Ma jött a Tündi néni takarítani, mostantól Ő fog hozzánk járni, aminek örülök is, meg nem is: örülök, mert Anyának sokkal több ideje lesz velem játszani, de nem örülök, mert porszívózni én is szeretek… De Anya azt mondta, hogy nyugodjak meg, amíg van egy kisgyerek, meg egy kiskutya a háztartásban, addig tuti nem lesz elég a heti egyszeri porszívózás, így megnyugodtam egy kicsit.
Aztán nagyon jó dolog történt: arra ébredtem az ebéd utáni szuszkából, hogy Apa hazajött ilyen korán! Kiderült, hogy Anya leszervezett egy látogatás a leendő Óvodámban, és megyünk bemutatkozni! Szép rucit vettünk fel mindannyian, és átsétáltunk (lévén az ovi 50 méternyire van tőlünk). Hát, nagyon tetszett, amit láttam!
Nekünk is tetszett! Mi már régóta néztük, hogy azt szeretnénk, ha Dávid ide járna, így múlt héten felhívtam a vezető hölgyet, kiderült, hogy épp időben telefonáltam, mert már csak 2 helyük van a 2009 szeptemberében induló kiscsoportba. Sokat gondolkodtunk, hogy jó-e az, ha a gyerek nem állami, hanem magánóvodába megy, de a látottak meggyőztek. Angol nyelvű sportóvoda, ahol a gyerekeknek nem csak a sport és a nyelvtanulás lehetősége adott, hanem még kis biokertjük is van, amit ők gondoznak, sütit sütnek, amit megesznek uzsira, programokat szerveznek nekik (múzeum, bábszínház, vidámpark, állatkert, stb…), az ovi gyönyörű, a közelség szintén mellette szól… A vezető, Szilvia is nagyon aranyos volt, mindent elmondott, megbeszéltük, hogy ha mellettük döntünk, akkor majd hívom, de tanácsolta, hogy nézzünk meg más óvodákat is. Ja, és még a telefonban mondta, hogy olyan szempontból azért a gyereket is megnézi a vezető óvónő majd, hogy nincs-e esetleg hiperaktivitásra utaló jel nála, vagy más egyéb antiszociális viselkedésforma, merthogy azért próbálják kicsit „szűrni” a gyerekeket… Emiatt izgultam kicsit, mert ki tudja, de amíg mi Szilviával beszélgettünk, egy kedves fiatal csaj odaült kicsit Dávidhoz, majd mikor búcsúzkodtunk, akkor még odahívta Őt Szilvia, kiderült, hogy Ő a főóvónő, és mosolyogva mondta, hogy szeretettel várják Dávidot, 
merthogy „oltári aranyos”. Mi meg híztunk. Még egyszer fixáltuk, hogy ha máshol is körbenéztünk, akkor telefonálunk, de amint kiléptünk, Tamással egymásra néztünk, majd mondtam, hogy „akkor holnap délelőtt felhívom, hogy jönnénk, jó?”, és ezzel eldöntöttük. Most visszaadom a szót:
Ovilátogatás után jött a doktorbácsi is, megkaptam az épp aktuális oltást (már tudom, mi következik, így már akkor sírtam kicsit, amikor még csak meghallgatózott, de Anyának igaza lett, tényleg hamar túl voltunk rajta),de vígaszképp ehettem Anya sültkrumplijából a teraszon (alig kellett érte könyörögni, majd amikor már nem kaptam többet, akkor egyszerűen addig nyújtóztam, míg le nem rántottam a földre az összeset, innentől már csak a kutyával kellett megküzdeni érte), majd 
vásárolni mentünk a Teszkóba. Mondanom sem kell, hogy estére kivoltam, mint a liba…
Ja, és ma megszületett a Nyuszi néni kisfia, Lilike tesója, akit Zalán Dánielnek hívnak!!! Gratulálunk hozzá, és nagyon sok boldogságot, sok erőt, és egészséget az egész családnak!!!
