Ma a Margitszigeten voltak kirándulni az ovival Dávidék. Az oldalsávban megtekinthető az összes kép, láthatóan nagyon jól érezték magukat, Dávid szerint „sok csípős madarat” láttak, meg „kajáltunk, anyuka”… a lényeg megmaradt, hiába…Már tegnap mondta, hogy enni is ott fognak (mintha számára ez olyan fontos lenne), és reggel, amikor vittem, akkor mondták az óvónők, hogy igen, visznek tízórait csomagban, és piknik is lesz…érdekes, hogy a gyerek ezt jegyezte meg legjobban, én a buszozásra tippletem volna, mint a nap csúcspontja…Egyébként, mióta én legutóbb a ott jártam (az esküvői fotózásunk, ehhe), azóta odarittyentettek egy tök jó kis vadasparkot is….lehet, hogy gyakrabban kéne arra kirándulni (vagy bármerre…).Mindenesetre nem unom meg nézni sose az ilyen kis csoportos képeket, olyan édesek a kis egyenruhájukban, mindegyik folyton vigyorog…lehet, hogy mégse olyan rémület óvónőnek lenni?
D. meg megint hozta magát szövegileg: ovi utáni szokásos sétára indulunk, kéri, hogy a pékhez menjünk (naná) először, hogy vegyünk vaníliás csigát. Igenám, de nem sétál, nem is fut, hanem a kerítéseken csimpaszkodva araszol… 20 perc és 10 megtett méter után jeleztem, hogy így nem érünk oda a pékhez zárás előtt, reakció persze nulla, majd 5 perc araszolás után motyog: „attó’ félek, el fog fogyni a csiga”…és araszol tovább…. A néni, akinek épp a kerítésén lógott, eszméletlen jót röhögött, és mondta is, hogy igen, madaram, így aztán lehet, mivel már háromnegyed hat…ha hiszitek, ha nem, tovább araszolt…
Amikor hazaértünk (nyugi, maradt csiga, kapott is, meg is ette), kicsit még kimentünk a kertbe, D. játszott, G. az apja ülében ücsörgött a teraszon, én is odaültem, és próbáltam a férjemmel megbeszélni, hogy mi is volt aznap. D. persze nem sokáig bírta a figyelmünk nélkül, fogott valami kis botot, és elkezdte csapkodni a grillsütőt, ami elég hangos, G. ezen szétröhögte magát, de minket azért idegesített, tamás rá is szólt, hogy Dávidkám, hagyd abba, nem értem, amit anyád mond, erre D. sztoikus nyugalommal ránéz, és szinte felháborodva közli: „de hát a Gábojnak teccik!!!!”
Erre mit kell mondani?????Pláne, hogy röhögni nem célszerű….
A képen: Gábor és a spenót (az utolsó falatot csapta ki a kezemből persze…)
Ma volt a népszavazás második fordulója, mi is vonultunk persze családosan. Amikor öltöztettem a kölköket, D., látva az igyekezetemet, megkérdezte, hogy hova megyünk, mondom neki, hogy szavazni…ezen elgondolkodott, majd amikor odaértünk az általános iskolához, ahol a mi szavazókörünk is van, megkérdezte az épületre mutatva, hogy „ez a szava?”. Először nem értettem, de aztán leesett, és végül is logikus: ha SZAVAZNI megyünk, akkor azt a SZAVÁBAN kéne csináljuk, nemdebár?
