket visszanézve rájöttem, hogy közben azért beosontak megnézni, hogy minden okés-e velem, veszek-e levegőt, meg ilyenek…sőt, Anya még a pesti dokibácsimat is felhívta, hogy mit kell ilyenkor tenni, de miután kiderült, hogy szakszerűen leellenőrizte a bevérzést, hogy van-e, és nem volt, dokibácsi megnyugtatta, hogy ilyesmi előfordul, és nem lesz semmi gond, maximum egy kis véraláfutás lesz majd a szemem alatt.
Nem mondom, fájt még kicsit, amikor felébredtem, de most estére már a duzzanat is sokat javult a kamillás borogatások miatt, így én betudtam ezt „tapasztalatszerzés közben szerzett harci sérülésnek”, és nem nyafogok miatta…
jól sejtitek: GYALOG mentem egészen a boltig!!!! Anya szerint a bolt 800 méterre van tőlünk körülbelül, így ez már igen komoly, két lábon megtett távolságnak számít! Büszke is voltam magamra nagyon, főleg, hogy vagy hárman megállítottak minket, hogy mennyire frankó kis verdám van, és én milyen szép vagyok, meg úgy egyáltalán… Én meg büszkén toltam a kocsit, Anyának csak a kormányon kellett néha igazítani, meg akkor utánam szaladni, amikor mondjuk az árokban találtam egy szép virágot, vagy találtam egy nyitott kertkaput, és gondoltam, hogy bemegyek, és körbenézek egy kicsit mások kertjében is… Aztán a boltban rájöttünk, hogy ez mégse olyan nagyon alkalmas verda vásárláshoz, mert a fogójára nem lehet
szatyrot akasztani, és Anyának meg valami hiba folytán csak két keze van, pedig három kéne (egy a kocsinak, egy a szatyroknak, egy meg nekem, amibe kapaszkodhatok, illetőleg, felvehetne vele… Ezen majd még töröm az agyam, de sztem’ megkérem Apát, hogy ugyan, vegyen már Anyának még vagy kettöt, és akkor még simogatni is tudna engem közben). Mindegy valahogy hazaértünk, pakolásztunk még egy kicsit, és amikor Apa korán hazajött, akkor még együtt kimentünk a játszótérre is! Úgyhogy arra aztán nem lehet panaszom, tényleg megtesznek mindent, hogy ne szenvedjek programhiányban…
A szobámban nem történt változás, sőt, mire hazajöttem, a Klári Nagyi olyan szépen kitakarított, hogy nem is lehet észrevenni, hogy ezt használták raktárnak az egész cécó alatt. Ja, és kaptam közben egy új medencét is, csúszdával… de azt már meg sem vártam, hogy a csúszdarészét felfújja nekem Apa, azonmód belemásztam, és nagyon élveztem, hogy elég lesz csak kimennem a kertben, és rögtön pacsálhatok. Bár én azért jobban preferáltam volna a nagymedencét, de Anya szerint az egyrészt még
hideg, másrészt koszos, harmadrészt meg mély… Mondtam Neki, hogy engem sem a kosz, sem a hideg nem zavar, ráadásul ha kitakarítja, akkor a kosz meg is szűnik, a mélységgel meg ketten azért megküzdünk, tehát másszon bele Ő is, és akkor no para, de azt mondta, hogy a hideggel Ő még nem tud megbarátkozni… És most különben is még dolgunk van: ki kell pakolni a dobozokat! Neki is álltunk, én többnyire a Nagyinak segítettem, mert Anya csak az uncsi könyveket pakolta, ellenben a Nagyi az érdekes (és törékeny) kristályokat… szerintem mindenki Neki akart volna segíteni a helyemben, nem igaz???
