Tegnap este nagyon hamar elaludtam, egyrészt, mert fáradt voltam, másrést Anya azt mondta, hogy ha hamar elalszom, akkor hamar lesz reggel, és megyünk majd a kutyusért. Gondoltam, rajtam ne múljon, elaludtam pillanatok alatt. Aztán ma reggeli után valóban rögtön felöltöztünk, és elindultunk. Elég sokára értünk oda, mert az M0nál volt egy koccanás, és nekiálltak helyszínelni… egy fél órát álltunk a dugóban, és áldottuk az eget, hogy nem tíz perccel előbb indultunk, mert addigra még nagyobb volna a dugó, és szidtuk az eget, hogy miért nem előbb indultunk 10 perccel, mert akkor viszont az egészet megúsztuk volna… 
Mindegy, amikor végre odaértünk, teljesen helyrebillentünk, mert a kiskutya még aranyosabb lett, mint amilyen a múltkor volt, és mi végre tényleg elhozhattuk. Betettük a kosarába, Anya beült vele mellém a hátsó ülésre, és egészen hazáig próbáltunk a lelkére beszélni szegénynek, hogy nem lesz Neki olyan rossz dolga ám nálunk… Amikor hazaértünk, akkor kezdődött csak az igazi muri! Egy csomót kergetőztünk, hol én futottam a kutya után, hol Ő énutánam. Igaz, azt még nem teljesen tudom, hogy hogyan kell szabályosan felemelni és vinni, de itt idézném Anyát: „hálaannakajóistennek hogy nem kicsi csivavát vettünk… az nem bírná ennyire a strapát… Az már kinyúlt volna.”. Egyébként hosszas vita után az állat a Pihe nevet kapta 
a szent keresztségben (Anya, rá teljesen jellemző módon a Szmötyi nevet favorizálta, de ez Apa szerint ledegradálja a kiskutyát, így maradta Pihe, amit egyébként Vira nagyi talált ki, és az állatra teljesen illik is).
Szóval, négytagú lett a családunk, amit én nem bánok (Anya se állítólag, bár mivel a kiskutya még nem szobatiszta, nem tudom, ez meddig marad így), mert így ha Anya például mosogat, akkor sem kell játszótárs nélkül maradnom.
Szerintetek is aranyos kis állat, nem?
Ma újabb látogató érkezett, méghozzá olyanvalaki, akit már nagyon régen láttam… Konkrétan vagy egy éve. Keve jött az anyukájával, aki Anya volt munkatársa-barátnője, és aki már igazi nagyfiú. Szó szerint, merthogy nemcsak idősebb nálam, hanem jóval magasabb is. Anya egy kicsit lesett is, hogy „tejézus, mikor lesz a Dávid ekkora”, de aztán megnyugtatta magát, hogy Balázska is ilyen nagy már, és Ő ráadásul velem egyidős, így tényleg az van csak, hogy én apró termetű vagyok, és kész. Szóval megjöttek, és majdnem azonnal megtaláltuk a közös hangot! Először bent játszottunk vagy egy órát, megnéztük az összes játékomat, és Keve igencsak értékelte némelyiket… Az én figyelmemet is újra felhívta például a daloló mesekönyvemre, amit én már elég rég vettem elő, de most jó volt vele újra játszani. Aztán meg kimentünk a 
kertbe, mivel elég szép idő volt, és Anya meleg vízzel feltöltötte a medencét, és abban ökörködtünk egy csomót, meg ugyebár felbukkant Cica is, így aztán folyamatosan találtunk magunknak elfoglaltságot. Ami egyébként Anyáéknak is kapóra jött, merthogy legalább ki tudták pletyizni magukat egy kicsit (hehe, kicsit… ha hallottátok volna… Atyavilág… De úgy tűnt, nekik nagyon jól esett a sok beszéd, magyarázatnak meg azt kaptuk, hogy régen találkoztak). Kár, hogy én délben kidőltem, de muszály volt aludnom egy kicsit, de hálistennek még itt voltak, amikor felébredtem, így a szobámat is szét tudtuk szedni apróra, majd búcsúzásképpen ettünk az Eszti által hozott málnás-szedres pdingtortából, ami nem csak jól nézett ki, de finom is volt nagyon. Mondtam Anyának, 
hogy jöhetnének gyakrabban is! Egyetértett, de mondta, hogy Keve már Oviba megy jövő héttől, így ez sajna nem valószínű… Én is akarok Oviba menni!!! Anya azt ígérte, hogy majd nemsokára… de ezt már ismerem. Aztán, amikor hazamentek, nem sokkal később megjött Apa, akinek szintén annyira tetszett a torta, hogy 2 szeletet benyomott állva… hiába, ami jó, az jó! Aztán este még elmentünk egy nagy boltba, ahol csak állatdolgokat lehetett venni, és vettünk egy szállítókosarat, meg állateledelt, meg rágcsát, meg kisfésűt… Na, ebből azonnal levágtam, hogy nemsokára tényleg lesz kutyám!