Aztán Tamás délután persze be kellett menjen dolgozni, mi meg jól elvoltunk itten hárman: D. „bíkóz”ott a kisbabával (ami abból állt, hogy csóri kisbabát betemette párnákkal, és próbált ráugrani (ezt megakadályoztam persze), meg odahordott neki csigákat, homok(os)ozó játékokat, füvet, mifenét, a kisbaba meg rötyörészett (igen, a párnákkal a fején is, ez ilyen), majd fürdetéskor, amíg én a kisbabát etettem, kiabált, hogy „nézd anya, beleültem tálba”, és el is várta, hogy a babát félrerakva lefotózzam (és minden kép után meg is akarja tekinteni a képet), majd összetornyozta a habtapikat, és kijelentette, hogy ő azon akar vacsorázni… Ritkán engedek ilyesmit, de kíváncsi voltam, hogy mit akar kihozni az egészből: hát ezt. A habtapikon trónolva, a párnát tálcaként használva tömni a szigorúan üres tésztát (aztán persze beugrott neki, hogy a tészta szósszal azért jobb, és gond nélkül beült az etetőszékbe „szószos téttát” enni, de az már nem olyan érdekes, hogy fotózzam), majd viszonylag gond nélkül elaludt (addigra a babec is már húzta a lóbőrt). Ha belegondolok, hogy én mindig milyen parában vagyok, amikor tudom, hogy egyedül leszek velük, és mindig mennyire gond nélkül lemegy az esti szeánsz… Valahogy sokkal közreműködőbb, ha csak egy felnőtt van vele, mintha tudná, hogy bizony, ilyenkor néha a tesóval is kell törődni. Ha valaki még itthon van, akkr mindig elvárja a maximális figyelmet, ilyenkor meg abszolút kompromisszumkész… ki érti ezt???
Tegnap már beszéltem róla Gabival, hogy mivel kéne Dájínak valami program hétvégére is, nem volna rossz ötlet kipróbálni a táncházazást. Minden hónapban egyszer a hozzájuk közel eső Rózsa művelődési házban népitánc-ház van szombat délutánonként, Luca már úgy várja, mint a messiást, talán D.nek is tetszene. Mivel nem voltam benne biztos, hogy Gábor nem betegszik le teljesen, ezért csak ma reggel vált biztossá (egy teljesen átaludt éjszaka után), hogy el tudunk menni. Délután négykor kezdődött, így a délutáni alvás után szépre öltöztettem a kölköt, az apja elvitt minket odáig kocsival, majd ők Gáborral hazajöttek, mi meg mentünk ropni. Lucát Micke hozta, merthogy Gabi még nem akart (érthető módon) a tömegbe bevándorolni a csöppjével. Dávid a szokásos örömmel üdvözölte Lucát, és viszont, majd amikor elkezdődött a tánc, egymás kezét megfogva ropták. Azért ez a tánc elég jól le van szervezve, egy négytagú csapat csinálja, van sok hangszer, tehát kvázi élőzene, hegedű, brácsa, meg a fene tudja micsoda (később kiderült, hogy az egyik érdekes izé neve ütőgardon…életemben nem láttam még ilyet), hárman zenélnek meg énekelnek, egy csak mutatta, hogy hogy kell lóbálni a lábat, meg ilyes, később a pacák is beállt táncolni…. Csuda profi volt, na. Dávid az első háromnegyed órában abszolút élvezte, csak aztán megszomjazott, és a büfében a nyalóka kicsit kizökkentette, onnantól már csak azért volt hajlandó táncolni, mert mondtam, ha ügyes lesz, kap nyalót (de hazamenni se akart ám, csak futkosni). Mondjuk neki kicsit ez hosszú, mert másfél órás progi, annyi ideig Ő még nem tud koncentrálni, de sebaj, majd belejön, merthogy sztem jövünk még. Luca már vérprofi volt, úgy lóbálta a lábát, hogy csak na, jó ritmusérzéke van, néha sikerült elkapnia a fiamat, és együtt ropták (fotókat a fények, meg a nagyon sok mozgás, valamint a tömeg miatt nehéz volt csinálni, de a lényeg látszik), mi meg Mickével meghatottan figyeltük őket (ez jobban hangzik, mintha azt írnám, hogy szakadtunk a röhögéstől néha…).
Amikor vége volt, akkor még volt D. számára (a nyalókán kívül, amit persze megkapott) jó dolog, ugyanis „vijjamos”sal mentünk haza… megkockáztatom, hogy legalább annyira élvezte, mint a táncot, hazafelé séta közben meg bemutatta, hogy érdemes volt az elmúlt hetekben az egyensúlyozó-padkán gyakorolnunk a játszótéren (minden nap séta közben erre megyünk, és akkor kézen fogva végigbilleg rajta), ugyanis kijelentette, hogy most „egevül” megy rajta végig, és lőn… Csak néztem, milyen ügyesen végigaraszol (lehet, hogy a nyalókája segített neki az egyensúlyozásban…).