Nagymamázni egész hétre. Megkönnyeztem a dolgot, meg kell mondjam őszintén, de tudom, hogy jó helyen van, és jól fogja magát érezni, meg hát rám is rám fér némi alvás, és itthon is van mit csinálni. Arról nem is beszélve, hogy nem gondolnám igazán, hogy ettől rossz anya leszek, hogy hagyom, hogy a gyerek nélkülem is ellegyen pár napig. Nota bene, tekinthetjük ezt hosszútávú befektetésnek is. Ugye az már eddig is látszott, hogy én nagyon szeretek színházba járni, meg koncertre, vagy 
ilyesmire, így már sokszor volt olyan, hogy a baba mással legyen este, és mivel ezt elég korán elkezdtük, TUDOM? Hogy más is ugyanolyan jól el tudja látni mint én, és a gyereknek nem lesz akkora megrázkódtatás a dolog majd akkor sem, amikor majd megérti, hogy ANYA NINCS OTT. Klári nagyon aranyos, úgyis minden nap felhív, és elmeséli, hogy miket csináltak aznap, és mivel abszolút partner a nevelésben, soha semmit nem tesz másként, mint ahogy én is tenném, minden előre meg van beszélve. Igazából ugye már az én anyuméknál is volt sokat úgy a baba, hogy nem is aludtam ott (felújítás alatt vagy 4szer hagytam ott, hogy Pestre jöjjek a dolgokat megnézni), így most csak az az új, hogy több napról van szó. De amint látszik,
tényleg jól elvannak (a fényképezőt is ott hagytam, hogy dokumentáljanak), állítólag néha körbenéz a gyerek, hogy „Aja” vagy „Apa”, de nem látszik, hogy sérült volna. A telefont előszeretettel emelgeti, ilyenkor az ember legalább hiheti, hogy a gyerek így akar kommunikálni velünk, tehát azért eszébe jutunk néha.
Nagyon jól kezdünk összemelegedni a kutyával! Nézzétek: ez a kép még tegnap készült (megtévesztő lehet, hogy rózsaszín van rajtam… az nem a saját ruhám, hanem Anya pizsamafelsője, amit reggel kölcsönkértem egy kicsit, lévén, hogy van rajta egy nagy zsiráf, nagy szemekkel, és szerintem már csak emiatt is jól áll nekem), amikor majdnem egész délelőtt együtt játszottunk, aminek Anya már csak azért is örült, mert Ő meg nagy pakolásba kezdett, ugyanis az egész jövő 
hetet a nagyinál fogom tölteni. Egész eksztázisban rámolt fél napon keresztül, így mire Apa háromkor hazaért, már a fél gyerekszoba össze volt rámolva bőröndökbe, kicsit tartottam is attól, hogy mire a sok cucc bekerül a kocsiba, nekem már nem is jut hely, de aztán csak befértünk mindannyian (még Pihe is jött velünk, merthogy 2 napra Anyáék nem akarták egyedül hagyni). A nagyinál az egész pakolás kezdődött előről, csak most nem be-, hanem ki pakoltunk. Kaptam új ágyat 
is, márhogy olyat, amit majd itt a Nagyinál lehet használni, a Nagyi vette nekem, így legalább az utazóágy már nem kellett, hogy jöjjön velünk. Éjjel már abban is aludtam, egy szobában a Nagyival. Ma délelőtt szintén a kutya volt a sláger, így Anya meg Apa legalább nyugodtan mehetett meglátogatni a Katit a kórházban, aki majd csak hétfőn jön haza (valami követ vettek ki szegénynek az epéjéből… nekem eddig maximum a nadrágzsebemből kellett 
követ kivenni, de az nem igényel kórházat, úgyhogy az epe tuti valami fontosabb lehet, mint a zseb), meg vásárolgathattak kicsit, a Nagyi meg ebédet főzött. Húslevest készített, amiből nekem legjobban tán a hosszútészta tetszett… Úgy toltam, hogy öröm volt nézni… persze ettem mellé egy csomó répát is, mert az egészséges, csak a húst bojkottáltam… Jól van na, annyi minden már bele sem férne a pocakomba, nem lehet mindig mindent összekajálni, nemigaz?