nem volt más választásunk, minthogy hazajöjjünk… Mondjuk nem egyenesen, mert még a rendelőbe be kellett ugranunk, hogy orvosi szakvéleményt kérjünk a hasmenésemmel kapcsolatban… A mi dokink sajna szabin volt, de egy nagyon aranyos doktornéni helyettesítette, aki szerint a fő ok valószínüleg az lehet, hogy egyszerre négy fogam jön, de a biztonság kedvéért laborba akarja küldeni a kakecomat, így kaptunk egy kis műanyag pitlit, hogy abba kell majd „mintát” gyűjteni… Ja, és hogy ma reggel fél tízre kell vele a laborba érni, és a „minta” a lehető legfrissebb legyen, tehát a használt pelusokat el kell tenni, és a legutóbbiból mintát gyűjteni reggel… A többi sejthető… Egész éjjel nem volt semmi, meg reggel se, így Anya mintagyűjtésre a tegnap esti pelust használta, ami 
hát…izé…egy kicsit már megszáradt, így kapargatni kellett, és egyebek… És Apának 9kor el kellett indulni, hogy odaérjen vele, így tényleg nem várhattak az újabb produktumra az idők végeztéig… És persze ahogy elment, 15 perc múlva nagy rotyogás hallatszott a pelusomból, Anya szájából meg az összes aprószentek sűrű emlegetése… így van ez. Mindegy, csütörtökön majd telefonálhatunk az eredményért. Napközben semmi érdekes nem volt (kivéve a sűrű peluscseréket, meg Anya rimánkodását, hogy legalább akkor egyek már, ha már ennyi kijön, és még azt, hogy kaptam a boltban egy új játékot, amit megvesztegetésnek szánt, egy fél kiflit 
kellett megennem érte), ma dettó, csak este, amikor is jött Ági, meg Joci, hogy meghívják hivatalosan is Anyáékat az esküvőjükre. Nagyon szép meghívót hoztak nekik ( ráadásul SK csinálták!!! ), amit én ugyan nem kaptam meg, de egy ajándékkal kiengeszteltek: Ági megvette nekem a Vidám meséket, ami már Anyának is nagy kedvence volt annak idején… szóval sok évvel ezelőtt. Ennek nagyon örültem, meg annak is, hogy ági hajlandó volt fél órán keresztül a levegőbe dobálni… Aranyos kis csaj ez, én is elvenném, de hát Joci előbb lecsapott rá, meg különben is, én is foglalt vagyok, így csak nagyon sok boldogságot kívántam…aztán letettek aludni…
Zsozsi babecának a nagy és okos unokabáttya, úgyhogy jó lenne, ha eként is viselkednék. Ebben csak az gátol, hogy kicsit kialvatlan vagyok, merthogy már csütörtök óta van egy kis hasmenésem, és igazság szerint nem mindig sikerül megvárnom a reggelt az első adaggal, és mire éjjel Anya átpelenkáz, eléggé felébredek, és utána meg nehezen alszom vissza, így reggelre elég nyúzott vagyok, ergo, nehéz igazán jól viselkedni. Mondta is Anya, hogy milyen jó, hogy most itt vagyunk a Nagyinál, mert így négyen vannak rám, márhogy lekössenek ezeken a nyűgös napokon (és négyen pislognak bele állandóan a pelusomba, ami elég megalázóan hangzik, de én nem bánom, mert így legalább nem mar ki… nem ragozom, el tudjátok képzelni, milyen 
vacak érzés a kakecos pelus). Viszont mivel beteg vagyok,olyan dolgok is megengedettek, amik máskor nem, például felmászhatok az asztalra az utolsó szelet szatmári szilvatortához („mondd már, legfeljebb jobban alszik attól a kis pálesztól”- nem is árulom el, hogy ki mondd ilyeneket, de sejthetitek… Hosszú haja van, és elvileg Neki kéne rám a legjobban vigyázni), amit viszont már nem kézzel eszek, mint az állatok, hanem villázok is. De ez még tegnap volt, mára a sétálás volt programon, nagyot tekeregtünk Földváron, bár én szívesen fürödtem is volna a 