Mindent összevetve: azt hiszem, gyakran fogom hétvégén vinni ide-oda, kell egy kis idő nekünk kettesben is….
Ma Gábort megint el kellett vinnem a dokihoz, mert az éjjel megint rájött a kruppos roham, akkor megkapta a maradék 2 kúpból az egyiknek a felét, reggel megint carul volt, akkor meg a másikat faragtam szét, és nem volt több itthon, így meg nem mertem nekimenni a hétvégének… (Dájí szerint a kisbaba ilyenkor "kövög")Nagyon vacak egy betegség ez, épp csak egy kicsit taknyos, és rögtön fuldoklik… Rám meg persze az infarktus jön rögtön. Kiderült, hogy a dokink valami kongresszuson van, így a helyettesítő dokinőhöz mentünk, aki írt egy doboz kúpot, és a lelkemre kötötte, hogy ha nem lesz holnapra jobban, akkor ügyelet. Fasza. Közben legalább a kapunk elkészült , illetve ekkor még ezt hittük, (hétfőn egyszer csak nem volt hajlandó kinyílni, megakadt félúton, Tamással alig bírtuk anyira elhúzni, hogy kiállhasson a kocsival, hogy melózni menjen, Attiláék azóta minden nap szerelik, mert levenni ugye nem lehetett, mert ezt még akkor rakták fel, amikor nem volt kész a kerítés, szét kellett vágni, leszedni, belső sínt-görgőket cserélni, visszarakni, összehegeszteni, csiszolni, festeni…estére kiderült, hogy közben az elektronikája is bedöglött, azt majd jövő héten meghekkeli Ádám, addig kézi vezérlésű), doki után irány a gyógyszertár, ahol megint anyáztam egyet, merthogy ugye a 30mg-os rectodelt kúp még mindig készlethiányos, sehol nem lehet kapni. A dokinő is a 100ast írta élből, azzal, hogy harmadoljam. A tegnap esti, illetve a ma reggeli tapasztalataim azt mutatják, hogy hosszában elvágni szinte lehetetlen, ha meg keresztbe vágom (az is csak meleg késsel megy úgy, hogy a fele ne forgácsolódjon széjjel), akkor a tompábbikat hogy adom be??? És ez a 100mg-os 3200 ft körül van, fele mehet a kukába…vagy a tompábbikat farigcsálom még kicsit, hogy használható legyen…gáz ez mindenhogy. És már hónapok óta nem kapható az, ami nekünk kéne…mééééééér????? A doktornő is azzal nyugtatott, hogy ezt kinövik, márhogy a kruppot, de nagyon hosszúnak fogom érezni az elkövetkező pár évet… amikor ilyen rohamok vannak, egész éjjel úgy alszom, mint a nyúl, minden szusszanásra fent vagyok (ha nincs szusszanás, akkor arra ébredek fel, hogy mért nincs), másnap persze olyan álmos vagyok egész nap, mint az állat, meg ideges… ma a reggeli roham után addig idegbeteg voltam, amíg nem mentünk a dokihoz. Nem jó ez így. De legalább T. ma korán hazaért, úgyhogy a doki-gyógyszertár után hazavittem Gábort, és egyedül mentem Dájíért, jó nagy körrel sétáltunk haza, ez kicsit helyrerakott…
Miután a beígért esős idő hálistennek elmaradt, rendszeressé vált, hogy ovi után sétálunk egyet. A péket minden alkalommal útba kell ejteni, mert D. hiába uzsonnázik elvileg az oviban, ilyenkor is éhes. Mindig választhat egy valamit, amit aztán be is töröl csont nélkül… amíg ezután vacsizik, nem is bánom. Ma gyümölcsös papucsot akart, esküszöm, nagyobb volt a süti, mint ő maga, de megette. Szeretek vele sétálni, mert ilyenkor lehet vele a legjobbakat beszélgetni. Megkérdezte például, hogy mik azok a piros bogarak, mondtam, hogy tudomásom szerint tűzoltóbogárnak hívják, erre komoly litániába fogott: „Igen? Tűzojtóbogár? Amikor én beütöm a lábam, akkoj bekapcsojja a szijénáját, jön, és meggyógyítsa? A jábamat? És akkó’ nem fog fájni? Igen?” (van némi fogalomzavar, mert azt tudja, hogy a tűzoltónak, és a mentőnek is van szirénája, de hogy melyik pontosan mit csinál, azt néha keveri…). Látott szép lila virágokat is, arról kijelentette: „olyan, mint a szőlő. Nem az, de hasonlít rá”, és ha jobban megnézzük, kicsit tényleg…
Reggel, oviba menet is a virágokat nézegette, láttunk gyöngyvirágot, mondom ez anya kedvenc virága, nem messze tőle láttunk néhány kucsmagombát, azt is elmeséltem, hogy micsoda, majd tulipánfát… Pár perc múlva megkérdeztem, hogy emlékszik-e, mi anya kedvenc virága… Koncentrál, majd kivágja: ” a gombaaaaa!!!!”