merthogy állítólag nagyrészt készen van a lakás, és ki kell takarítani, hogy hétvégén már költözhessünk végre haza. Bár ez a VÉGRE ez nem szívből jön úgy igazán… Jó, persze, honvágyam az van, meg minden, de hát itten is olyan izgalmas az élet, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Tegnap például jött pár bácsi, akikkel a Nagypapa leokézta, hogy az építkezésnél használ felvonulási épületet szétszedjék, és elszállítsák. No, ezek a krapekok nem ám sima kocsival jöttek!!! Hanem lovaskocsival!!! A Manci nevű ló állt legelöl, és akkor az Ő derekához volt hozzáerősítve a kocsi… Először győztem elrohanni a Manci elöl, mert nagyon úgy tűnt, hogy szeretne megkóstolni, de aztán a Papa
megnyugtatott, hogy a pacik füvet esznek, nem babecet, és csak megszagolni akar… El is hittem neki, aztán átvettem az irányítást! Amint felraktak a bakra (a lovaskocsin nincs ugyanis se kormány, se duda, és a slusszkulcsot is hiába keresné az ember, mert itten csak ostor van ), körbekémleltem a láthatárt, aztán ’istókuccse úgy markoltam meg a színpompás ostort, mint aki világéletében ezt csinálta! Szegény Manci meg csak lesett a szemivel’!!! 
Szerintem sokkal kevésbé volna unalmas a dugóban állni, ha nem csak a motorzúgást hallgatná közben az ember, hanem mondjuk nézné, ahogy a Manci a fülével hajtja el magáról a legyeket…
ddig is tudtam (mivel Anya már egy csomószor mondta) hogy a fiúk szeretnek autót vezetni, de ugyebár eddig nem nagyon volt rá lehetőségem. De most! Már a múltkor is odaállhattam egy kicsit a kormány mögé, amikor az autó már a garázs előtt állt, és azzal kápráztattam el a csodálóimat, hogy nem rögtön a kormánynak estem neki, mint valami pisis kezdő, hanem először megbabrikáltam a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóban… Na, volt is ám hűűűűzés, meg haaaaazás! Mintha azt a bizonyos spanyolviaszt fedeztem volna fel! Pedig nincs ebben így semmi bonyolult, hogy otthagyják a kulcsot az orrom előtt, rajta azzal a nagy páva alakú kulcstartóval…vili, hogy észreveszem… Na mindegy, a dicséret sose jön rosszkor, úgyhogy bezsebeltem szűkösebb időkre. Szóval, most hogy Zsófiék is megjelentek tegnap, és Anya előadta Nekik a kulcsos történetet, Zsófi is beemelt maga mellé… De a kulcs nemvolt a helyén, így új mutatványt kellett találni: megleltem a dudát, és nyomtam ám veszettül… egészen addig, amíg meg nem jelent a Nagypapa, hogy a nem messze lakó kisbabec anyukája jelezte, hogy náluk ilyenkor csendespihi van, nem most garázdálkodjak már… Én mondtam, hogy nem az én ötletem volt, de hát…
mennyire már utazás-élmény nyújtanak…merthát más ugye a babakocsi, más a személykocsi, más a busz…és igen, más a kapu… Ha valakinek van sok ráérő ideje, akkor keressen a közelében egy kaput, meg egy embert, aki hajlandó neki azt húzkodni, és próbálja ki!
