Pihe

Tegnap este nagyon hamar elaludtam, egyrészt, mert fáradt voltam, másrést Anya azt mondta, hogy ha hamar elalszom, akkor hamar lesz reggel, és megyünk majd a kutyusért. Gondoltam, rajtam ne múljon, elaludtam pillanatok alatt. Aztán ma reggeli után valóban rögtön felöltöztünk, és elindultunk. Elég sokára értünk oda, mert az M0nál volt egy koccanás, és nekiálltak helyszínelni… egy fél órát álltunk a dugóban, és áldottuk az eget, hogy nem tíz perccel előbb indultunk, mert addigra még nagyobb volna a dugó, és szidtuk az eget, hogy miért nem előbb indultunk 10 perccel, mert akkor viszont az egészet megúsztuk volna… Mindegy, amikor végre odaértünk, teljesen helyrebillentünk, mert a kiskutya még aranyosabb lett, mint amilyen a múltkor volt, és mi végre tényleg elhozhattuk. Betettük a kosarába, Anya beült vele mellém a hátsó ülésre, és egészen hazáig próbáltunk a lelkére beszélni szegénynek, hogy nem lesz Neki olyan rossz dolga ám nálunk… Amikor hazaértünk, akkor kezdődött csak az igazi muri! Egy csomót kergetőztünk, hol én futottam a kutya után, hol Ő énutánam. Igaz, azt még nem teljesen tudom, hogy hogyan kell szabályosan felemelni és vinni, de itt idézném Anyát: „hálaannakajóistennek hogy nem kicsi csivavát vettünk… az nem bírná ennyire a strapát… Az már kinyúlt volna.”. Egyébként hosszas vita után az állat a Pihe nevet kapta a szent keresztségben (Anya, rá teljesen jellemző módon a Szmötyi nevet favorizálta, de ez Apa szerint ledegradálja a kiskutyát, így maradta Pihe, amit egyébként Vira nagyi talált ki, és az állatra teljesen illik is).

Szóval, négytagú lett a családunk, amit én nem bánok (Anya se állítólag, bár mivel a kiskutya még nem szobatiszta, nem tudom, ez meddig marad így), mert így ha Anya például mosogat, akkor sem kell játszótárs nélkül maradnom.

Szerintetek is aranyos kis állat, nem?