Ja, vacsi után meg beköszöntött neki a kánaán: múltkorjában T. meglepett egy csupornyi (tényleg, van csuprunk!!!) karamellás csokifondüvel, ma vettem szép epret, és ezt ettük desszertnek. Hát, D. nagyon élvezte, igaz, hogy csokis lett még az isten agara is, de bánja fene, csuda aranyos volt, ahogy tunkolt, és boldogan mutatta a csokis eprét…
Gábor haláli volt ma: fent voltam az emeleten, töltögettem a sorozataimat, Gábor lent a padlón kupászolt. Egyszer csak a következőt hallom: valami csattan, G. felvihog. Újabb csattanás, vihogás (nem viccelek, ez nem kacagás volt, hanem szabályos vihogás). Csatt, vihogás. Csatt, vihogás. Lenézek, és azt láttam, hogy G. talált egy kilukadt lufimaradékot (valszeg D. nyírta ki, még mindig van pár darab a szülinapiból, amiket néha focizásra használ), megfogja két kézzel, széthúzza, egyik kezével elengedi, az csattanva a másik kezéhez csapódik, ekkor meglóbálja, és vihog. Nagy homlokráncolás közben újra két kézbe fogja, széthúzza, és most a másik kezével engedi el, a lufi csattan, Gábor vihog…homlokráncok, széthúzás, csattanás, lóbálás-vihogás... esküszöm, vagy negyed óráig szórakozott vele… ha valaki nekünk ajándékot akar adni, és nem tudja, mi legyen az, akkor egy üres mézescsuprot hozzon, jól elleszünk….
A mai nap azért kellemetlenséget is tartogatott: még pénteken délután, amikor Tamás még nem ért haza, viszont csodával határos módon mind a két gyerek szépen játszott magában, nézegettem a netet, közben elgondolkodva piszkáltam a fogam… úgy éreztem, hogy a bal felső bölcsességfogamnál beszorult valami, azt taperoltam (jó, tudom, nem guszta, de nem látta senki, és az vesse rám az első követ, aki még sose csinált ilyet), erre letört a fogamból egy darab… Tudtam én, hogy nincs az a fog teljesen rendben, mert amikor még a Gáborral való terhesség előtt legutóbb voltam fogorvosnál, akkor is pont azért mentem, mert D-vel való terhességem alatt, a kötelező ellenőrzésnél kiderült, hogy a jobb oldali bölcsességfog erősen romlásnak indult, és mondom még a következő terhesség előtt szedjük ki, mert ha terhesség alatt begyullad, az marha nagy szívás, mert akkor aztán nem lehet orrba-szájba gyógyszerezni. Szóval hősiesen elmentem kihúzatni, és már akkor mondta Eszti (Nyuszi barátnőmmel együtt jártak egyetemre, és amikor Nyusziék kimentem Olaszországba, és felmondott a melóhelyén, az Eszti ment oda helyette dolgozni, és Nyuszi ajánlotta, hogy hozzá nyugodtan járhatok a továbbiakban), hogy a bal oldalival is gond lesz. Tudtam én, hogy egy gyerek egy fog, de azért kiakadtam, hogy ennyire romlanak, hiszen minden nap legalább 2szer mosok fogat, de inkább 3szor (enni nem eszek ennyiszer). Eszti kicsit megnyugtatta a lelkiismeretemet, mert mondta, hogy annyira sűrűn vannak a fogaim, hogy a bölcsességfog hátsó részéhez nincs az a fogkefe, ami odaférne. Mindegy, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb majd a baloldalinak is menni kell, de a letört darabka a frászt hozta rám, mert az volt a parám, hogy majd meg sem lehet fogni a fogóval, és akkor majd szájsebészet, meg műtét… Majdnem sírva hívtam Julit (az asszisztens, övé a rendelő, és már Nyuszi ideje alatt összehaverkodtunk), hogy mikor mehetek leghamarabb, ma fél négyre kaptam is időpontot… Mivel Klári ma hazautazott, ezért Gáborral vágtm neki a nagy útnak, nagyon jól viselte, a húzás alatt is tök jól elvolt (én kevésbé), de viszonylag hara túlestünk a dolgon. És most volt annyi eszem, hogy a Cataflam receptre ne mondjak nemet (múltkor hősies voltam, az érzéstelenítő hatása alatt azt mondtam, hogy nekem az nem kell), és mikor végeztünk, és indultam Dájíért rögtön ki is váltottam, és amint elkezdett múlni az érzéstelenítő hatása, rögtön be is vettem egyet… így talán majd túlélem.