Balcsiban, de ahhoz azért nem volt elég jó az idő… de azért így is jól telt a nap. Ja, és a Nagyi ma is büszke lehetett
hogy délelőtt pancsoltunk a medencében, elég sokat, aztán Apa meg a Nagyi elmentek a Papához a temetőbe, én meg Katival játszottam, Anya meg gondolta, hogy felhívja a Vira mamát, hogy mizu’ van Ballószögön. Kicsit gyanús volt Neki, hogy a Mama olyan kis kapkodva beszél összevissza, aztán amikor azt mondta (a Mama), hogy küld valamit interneten, de Anya ne hívja fel rögtön a Zsófit, akkor Anya tényleg azt hitte, hogy tegnap talán gomba volt a vacsi náluk, és az lehet az oka… Nem értette, a nagy izgalmat, na. Aztán amikor megnézte az íméljeit, akkor megértette: a mellékelt képet küldte a Mama, ami azt igazolja, hogy nemsokára lesz egy unokatesóm! Bizony!!!! Anya persze legott elsírta magát, és tényleg nehezen bírta ki, hogy ne hívja fel a Zsófit 
(aki egyébként megengedte, hogy a Mama elmondja nekem a dolgot, ebbe ne kössön bele senki, és arra is van Anyának engedélye, hogy itten publikussá tegye a dolgot, merthogy nem vagyunk babonásak), és alig várta, hogy Apa meg Nagyi megjöjjenek, és nekik is úgy újságolta el a dolgot, hogy közben sírt is, meg nevetett is. Apa meg
Kati koccintotak is Zsozsi és Fecó egészségére (a Fecónak egyébként jár még egy köszöntés: augusztus 9-én volt a születésnapja! Nagyon sok boldogságot! Bár azt hiszem, ilyen ajándékkal tuti boldog lesz), én meg kaptam egy extra adag teát. Tehát innentől nagyon várjuk majd az újabb híreket, meg április közepét! 
alulinak éreztem, én rögtön a Sega Rallyt akartam nyomni… Ne tudjátok meg, hogy mennyire jó ez! A tehén nincs a fasorba’ se!
Tegnap volt az Ország születésnapja! Mi ezt az ünnepet arra használtuk fel, hogy megkezdjük idei utolsó nyaralásunkat a Balatonon. Útközben beszereztük az ország születésnapi tortáját (szeretjük a hasunkat, ez eddig sem volt titok, de most kiderül, hogy naprakészek is vagyunk…hehe), vittük magunkkal Földvárra, és ebéd után jól be is lakmároztunk belőle. A Nagyi azért nekem jobban örült, mint a tortának, a Katiról nem is beszélve, aki hozott nekem vagy 30 kisautót ajándékba (Anya megesküdött rá, hogy 
nem Ő mondta a Katinak, hogy mit hozzon, hanem ez megérzés volt), aminek viszont én örültem nagyon. Anya annak örült, hogy alhatott ebéd után, Apa meg annak, hogy nem kell most pár napig megint dolgozni menni neki… úgyhogy mindenki örült valaminek, tisztára, mintha a mi szülinapunk lett volna. Délután, meg ma többnyire a kertben voltunk, Anya meg Apa a könyvével, a Nagyi meg a Kati velem volt elfoglalva… asszem, azt
hívják igazi aktív pihenésnek, amit Ők csinálnak… de szerintem tuti nem bánják, mindig mind a ketten ott vannak körülöttem… Hát, srácok, ezt meg lehet ám szokni, hogy állandóan két nő lesi az ember minden kívánságát (és egyik sem az anyja! Hoppá!)!
