Hogy nehogy megártson nekem a hirtelen jött egyedüllét, Anya mára rögtön beszervezett egy talit Lucával, és hosszú idő után Balázzsal. Megmondom őszintén, meg is lepődtem. Anya mondta ugyan, hogy azért kapunk ilyen sok cuccot Balázséktól, merthogy Ő sokkal gyorsabban nő, nade a látvány azért mégis meglepett. A kiscsávó (az anyuja is így hívja, így ez a szleng nem sértés, hanem csak becenévként funkcionál… bár akkor elvileg nagybetű…húha), tehát Kiscsávó konkrétan egy fejjel magasabb nálam, meg Lucánál. Úgyhogy amikor megérkeztek, és kiszállt a kocsiból, akkor csak néztünk egymásra meredten (Ő meg gondolom a kicsiségemől ájult el), de aztán pont befutotrtak Lucáék is, és oldódott a dolog, és pillanatok alatt 
bevettük magunkat a játszósarkomba kupászolni, és rögtön olyan is volt, mintha nem is teltek volna el hónapok a legutóbbi találkánk óta.
Az ebéd menete sem változott, mialatt nem voltam itthon: Anyáék a legkényelmesebb módot választva házhoz rendelték az ebédet, csak az volt a ciki, hogy Anya elfeledkezett arról, hogy a kajás cégnél Apa mobilszáma van megadva, mellette a kérés, hogy „ne csöngessenek, mert lehet, hogy a baba alszik, kérem, 
hívjanak telefonon”: Apa jól meg is lepődött egyik tárgyalása közben, hogy ki akar neki pizzát hozni, de aztán felhívta Anyát, hogy menjen már ki a kapuhoz… nagyon vicces volt.
Az sem változott, hogy a kaja Gabitól esett igazán jól ( carbonara spagettit eszik álltalában), nem is mozdultam az öléből, amíg tartotta tészta!
Kaja után felfrissülve folytattuk a kupászkodást, érdemes megfigyelni a képen, hogy ismét elcsodálkoztam azon, hogy Balázs már olyan magas, hogy a zuhanyrózsát is eléri!
Játszottunk sokat a szobámban is, mert mostmár mindegyikünk tud ugrálni, így a kanapé is új értelmet 
nyert, aztán meg össznépileg kivonultunk a kertbe, hogy kihasználjuk, amíg még jó idő van. Itt aztán voltak nagy harcok, mert a játékba beszállt Pihe is… oltári jókat szórakoztunk!!!! Kár, hogy egyszer mindenkinek haza kell menni…
Ma reggel úgy csináltuk, hogy felkelés után összekaptuk magunkat, és mire Apa is felébredt, összekészítettünk minden cuccot, és Apa munkába minket elvitt minket a Gabi néniékhez. Nagyon örült nekünk Luca, az első egy órában megmutatta nekünk az udvarukban levő játszóteret, aztán fent a lakásban folytattuk a kupászolást. Kipróbáltam az összes 
játékát, legjobban tán a gumiló tetszett, de aztán rájöttem, hogy nincs az a gumiló, amivel olyan jót lehetne játszani, mint magával Lucával. Oltári nagy bújócskázást csaptunk a függöny mögött, Anya meg Gabi néni az ágyon fekve röhögtek rajtunk. Hol Luca bújt be a függöny mögé, hol én, és kiabáltunk egymásnak…nagyon jó móka volt! Amikor elfáradtunk, akkor szépen letelepedtünk a nappaliban, 
és szép módszeresen elkezdtük az egész szőnyeget beteríteni kukóval, amit az anyák egy darabig hagytak is… néha akkora türelmük van, hogy még mi is elcsodálkozunk rajta. Aztán mivel Lucának úgyis oltásra kellett mennie, együtt indultunk hazafelé, mert ugyebár ők ugyanoda járnak dokihoz, ahova mi, úgyhogy együtt villamosoztunk hazáig. Miután hazaértünk, 
aludtam egy jókorát, majd megérkezett látogatóba a Csabi, Anya másod-unokatesója, aki hozott nekem egy kis plüss zsirit, meg egy igazi motort. Igaz kiderült, hogy a motort valójában meg akarja tartani, de azért ülhettem rajta egy csomót, így legalább annyira örültem neki, mint a zsirinek… el is határoztam, hogy ha majd ilyen nagy leszek, mint most a Csabi, akkor nekem is lesz ilyen frankó bőrcuccom, meg ilyen gyönyörű bordó motorom… esküszöm, egész éjjel erről álmodtam!