Most hétvégén nem csak Apa látogatott meg minket Ballószögön, hanem a Klári nagyi is, aminek nagyon örültem, mert már nagyon szerettem volna Neki is megmutatni, hogy mik az új mutatványaim, meghát az itteni kedvenc helyeimet is. Amikor megérkeztek ma délben, gyorsan megebédeltünk, aztán összepakoltunk, és elmentünk a velneszbe, hogy Ő is lássa, milyen franyesz dolog is ez. Megmutattam az úszástudományomat, meg a játszótér összes frankó kis búvóhelyét, meg úgy általában mindent. De a nagy szám még csak ezután jött: amikor már azt hittem, hogy az egész bulinak vége, és megyünk haza, 
csörgött Anya mobilja, a Nagypapa hívta, hogy ne haza menjünk, hanem oda, ahol Ő éppen fellép- valami családi majális volt valahol a pusztában- így az utolsó kanyarnál másfelé fordultunk, és irány a buliiiii…. Volt ott minden: fellépett a 4 for dance, ami ton’képpen 4 srác volt, akik nagyon jópofán táncoltak, meg volt egy kissrác, aki énekelt 
(ugyanabban a tévéműsorban bukkant fel, mint a táncosok, csak Anyának rövid az esze, és a nevét nem tudta megmondani… azt bezzeg megmondta, hogy nagyon örülne, ha nekem is ilyen szép lenne majd a hangom… elvárások persze vannak irányomban… na mindegy), meg voltak lovak, amikre fel lehetett ülni (ezt részemről passzoltam, mert az hagyján, hogy a kutya hátára megpróbáljak felülni, de ezek nagyon magas állatok voltak ám), meg ugrálóvár, amire én speciel ingyen mászhattam fel… Jó, lehet, hogy ez nem csak a személyes varázsomnak szólt, hanem annak is, hogy ugrálni még nem igazán tudok, de ez mindegy… Úgyhogy volt ám élmény a mai napon rendesen… Csak szegény Vira 
mamát sajnáltam, akinek Anya nem szólt, hogy mért megyünk későn haza, és már eléggé aggódott, hogy esetleg már a balesetin ülünk, csak Neki
Amik még nagyon jól mennek nekem itt Ballószögön, az a nagy zabálások a Papával. Szinte az összes étkezést együtt bonyolítjuk, és mivel Neki általában igen jó étvágya van, meghozza az én kedvemet is az evéshez…meg mondjuk lehet, hogy Anyának igaza van abban, hogy azért az sem mellékes, hogy egy csomó helyre megyünk napközben, és anniyt mozgok, mint egy sajtkukacv… de azért én megnézném azt a sajtkukacot, aki ugyanúgy lerág egy egész pulykacomb-csontot, mint én! Mert arra a
legjobb tudomásom szerint maximum a Liza képes még erre ilyen profizmussal… Szóval Anya tegnap megörökítette a zsírtól fénylő arcomat is, ami sztem’ nem volt teljesen etikus, mert én sem fotózom Őt, amikor kétpofára csokit eszik esténként, de mindegy… így jár az ember, ha még kicsi, és nem tud beszélni. Mondjuk, arra a képre viszont kimondottan büszke vagyok, ami ma reggel készült, és ami bizonyítja, hogy lehet, hogy beszélni még nem tudok tökéletesen, de a tejet már tudom bögréből inni!
Ja, és rájöttem, hogy a kajálás nem csak asztal mellett élvezetes: ma uzsonnára Papa levágott 3 szelet párizsit, és már nem tudtam az egészet bent megenni, így úgy döntött Anya, hogy adjuk oda a cicának…de meg kell mondjam, amikor a cica is enni akart belőle, akkor azért úgy éreztem, hogy talán ez még valahogy csak belém tudna férni… Bár Anya célozgatott arra, hogy úgy látszik, nem csak a csonttisztítást tanultam el Lizától, hanem az irigykutyaságot is….de szerintem ez csak annak szólt, hogy Őt meg sem kínáltam
ejtettem meg: a macimat figyelőre állítottam a fenyők felé (valakinek őrködni is kell), és bedobtam a szunyát. Anya mesélte, hogy mindenki csak mosolygott, aki elment mellettem, mert valóban aranyosan aludtam… Pihi után meg megint belevetettük magunkat a hedonizmusba, egész késő délutánig. Aztán hazamentünk a Mamáékhoz, majd kicsit később Anyáék szokás szerint célbavették Pestet, hogy ellenőrizzék a haladást… Anya két hét könyörgés után megvehette az áhított színt a hálószobába, és a festők direkt gyorsan fel is festették, hogy Anya lefotózhassa, és ma este,