A tegnapi napunk minden különösebb történés nélkül eltelt, ami ennyi izgalom után nem is volt nagy baj. Egész nap játszottam, főként a kisautóimmal, amihez Anya a Neszpresszós kávék dobozából kreált nekem egy hevenyészett autópályát: összeragasztott három dobozt celluxszal, és megmutatta, hogy hogyan kell meredeken tartani ahhoz, hogy le tudjam rajta gurítani a kisautóimat. Ugyan félóránként újra meg kellett ragasztani a cuccot, mert ugyebár ez mégsem betonból van, de hát másfél évesen még az ember bármilyen autópályának tud örülni. Gyanítom, hogy jövő ilyenkor már nem hagyom majd, hogy Anya egy ilyennel szúrja ki a szemem, ragaszkodni fogok egy komplex, műanyagból készült csilli-villi játékhoz. Nade ott még nem tartunk, egyenlőre ez is megteszi. Ma már azért nem volt annyira rdekes az autópálya, amikor Apa elment, nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni: fogtam magam, és az összes játékomat előszedtem a ládából, néztem, hogy melyik is lenne az, ami mára jó szórakozást nyújtana, de nem volt egyik sem meggyőző. Ekkor Anya előszedte az okos könyvét (Anya taníts engem….nem rossz cím ez, bár Anya igazából az „Anya, szórakoztass engem, különben olyat teszek, hogy…” címet adná neki, de hát
ez az, amibe aztán végképp nem volt beleszólása), és kisütötte, hogy a koromnak megfelelő programok közül talán ma következhetne a sógyurma. No, neki is állt, bekeverte, egész jó lett, és kemény 5 percig engem is lekötött… de ráfáztam vele, hogy ilyen hamar meguntam, mert a következő napirendi pont a porszívózás volt, és nem volt más választásom, mint hogy abban segítsek… Bár, ez talán még mindig jobban tetszett, mint a sógyurma. Kora délután viszont befutott Apa, Anya meg lelépett. Nem miattam, nyugi, hanem lakógyűlésre kellett mennie (még mindig a Nagy és társa, a csuda vigye el őket), így az estét Apával töltöttem: együtt fürödtünk, szó nélkül megettem az összes vacsit, amit adott, és hamar el is aludtam, így a délelőtti rosszaságommal már nem törődött senki (meg ez jó taktika ám: Anya még Apának sem tud rám panaszkodni, mert cselesen Apával mindig jó vagyok… na jó, majdnem mindig).