délután az óvodát, hogy akkor mi köszönnettel elfogadnánk a felajánlott lehetőséget, és élnénk is vele mielőbb, tehát befizetnénk a regisztrációs díjat, melynek fejében Ők biztosítják számunkra a lehetőséget, hogy Dávid nevű gyermekünk jövő év szeptemberétől az intézményüket látogathassa. Magyarán lefoglalózzuk a helyet. Mondta Szilvia, hogy akkor ma tud is minket fogadni, így négykor szépen átballagtunk. Kicsit aggódtam, hogy most aztán hogyan fogok egyedül beszélgetni is, plusz visszatartani a gyereket a rengeteg színes ceruzától, rajzlaptól, kirakóstól, és egyéb ilyes dolgoktól, de aztán jobban alakult, mint reméltem. A gyerek a legnagyobb lelki nyugalommal beült a nagycsoportosok közé a rajzasztalhoz, majd amikor ebből elege lett, akkor bement a termükbe, pikkpakk felfedezte a játékautókat tároló dobozt, és úgy döntött, hogy Ő akkor megérkezett. Aranyosak volta
k a nagycsoportosok, mert ugyan először eléggé elképedtek, hogy egy kis vakarcs percek alatt meghódítja az egész birodalmukat, de utána körbeülték a gyerekemet, és hót’ türelmesen pakolták vissza a magzat által szétdobált kiskocsikat a dobozba. (a gyerekről nem vettem le a kalapkáját, így mind a két fotón megtalálható elég hamar). Amikor végeztünk a papírmunkával, mondta Szilvia, hogy nyugodtan hagyjam a gyereket, hadd játsszon még egy kicsit, de aztán húsz perccel később már kezdődött a nagyoknak az edzés, így kisebb-nagyobb közelharcok árán hazatoloncoltam a gyereket. Eléggé fel volt háborodva, és én már előre látom, hogy ezt majdnem minden nap majd el fogjuk játszani, nota bene megkapom, illetőleg megkapjuk az apjával, hogy „uncsik” vagyunk…
Ma Lucáékhoz mentünk látogatóba. Apa elvitt minket, előbb értünk oda, mint Lucáék haza a vásárlásból, így az udvaron vártuk meg őket, majd amikor megérkeztek, akkor Luca kipattant a kocsijából, és mivel mondták Anyáék, hogy még majd jön Kitti is az anyujával, úgy döntöttünk, hogy őket is lent várjuk meg. Én elővettem az udvarias énemet, és amikor Luca hasra esett a nagy szaladgálásban, lovagiasan felsegítettem. Ettől persze a szülők elhajították magukat teljesen. 
elengedni egymást. Amikor megjöttek Kittiék, akkor felmentünk a lakásba, és ott folytattuk a játszadozást. Minél idősebb babec az ember, annál jobban le tudják kötni a társas dolgok, az biztos! Néha vannak ugyan határvillongások, merthogy valamiért sose bír elég játék lenni, mindig mindenki ugyanarra a darabra hajt. Nem maradtunk túl sokáig, mert ugyebár a délutáni alvást azért nem lehet kihagyni, így ebédre hazamentünk, majd aludtam egy jó 
nagyot. Anya nagyon röhögött, amikor jött felkelteni, mert reggel elfelejtette a nagy rohanásban kivenni az ágyamból az éjszaka folyamán felhalmozódott cumisüvegeket (2 üveg teát ittam meg, hiába, akinek jön a foga, annak sokat folyik a nyála, és kell a folyadék-utnpótlás), ott volt még a tejesüveg, plusz az, amivel csak bevitt a már sötét szobáéba aludni…így aztán szerinte úgy néztem ki felkeléskor, mint idősb. Alkesz. Csinált is rólam egy spontán fotósorozatot…. Félek tőle, hogy ezzel egyszer akár még visszaélni is képes lesz….
persze a tapaszt alvás alatt úgy eltüntettem, hogy Anya meg se találta az ágyban (majd takarításkor előjön). Délután, vígasztalásképpen, elmentünk a játszótérre. Úgy elmegy ott az idő! De a dombot már sokkal rövidebb idő alatt meg tudom mászni, mint régebben, úgyhogy a fejlődésem nyilvánvaló (csak Anyának kell még gyúrni egy kicsit, mert lasssúúúúúú…). Este el is aludtam viszonylag korán, hiába, azért én is elfáradok ám felfedezés közben. Arról nem is beszélve, hogy Anya mindig elmeséli nekem a másnapi programot, így tudom, 
MediMarktban a Nagyinak porszívót venni, meg a Kenguruban, nekem alvóruciért, meg az élelmiszerüzletben kajáért, úgyhogy el is ment vele a délelőtt teljesen. Ebéd után Anya lefeküdt aludni, én meg odaültem apa mellé, hogy segítsek Neki a nehezebb pályákon a Metroidos játékában. Komolyan mondom, már alig várom, hogy akkora legyek, hogy én is igazán játszhassak ezzel a WIIvel… Bár azt is elkaptam múltkor félfüllel, hogy Anya azt mondta Apának, hogy „addig jó, amíg a gyerek nem tudja kezelni ezt a sz****t, mert tuti, hogy akor az összes pályán tönkrever minket… Így még hihetünk abban, hogy mi vagyunk az ügyesek.”. 