kajákat szerezni, és képzeljétek, szembejött velünk a Tökéletes Sátor! Anya már régóta hajtotta Apát, hogy szerezzenek nekem egy ilyen kis iglut, de Ő csak egy szimplát nézett ki a neten, itten viszont lehetett kapni autós mintával is! Kaptam ugyan egy távirányításos autót is, de azzal Anya csak akkor fotózott le, amikor éppen Apa mutatta nekem, hogy hogyan kell használni, így úgy néz ki a fotó, mintha 
csak Apa játszana vele, és miután Apa megtekintette a képet, kijelentette, hogy nem azért dolgozott az elmúlt tizenpár évben olyan keményen, hogy most Anya egy lesifotóval ezt tönkretegye, így Anya nehezen bár, de lemondott a publikálásról. Na, aztán azért a sátrat is sikerült felállítani, az aljára (Dorciéktól ellesett módszerrel) betettük a járóka alját, és rögtön el is foglalhattam, mint 
főhadiszállást. Később Anya is bemászott mellém, sőt, a Pihe is be akart, de őt azért nem engedtük be, és ottan olvasgattunk kettesben.
Köszönjük az illetékeseknek!!! Ja, és nekem aztán senki ne mondja, hogy nincsenek rendes emberek: útközben találkoztunk egy másik anyukával, aki a kisfiával épp a boltból jött, így már volt a kiskrapek kezében kifli…és elég volt egyetlen vágyódó mozdulat, az anyuja már nyúlt is a szatyorba, és nyomta a kezembe a friss kiflit, hogy nehogy a boltig hátralevő 150 méteren haljak éhen. 
vonatkoztatva): egy idő óta majdnemhogy egyedül mosok kezet! Kaja előtt és után, ha Anya szól, hogy kézmosás, akkor odatolja a kisszéket a csaphoz, én meg már nyújtom is a kezemet, hogy tegyen rá fel. Amikor ez megvan, akkor én egyedül megnyitom a csapot, megvárom, hogy Anya egy kis szappant nyomjon rá, aztán nagyon frankón, a felnőttektől ellesett mozdulatokkal kezet mosok. Azt nem állítom, hogy egyedül is olyan tisztára mosom, hogy már műteni is mehetnék vele, de Apáék így is nagyon büszkék rám. Amikor már tiszta vagyok (vagy Anya megunja, hogy már minden csurom vizes
lesz, és „elég volt” kijelentéseket tesz), megtörlöm a kezem a türcsiben, és a széket meg már én magam tolom vissza a helyére. Amikor Anya WCre megy (bocs), akkor rendszerint megengedi, hogy én húzzam le utána… ez biztos nagyon hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy másfél évesen a vízzubogás az nagy élmény, pláne, ha az ember maga idézheti elő…Bár Anya azért őszintén bevallotta, hogy annak azért örül, hogy a WC fedelére még úgy kell engem feltenni, mert 
szerinte, ha egyedül is fel tudnék mászni, akkor a csatornadíjunk meghaladná a gázszámlánkat…
Ma egy kicsit rendhagyó módon kezdtem a napot: az ugyanis eléggé megszokott, hogy Apa lefürdik munkába indulás előtt, van, hogy a kádban is reggelizik, de ma nem a szendvicsét vitte magával, hanem engem!!! Ez úgy történt, hogy amikor elkezdte engedni magának a fürdővizet, akkor én, ruha ide vagy oda, egyszerűen felmásztam a kád oldalára, és már majdnem beértem a vízbe, amikor visszarángattak. Aztán Anya meg 
Apa egymásra nézett, megvonták a vállukat, és mondták, hogy „hát, végül is miért ne?”. Így adódott, hogy a reggel egy jó nagy játékkal kezdődött. Nagyon szeretek Apával pancsizni, bár az nagyon vicces, ahogy Anya meg közben próbál olyan képeket csinálni rólunk, ami „publikus” lehet. Azért most azt hiszem, ez sikerült neki… majd kiderül, hogy Apa megvétózza-e… 
„előtte-utána” képekkel dokumentált kajálás: Anya a kedvencemet csinálta, paradicsomos fasírtot tésztával. Ennek a kajának nem csak az íze jó, hanem az is jó benne, hogy nagyon frankón lehet vele gyakorolni a villázást… bár, az igaz, hogy a villát előbb-utóbb megunom, és kézzel folytatom, különben az életben nem laknék jól, de hát azért ennél nagyobb baj sose legyen…
És íme a mai nap család által megszavazott díjnyertes képe: én az új fürdőlepedőmmel…ez még szerintem is jól sikerült kis kép!