annyira komolyan vette, hogy mire felébredtem, Ő már meg is borotválkozott, sőt, a reggelimet is összecsomagolta, hogy majd a játszótéren piknikezhessünk. Nagyon jó délelőtt volt! Társaságom is akadt, ott volt egy kislány az anyujával, meg a kisöccsével, meg a nagymamamájával. Nagyon komolyan vette a kislány a szerepét (végül is az öccse csak két hónappal fiatalabb nálam, a kislánynak már volt ideje belerázódni, hogy hogy is mennek a dolgok egy ekkora fiúval), egész délelőttvolt türelme velünk játszani. A Papa annyira el volt ájulva tőlünk, hogy felhívta Anyát, hogy hozzák utánnunk autóval a fényképezőgépet, merthogy esemény
van, és vagy 30 fotót csinált rólunk játék közben. Helyhiány miatt most kettőt mellékelek, de azt hiszem, ebből is leszűrhető a hangulat. Egészen fél egyig kint voltunk, aztán ebédre hazamentünk, toltunk egy kis sült húst, aztán felkerekedtünk, hogy hazamenjünk. De kiderült, hogy lesz egy kis kitérő útközben, ugyanis Anya talált az egyik újságban egy hirdetést, hogy van nekünk való eladó kiskutya Budaörsön, felhívta a hölgyet, hogy van-e még eladó kislány-kutyus, és kiderült, hogy van kettő is, úgyhogy mentünk kutyanézőbe. Hát, de aranyosak voltak!!! Mind a kettő 
nagyon helyes volt, de az egyik kimondottan szimpatizált velünk, Apa karjában annyira csóválta a farkát, hogy majdnem le is esett a nagy örömben, Apa meg Anya egymásra néztek, és rögtön le is foglalózták a picit. Az eredeti neve Unochi a picinek, és 28-án már el is hozhatjuk majd (addigra Anya állítása szerint majd kitalál egy valamivel magyarosabb, és kevésbé proccos nevet is neki, amit én is hamar ki tudok majd mondani, elvégre főként az én kutyám lesz). Már most alig várom! (Anya is meg Apa is, de rám kenik ám folyamatosan, hpogy „kell a gyereknek egy állat, hisz’ annyira szereti őket). Tehát lesz kutyám újra, éljen!!!!
megérzései jók voltak: ez volt az első (és az egyetlen) hirdetés, amit felhívott, és utólag mondta, hogy annyira szimpatikus volt neki már a hirdetés, hogy sütött belőle a szeretet a kutyák iránt… igaza is volt, a hölgy valóban odavan a kutyáiért, már egy csomó dijat is nyert velük, és adott Anyáéknak rögtön egy nagy kupac szakirodalmat, hogy hogyan kell az ilyen fajta kutyákkal bánni, meg egyáltalán, milyen ez a fajta, meg ilyenek. A hölggyel olvasható egy nagyon jó kis cikk 
Ma eldöntöttem, hogy ha nagy leszek, akkor vadászpilóta leszek én is, mint a Papa! Ugyanis teljesen lenyűgözött engem ma az a sok gép… Reggel, amikor felkeltünk, a Vira mama már nem is volt otthon, mert Ő meg dolgozni ment ki már korán a repülőnapra, a Papa meg még este elment a Zsófiékhoz aludni, amikor én már aludtam, hogy onnan gyorsabban kiérjen a nagy eseményre, így mi is összekaptuk gyorsan magunkat, és nekivágtunk. Hálaistennek nagyon jó volt a szervezés, nem volt egy kicsi dugó sem, hamar kiértünk a repülőtérre, ahol már volt egy csomó ember… még gondoltam is, hogy ennyi embert még nem is láttam egy kupacban.. Először megnéztünk egy csomó sorban kiállított harci repülőt, meg közben a C17es szállítógép bemutatózott a fejünk felett, és Anyáék már ekkor megnyugodhattak, hogy dehogy fogok én megijedni a zajtól (ugyanis azért, bár nekem
nem mondták, volt egy kis para bennük ezügyben), sőt, én mutogattam nekik, hogy nézzék már, milyen szépen látszik az a nagy gép, milyen alacsonyan repül… Aztán sétáltunk a reptéren, mert az nagyon nagy ám, akár fél órát mehet előre az ember, áés még akkor sem ér a végére, és egy kicsit sem volt uncsi, mert volt egy csomó sátor, meg közben repült a Harrier nevű gép is (ami Anya kedvence…megáértem, mert elég szép volt, ahogy helyből felszállt, sőt, tolatva is tudott haladni a levegőben), meg láttunk szép nagy kamionokat is sorban, oda is mehettem megfogni a kerekét, ami szintén új dolog volt. Lehet, hogy kamionsofőr leszek? Pláne, hogy kiderült, hogy a kamionsofőrök átlagon felül rendes emberek: amikor a tulaj észrevette, hogy mekkora sikere van nálam a verdájának, adott nekem egy ugyanolyan autót kicsiben! Bizony! Igazi pótkocsis kamiont! Anya is meglepődött,