A tegnapi naphoz meg még két szösszenet: mikor mentünk az oviba, az esőtől még jó pocsétás volt minden, és annyira a gyerekre figyeltem az ovi járdájánál, hogy ne lépjen bele a vízbe, hogy én léptem bele a sárba… erre D. elgondolkozva rám néz: „beleléptél sárba? Majd megmondalak a te apukádnak!”…
A kép meg D. viszonylag új szokását illusztrálja (amiről holnaptól leszoktatom, mert ez így nem frankó): miután lefeküdt, egyszer csak megjelenik, hogy „kérek még egy kis kaját”, és mivel minden falatnak örülünk, amit lenyel, adtunk neki egy-egy darab zsemlét… ez nem minden nap van így, egyik nap kér, aztán napokig semmi, és ezt is csak úgy egy hónapja…aztán tegnap este, miután hazaértünk a moziból, megvacsiztunk, és újfent kért egy darab kaját (néha „szép kajá”nak hívja, nem tudom mért), mondom most utoljára… és amikor bementem betakargatni, láttam, hogy így ájult el…muszáj volt lefotózni…szabályszerűen elájult evés közben…
Holnaptól kezdődhet a harc az ágybakaja ellen, mer’ a végén még vag megfullad, vagy megszállják a hangyák…
Mára tökjól kitaláltuk Tamással, hogy kihasználjuk, hogy ma még itt van a Mama, és elmegyünk vacsizni. Konkrétan a Bábelt vettük célba, gondoltam, hátha rájövök, hogy mit szúrok el a poraimmal (ott nagyon szívesen alkalmazzák a molekuláris gasztronómiát, és a múltkor, mikor voltunk, tökjól összehavekodtam a pincérrel, aki a konyhát is megmutatta, mondom hátha most a szakáccsal (bocs, séffel, vagy mifenével) is tudok majd pár szót váltani), meg hát amúgy is rég voltunk kajálni… Vérszemet kaptam, és előtte még egy mozit is kicsikartam magamnak, így aztán az Arénában találkoztunk Tamással. Mivel egy órával előbb értem oda, megint benéztem az Oysho-ba, mert a múltkor tökvéletlen bementem, és megvettem életem legszebb pizsijét. Alice csodaországban, fehér-csillogó ezüst…gyönyörű, nem is voltam hajlandó másban aludni, de aztán Tamás meglepett egy hálóinggel is (ugyanolyan, szintén alicés, ugyanonnan), gondoltam, most jobban is körbenézek. Kár volt, most a szívem szakad, van ugyanis nekik rengeteg csillogós pizsi, a favoritom most a kisherceges… Na, majd egyszer. Szóval megvolt a mozi, Alice csodaországban (hehe, nem a pizsiben mentem, bár jól passzolt volna), Imax, hát, agyam eldobom…nekem nagyon tetszett. Csak kicsit aggasztó volt, hogy közben Tamás hiába hívogatta az éttermet, hogy asztalt foglaljon, nem vették fel… tanácstalanul álltunk a film után, hogy most mi legyen, odamenjünk-e blikkre, mikor is nekem bevillant, hogy lehet, hogy ezek hétfőn zárva vannak… és igen. Mikor lementünk a kocsihoz, megnéztük a honlapjukat, és igen… így aztán vettünk szendvicseket, és hazajöttünk… de majdnem elmentünk vacsizni, és végül is a mozi összejött…
Legalább az a jóslat bejött, hogy hétvégére szép idő lesz, bár volt necces pillanat…
Szombat reggel Tamás elment Dáviddal a Teszkóba vásárolgatni, én addig rendbe raktam kicsit a kérót, előtte megbeszéltük, hogy ha ilyen szép idő lesz délután is, akkor talán megejthetnénk az idei első fagyizást. Felhívtam Kékezüstöt, hogy mit szólnának egy látogatáshoz, úgy tűnt, nagyon örülnének, (persze főként Luca), így aztán abban maradtunk, hogy ebéd utáni szuszka után átruccanunk. Mondanom se kell, délben kicsit elkezdett beborulni, ezzel párhuzamosan persze én is elkezdtem beborulni, de T. megnézte a műholdképeket, abból azt szűrtük le, hogy esélyes lehet a program. Mindenesetre én is lefeküdtem a kölykökkel, aludtunk egy nagyot, majd megnyugodva láttam, hogy jó idő van, így összeraktuk a kölköket, és Tamás átfuvarozott minket.