Egyébként ez már most nem igaz, mert a nyulas játékban az összes rekordot a Földi lányok tartják, és Anya meg Apa vért izzad, hogy a tehenet messzebbre hajítsa, mint anno a Szonja (aki egyébként
majd néha átadom a stafétabotot, de itt jegyezném meg, hogy nem tetszik a stílusa, csak szóljatok, és akkor visszaveszem azonnal).
nagyon szép volt a beszéd is, így még erősen nem vallásos létemre is megérintett a dolog. Volt vőfély is, méghozzá nagyon profi: a teplomból kijövet már adta is a vendégek kezébe a riszt, meg rózsaszirmokat, lehetett dobálni az ifjú párt, meg volt fafűrészelés, tányértörés, menyasszonytánc, tehát igazi lakodalom kerekedett. Ági nagyon szép volt, és mind a kettejükön látszott, hogy igazán boldogok. Az is jó volt, hogy még egy kolleganőnk ott volt az esküvőn (Ági nekem munkatársam volt, amíg dolgoztam, after babec), a férje Tamáshoz hasonlóan informatikus, úgyhogy beszélgetőpartnerben sem volt hiány. A kaja nagyon jó volt, a zene dettó, a terem gyönyörű, így hajnali fél háromkor értünk csak haza, mert nem akaródzott elindulni előbb. Köszönjük a meghívást még egyszer, és sok-sok boldogságot!!!!
Azt hiszem, egyre jobban önállósodom. Kimondottan jobban szeretek újabban egyedül enni, mint csak a számat tátogatni, amikor kanál közeledik felé. Igazából Anya is nagyon büszke rám ilyenkor, de nehéz nem észrevenni, hogy egy kicsit mindig elsápad, amikor valami trutyisabb falat véletlenül nem a számban landol, hanem a padlón. Bár, az az igazság, hogy mióta pihe megvan nekünk, ez azért annyira nem nagy probléma, ugyanis az áldott emlékü Liza, nagyon válogatós kutya lévén abszolúte nem segített megoldani ezeket a helyzeteket, de a Pihe az más tészta. Itt van példának pont a tészta! (Gyenge poén, de hát.. a szerk.) Amikor egy darabka leesek, a Pihe gyorsan ráveti magát, és még a szószt is felnyalja utána a padlóról, így lényegesen kisebb felfordulás van egy-egy étkezés után, mint 
akkoriban (bár akkor még igen ritkán ettem egyedül, mondhatni sose, de a padlóra került kaja az akkor is ott van, ha én csak kiütöm Anya kezéből a kanalat). Így ma például szabad kezet kaptam mindenben: 
(unokaöcsi miatt, amitől ugye én meg nagybácsivá válok. Tényleg, ha viszont lány lesz, akkor unokahúg lesz… csak akkor azt nem tudom, hogy én meg automatikusan nagynéni leszek? Ezt még majd le kell tisztáznom). Á tis néztük együtt a könyveket, volt benne jó sok baba, amiket már én is megismerek. Ja, és még a délutáni hepát is együtt műveltük…hiába, készül a lány az anyaságra! (Aztán majd rájön, hogy ez a legritkább pillanatok egyike… A szerk.)
Vasárnap estefelé megérkezett Anya a Zsófiékkal. Nagy össznépi fürdetést rendeztünk (azt hiszem, erre mondják, hogy a sok bába közt elvész a gyerek? Én is ott vagyok ám, bent a kádban, és mindenki azon versenyez, hogy engem szórakoztasson). Nincs is ám semmi gondom az alvással! Úgy elfáradok estére, hogy csak na! A délelőttök még a rossz idő ellenére is a csavargással telnek, útra kelünk a Papával, annyi a különbség, hogy nem biciklivel megyünk, hanem autóval. Megcélozzuk a játszóteret, ha éppen nem esik, akkor hintázunk kicsit, 
aztán meg megyünk a faluházba, ahol lehet emberekkel találkozni, meg játszani, meg ilyesmi. Ma pédául a játszótéren még 
elmegyünk az Auchanba vásárolni, utána, meg hazahozzuk a Mamát, akinek ma kiállítást kellett megnyitni, így elég későn végzett. Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy sikerem volt a Mama munkahelyén! Mindenki megcsodált, hogy milyen aranyos vagyok, kivéve a tévéseket, akik a kiállító művészekkel szerettek volna interjút készíteni, és nem igazán szívesen láttak egy rohangászó babecet a kábeleik között… De a Mama megtalálta a megoldást: beültetett a foteljébe, és megkaptam a számológépét… Így amíg kivontam-összeadtam, a tévések is dolgozhattak nyugodtan. Majdnem 8 óra volt már, mire hazaértünk, a fürdés-vacsi után, már szinte vártam az alvást… Biztos jókat fogok álmodni! Nagy csocsóasztalokkal, amiken beépített számológépek vannak…