amikor jött vissza, meg is mutatta… Én elég érdekesen néztem, és azon törtem az agyam, hogy nagyon remélem, hogy azt az ígéretét betartja, hogy az én szobámat most nem kezdi el felújítgatni…
Tegnap megmutattuk Apának a velneszt, csak csodák csodájára Anya otthon felejtette a fényképezőt, így kép nem készült róla. Pedig csudajó volt, mindegyik pezsgőfürdőt kipróbáltuk, hintáztunk, szendvicseztünk, fagyiztunk, labdáztunk, szóval minden megvolt, amit az emberek a strandon csinálni szoktak. Ma meg a változatosság kedvéért elmentünk a Vadasparkba. Mindenki jött, úgyhogy már majdnem megkaptuk a csoportos kedvezményt is a kasszánál, de aztán kiderült, hogy ahhoz még mindenkinek hozni kellett volna egy embert (ez állítólag vicces…). Viszont vettünk egy csomó állateledelt, amitől Anya
teljesen bekattant, és már az első 3 ketrecnél elszórta a táp nagyrészét (mondjuk a kacsák pont nem díjazzák ezt a fajta eleséget, de hát Anya jó szíve nem ismeri a „nem szeretem” kifejezést). Viszont a lovak nagyon ennek felettébb örültek, de kapott belőle még a csacsi is… Szerencse, hogy ezután pont a farkasok következtek, így amíg én Őket néztem, addig Anya visszament a kasszához újabb adagért… Így aztán volt mivel megetetnem a
kisbárányokat, meg a kiskecskéket, akikhez be is lehet mászni… azok meg tülekednek, egymás lábára lépve jönnek oda az emberhez, hogy kaját kolduljanak… nagyon aranyosak voltak. Egyébként láttam élő macit is végre, meg kiskengurut, meg makimajmot, meg páviánt, akinek sokkal pirosabb volt a popója, mint az enyém valaha is, meg szurikátákat, meg egy csomó más állatot… Némelyiket érdekelte a jelenlétünk, némelyik meg csak aludt a melegben a napon heverészve… Aztán azért ebben a nagy nézelődésben is el lehet fáradni, így hazafelé vettük az irányt (előbb műtéti úton leválasztottuk Anyát a lovakról), ahol a nap további része a pihenés jegyében telt…ami mondjuk ránk is fért…
majálisban voltunk! Apa megérkezett kora délelőtt, hozta magával a Dédit is a hosszú hétvégére, mindannyian autóba pattantunk, és bementünk Kecskemétre a nagy Május elsejei banzájra.
Oltári jó volt! Legelőször megnéztük a Papát, ahogy fellép (először a színpadra lépett, fel, aztán ott énekelt, és érdekes módon igazából nem a fellépést hívják fellépésnek, hanem az éneklést…ezt a fene se érti), aztán belevetettük magunkat a vásári forgatagba. Láttunk lovakat, de ahhoz még kicsi vagyok, hogy kipróbálhassam, aztán meg hattyút is láttunk, amihez viszont már nem vagyok kicsi, így arra felültem Apával (anyát meg lent rázta a hideg…). Nagyon jó volt, bár elég félelmetes, de én egy cseppet sem sírtam, hanem csak szépen ültem Apa mellett, és figyeltem, ahogy a hattyú egyre magasabbra repül velünk….aztán megkerestük a Papáékat az MSZP-s sátornál,
ahol ledobtam egy sört a nagy izgalomra (jó, persze, csak a szélét nyalhattam meg a Fecó sörösdobozának, de ez nem hangzik olyan vageszul), aztán elfogyasztottunk Anyával egy kisebb viharfelhőnyi vattacukrot. Közben beszereztük a majálisban kötelező lufit (persze zsiráf alakút…ez már kóros), valamint megnéztük a
tavat, ahol még vizisíelők is voltak!!! Na és az a sok ember!!!! Mindenki boldog vigyorral az arcán járkált, az összes gyerek kezében lufi volt, mindenhol fini kis kajaszag szállt….akár minden héten egyszer lehetne majálist tartani… Anya szerint ez olyan, mint a szülinap, évente egyszer van, és higgyem el, hogy már tavaly is volt majális, csak én még akkor kicsi voltam nem csak a lovagláshoz, hanem a tömeghez is, azért nem jöttünk…de ígéretet kaptam rá, hogy jövő ilyenkor is ugyanezt, ugyanitt meg fogom találni…