Tegnap nem sok minden történt, élveztük a jó időt, és jó nagyot sétáltunk délelőtt Anyával. Bár azt nem lehet mondani, hogy Anya nem előrelátó, mert azért mondta, hogy benne van a pakliban, hogy nem lesz mindig ilyen jó idő, mint ma, így amikor az egyik üzlet kirakatában meglátott egy apró gumicsizmát (meg a bazi nagy „ végkiárusítás” kiírást, ami spórolást jelent az Ő fogalmai szerint), akkor rögtön bementünk felpróbálni, és mivel csak egy kicsit volt nagy, meg is vettük. Ma fel is próbáltam, ugyanis igaz,
hogy az évszakhoz képest nagyon jó idő van, de a harmat nehezen szárad fel a fűről, így délelőtt abban cserkelésztem a kertben. Anya előszedte a Dorciéktól hozott hatalmas csigaházakat, úgyhogy délután dobálós-taposós játékkal kötöttem le a feles energiáimat, aztán meg amikor Apa megjött, vele játszottam egy csomót. Estefelé a Bóbita is befutott, az egyik kolléganője kölcsönkérte Anyáéktól a csokiszökőkutat az 
esküvőre, és most jöttek el érte, a Bóbita mutatta nekik az utat, Bobó meg kihasználta az alkalmat, és ott is maradt éjszakára. Megcsodálta a játszósarkomat, és több ízben kijelentette, hogy sokkal szívesebben töltené el itt az idejét, mint a munkahelyén. PEDIG! Nemrégen megpályázott egy új állást, és meg is kapta, ami nagyon nagy szám ám, merthogy főkönyvelő lett egy cégnél, ahol saját külön irodája is van! Nagy ember lett! Ezúton is gratulálunk Neki, és megígérem, hogy amikor csak akar, eljöhet a játszósarkomba lazítani!
Ma meg nagy kirándulásba fogtunk Anyával: miután Apa elment dolgozni, gyorsan mi is összekaptuk magunkat, és elmentünk meglátogatni a Dédit. Jó régen nem voltam már nála, és ez volt az első alkalom, hogy busszal menjünk. Nem is tudom, hogy a villamost, vagy a buszt élveztem-e jobban. Szegény Dédi egy merő frászban volt, hogy biztos el tudunk-e jutni hozzá, Anya fel tud-e tenni babakocsival, lesz-e aki segítsen, meg ilyenek, és sehogy sem lehetett arról l3beszélni, hogy kijöjjön elénk a buszhoz, még a szomszédban lakó Karcsi bácsit is hozta magával, hogy segítsen lejönni a buszról…aztán Anya bebizonyította, 
hogy ügyes, mert előbb leszálltunk, mint hogy azt mondták volna, hogy bikkmakk, de azért nagyon tetszett neki a törődés, még akkor is, ha az azért nagyobb részt nekem szól. A Dédinél már várt a Mózes bácsi is, akinek persze elmaradhatatlan kelléke (és egyik fő vonzereje) a botja, amivel nagyon jól lehet kopogva menni. Meg aztán ott volt játéknak a Dédi nemrégen megesett nyaralásából emléknek elhozott kövek halmaza, amivel pillanatok alatt odavarázsoltam Neki a tengerpartot. Még Törökország is eszembe jutott egy kicsit. Ja, és azért új dologgal is elő tudtam rukkolni: már egyedül is fel tudok mászni a Dédi galériájára! Igaz, hogy ezzel mindenkire ráhoztam a frászt, de azért amikor Apa jött értünk, akkor azért bíztattak, hogy Neki is mutassam meg a tudományomat.