Mivel Luca és Dájí már karácsony előtt óta nem találkoztak, nem voltam benne biztos, hogy hogy fognak egymásra reagálni, de már a lépcsőházban megnyugodtam. Dávid ordítva rohant a folyosón, hogy „lucalucalucalucaaaaaa!!!”, majd amikor beléptünk az ajtón, rögtön együtt behőztak uca szobájába, olyan rutinnal szétszórták az összes játékot egy perc alatt, mintha naponta ezt gyakorolnák (igen, mindkettő ezt gyakorolja, de otthon, ill. az oviban, itt meg most ÖSSZMUNKA volt, kéremszépen), és kijelentették, hogy nem is akarnak fagyizni menni, hanem csak játszani…persze aztán hamar leesett nekik, hogy miről is akarnak lemondani önként, így azért a fagyizás is összejött. Ami nagyon tetszett, az az volt, ahogy egymást kézen fogva mentek az úton…csudák (már csak kicsit zavar, hogy Luca is magasabb Dájínál…). A fagyi finom volt, vettünk sütit is estére, majd még a játszótéren játszottak kicsit (lelkesen gyártották sorban a fagyikat, volt a homokozóban egy csomó gyerek, azoknak egy csomó játéka, köztük fagyitölcsér alakú homokozó játék is, sorban hozták oda nekem homokkal megtöltve, hogy „ez epejes, ez csokis, ez kajamejjás, finom, anyuka, kóstold meg”. Időközben Gabi felvitte Dalmát megetetni, és amíg Tamás nem jött értem, addig Mickével is tudtam legalább dumálni kicsit. Búcsúzkodásnál volt puszi is, ilyenkor aztán olvadok… ahogy óvatosan közelítenek egymáshoz Lucával, és hangosan cuppantanak….kész.
Ma meg aztán jött Klári mama délelőtt, ki is sétáltunk elé a kölykökkel (legalább T. nyugiban szurkolhatott Alonzónak), volt nagy öröm mindkét részről. Aztán ebéd után, amíg mi aludtunk, t. meg klári elmentek megreklamálni az ágyat (Klárinak ugye vettünk szülinapra egy tuti ágyat, cseresznye színű fejtámlával, mert az megy a bútorhoz… erre leszállítottak neki egy mahagónisat… nem írom melyik cég, de nem óccsó ágy, majd’ 400 ezerbe került, és erre rossz színt szállítanak. Amikor telefonon megreklamálta, először megpróbálták meggyőzni, hogy ő látja rosszul, és a kiállítóteremben is ilyen van… ezért inkább személyesen bementek…persze ott nem olyan van, mint amit vittek… mindegy, ígéretet kaptak arra, hogy lesz valami megoldás, majd színmintával kimennek a munkatársak…kíváncsi leszek), és pont vissza is értek, mire a kupászok felkeltek.
Este meg színházba mentem a Katával, megnéztük a Rómeó és Júliát, első sor, csudajó volt… sose rosszabb hétvégét.