nem győzte köszöngetni. Szóval már zsákmányunk is volt, így elindultunk, hogy felderítsük, a Mama hol dolgozik. Nem volt egyszerű megtalálni, lévén ugyebár nagy a reptér, sok az ember, de meglett. Útközben bemászhattam egy igazi tankba is, addigra a Papa is megtalált minket, Ő fotózta halál büszkén, hogy menniyre ügyes vagyok! Hiába no, a tankhoz is kell némi érzék, az sincs ám mindenkinek! No, aztán csak eljutottunk végre a Mamához is, megnéztük a sátrat, ahol dolgozott, aztán a harckocsik felé vettük az irányt. Először egy aknavetőre másztam fel Apával, és mintegy húsz percig húzkodtam rajta azindítókallantyút, de az a gyanúm, hogy valahogy megbuherelták a cuccot, mert egyik rakéta sem indult el, ami azért csalódást okozott, be kell valljam őszintén… minek állítják ki működésképtelenül? Nem az volna a lényeg, hogy az ember mindent lásson? Na mindegy, majd ha nagy leszek… Az aknavető után felmásztunk egy
lokátorra is, majd egyéb örömöknek hódoltunk: betoltunk három kürtőskalácsot, meg egy hamburgert, meg egy hot-dogot, közben meg megnéztük Veress Zoltán és Besenyei Péter bemutatóját… Nem semmi volt! Aztán nekem kiesett fél óra, ugyanis bealudtam az egyik sátor árnyékában, de aztán a lényegre felébredtem: ismét összefutottunk a Papával, aki időközben megvette nekem a legújabb autósújságokat, és a Török Csillagok bemutatóját már együtt néztük végig. Aztán úgy döntöttünk, hogy most már elég volt a zúgásból, és hazafelé vettük az irányt, újtközben felvettük a Zsófit, aki kijött velünk Ballószögre, és a délután hátralevő részében velem játszott a kertben, amíg Anya a tegnapi pörköltből gulyást főzött estére. Mit mondjak, senki nem panaszkodott étvágytalanságra… egy ilyen nap után nem is csoda mondjuk…
Hát, a tegnapi éjszaka nem telt valami jól… Megint elkezdett nőni valamelyik fogam (komolyan mondom, nekem elég is ennyi fog, köszönöm szépen, nagyon jól meg tudok velük rágni mindent, amit kell, elvagyok a többi nélkül, pláne, ha ennyire fáj, amikor nő), és bizony egy csomószor jeleztem Anynak, hogy sokkal jobban érezném magam akkor, ha nem aludna Ő sem, hanem mondjuk engem tutujgatna… Így reggel aztán mindketten egy kicsit nyúzottan keltünk, de aztán jött a felmentő sereg: jött meglátogatni a Bóbita, meg a Zoli, aki Bóbita exe (akármit is jelntsen ez), és még nem találkozott velem, meg Anyával is régen, így beugrott egy kicsit. A medencébe is beugrott, ami nem csoda, mert nagyon meleg volt ma is… Egy csomót ökörködtünk a vízben, meg megmutatta Anyának az esküvői fotóit, meg a nászutat, meg minden ilyesmit, mi meg addig a Bobóval még jobban kidekoráltuk a papírházamat. Aztán 11kor Zolinak már mennie is kellett, de Bobó itt maradt délutánig, amiért Anya igencsak hálás volt, mert bemehetett a hálóba bepótolni egy kicsit az éjszakai alvást. Két óra múlva került csak elő, és valóban jobban festett egy fokkal. Aztán amíg a Bóbival kint kerteztünk, Anya elkezdett (megint) összecsomagolni, és 
amikor Apa hazajött, és Bobót kitettük a villamosnál, indultunk Ballószögre, merthogy holnap repülőnap lesz Kecskeméten, és mi arra megyünk ám! A Papa nagyon örült, hogy végre lát (ugyabár múltkor nem volt otthon), vett nekem ajándékba két nagyon frankó kisautót, és egész lefekvésig mászkált velem négykézláb a földön, és berregett… Nagyon meggyőző volt! Aztán persze jötta lefekvés, mondván, hogy a holnapi nap is elég fárasztó lesz… Ó, bírom én, majd meglátjátok!