Hiába no, lehet, hogy nem igaz a mondás, hogy az igazi nagyságot sosem ismerik el a kortársai…
Péntek délután befutottak Anyáék is. Volt egy kis majdnem sértődés Anya részéről, merthogy először a Pihét üdvözöltem, aztán Apát, aztán meg ragaszkodtam ahoz, hogy betegyenek engem a csomagtartóba… Anya próbálta magát vígasztalni, hogy csak hirtelen lettünk sokan, de látszott rajta, hogykicsit aggasztja a dolog. Aztán végül is vállat vont, és felment az emeletre átöltözni.
lábamat. Tehát a megoldás csak az, hogy a gyerek már meg sem ismer, ha „normális” ruha van rajtam, „Aja” csak a kis koszlott melegítőmben vagyok… Otthonülő anyák sorsa. No comment.
sokkal szebbek voltak, de nem hagyták), de végül is vasárnap este szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk. Azért jó volt ám megérkezni, pláne, hogy van igazi kis játszósarkom, amit Anya kreált nekem (melegítőben, teszem hozzá). Éljen az otthon!
Ó,nagyon hamar eltelt ez az egy hét Anyáék nélkül. Kicsit én is féltem tőle, hogy milyen lesz, de aztán rájöttem, hogy nem is baj, ha nem vagyunk mindig együtt, mert így még érdekesebb az élet. Először is: itten van a macska, ami nekem elég nagy kihívás, olyan szempontból, hogy jó lenne vele közelebbi barátságba kerülni, monduk úgy, mint Pihével, de azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy Szotyi ettől 
mereven elzárkózik. Egész héten összesen egyszer sikerült megsimogatnom, de azt is csak akkor, amikor a Nagyi lefogta.
azért lássuk be, a fejlődés alapja az új dolgok megismerése! 
Hát telnek ám napok, már négy napja vagyunk csak kettesben. Nem mondom, hogy nagyon unatkoznék, kiválogattam Töki ruhái közül azokat, amiket kinőtt, összeszedtem azokat, amiket Dorcitól kaptunk kölcsön (Balázska sokkal nagyobb termetű, így rengeteg ruhát kapunk tőlük folyamatosan, összejött négy nagy szatyornyi. Én is csak néztem, hogy milyen sok volt, amit nem kellett 
megvenni…jó ez nekünk nagyon, bár folyamatos lelkiismeret furdalásom van, ha egy majdnem újonnan kapott ruhán találok egy foltot, ami tuti nálunk került rá, addig mosom clorox kímélővel, amíg ki nem jön). Szerdán megcsináltam Tündi tanácsára a játszósarkot a gyereknek, lepakoltam a nappaliból a DVDket, meg a könyveket a sarokban levő polcról, kipakoltam az eddig járókában tárolt játékokat, leterítettem a Vaterán lőtt új zsiris szőnyeget… olyan kis kuckós lett, nekem nagyon tetszik, remélem, a gyerek is értékelni fogja. Ma meg elmentem Dorciékhoz, mivel vettek egy új házat Leányfalun, és már kíváncsi voltam 
nagyon. Hát, gyönyörű, a környék is, meg a ház is, nem is csoda, hogy szeretnek ott lakni. Jó kis kirándulás volt, majdnem 2 óráig tartott az út, de megérte. Kicsit Balázzsal babázhattam is meg szedtem a kertben egy csomó üres csigaházat, meg legalább kicsit kipletyiztük magunkat Dorcival. Közben a mellékelt képek tanúsága szerint Földváron is zajlott az élet, Dávid folyamatosan 
lefoglalta Klárit is, meg Katit is, mentek sétálni, sőt, még a focipályát is kipróbálták. Szerintem egyiküknek sincsenek 